Nem ért véget a második világháború, amikor elkezdődött a német lakosság üldözése a közép- és kelet-európai térséget megszálló Vörös Hadsereg részvételével, bátorításával, szemhunyásával. Mielőtt (1945 májusa és októbere között) Benes csehszlovák elnök kiadta volna 143 dekrétumát a német és a magyar kisebbség jogfosztásáról, Brnóból a háború végén 30 ezer németet indítottak gyalogmenetben az osztrák határ felé, közülük 1700-an haltak meg. Lengyelországban hasonló üldözésnek voltak kitéve a németek, a Délvidéken Tito partizánjai internálótáborokba gyűjtötték őket, és több tízezer főt kivégeztek.
„A hazaáruló németség elárulta Magyarországot, ahová vándorbottal és batyuval jött be letelepedni” – mondta a debreceni ideiglenes kormány elnöke, Dálnoki Miklós Béla 1944–45 fordulóján. Erdei Ferenc, a kabinet belügyminisztere 1945. január 5-én saját hatáskörében rendeletet adott ki a német nemzetiségűek közmunkára való igénybevételéről, s titkos jóváhagyásával bátorította azt a gyakorlatot is, hogy a szovjet hatóságok az előre megállapított hadifogolykeretet németekkel (vagy akár csak németesen hangzó családnevűekkel) töltsék fel. Ennek következtében már 1945 első hónapjaiban legalább 30 ezer magyarországi német került a Szovjetunióba. Tóth Ágnes, a magyarországi németek kitelepítésének kutatója – az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója – úgy véli, az 1945 tavaszán végrehajtott földreform szintén kirekesztő intézkedésekkel valósult meg a németekre nézve, hiszen míg a nyilas vezetők, a hungarista párttagok földjét nem vették el, addig a Volksbundban a legkisebb mértékben is érintettektől mindent elvettek, nem beszélve azokról a német gazdákról, akik nem is voltak a szervezet tagjai, ennek ellenére a földrendező bizottságok a kárukra döntöttek. Grósz András, a budaörsi Heimatmuseum történésze hozzáteszi, hogy a „népi németek” harmadik birodalomból irányított szervezetének jelentőségét amúgy is eltúlozták a háború után, ráadásul a magyar kormány tervei között szerepelő minimum negyedmilliós kitelepítési irányszám jócskán meghaladta az egykori volksbundisták létszámát. A földtől való megfosztás, az összetelepítés és az internálás gyakorlata ’45 nyaráig lezajlott.
Tóth Ágnes úgy látja, a magyarországi németek kitelepítése mögött három ok húzódott meg. Elsőként a nagyhatalmi szándékot, másodikként a külpolitikai helyzetet, harmadiknak pedig a hazai politikai törekvéseket nevezi meg. S bár a közép-európai németek Németországba telepítését – gyalázatos módon – jóváhagyó 1945. júliusi potsdami konferencia engedélyezte a deportálást, az ideiglenes kormány már május közepén pártközi értekezletet tartott a kitelepítés kérdéséről. A kommunista és a Nemzeti Parasztpárt az összes olyan ember kitelepítése mellett érvelt, aki az 1941-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy ajkúnak mondta magát, a kisgazdák és a szocdemek viszont tartózkodóbbak voltak, differenciáltabban ítélték meg a kérdést, ezért csak a Volksbund- és az önkéntes SS-tagok eltávolítását támogatták (azaz a kollektív bűnösség alapján való eljárás helyett az egyéni felelőségre vonást részesítették előnyben). A kitelepítést magát mint eszközt azonban ők sem látták problémásnak. Bibó István a testületnek írt dolgozatában kifejezte félelmét, hogy a hazai németek kitelepítése jogalapot adhat a határon túli magyarok elüldözéséhez. A szociáldemokraták és a középparaszti–polgári FKGP stratégiájában az is szerepet játszott, hogy előbbinek jelentős bázisa volt például a pilisi német bányászok között, a kisgazdák pedig nem ok nélkül számíthattak a zömében katolikus, tehetős dunántúli német gazdákra.
Bibó a májusi kormányülésnek írott összefoglalójában megjegyezte: „Itt kezdik sokan hamisítatlan fasiszta stílusban az egész kérdést beállítani.” 1945 tavaszától a kitelepítés két hullámban való lebonyolításáig, 1948 nyaráig heves sajtókampány folyt a vörös Szabad Nép és a „népi” Szabad Szó hasábjain a „svábok” ellen. Érveik kísértetiesen hasonlítottak a negyvennégyes nyilaslapok hangnemére. „A parasztpárt követeli és hirdeti, hogy az országvesztésben bűnös svábságot telepítsék ki” – mondta Erdei Ferenc 1945 áprilisában. A sajtóbeli uszításhoz párttársa, Kovács Imre adta meg a kezdőhangot, aki ezt írta 1945. április közepén a Szabad Szóban: „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen.” „A Nemzeti Parasztpárt a magyar nép szívéből beszélt, amikor kiadta a jelszót: ki az országból a sváb hazaárulókkal” – hagyta jóvá a dolgot a Szabad Nép. A bornírt osztályharcos retorika gyakran keveredett a hamisítatlan sovinizmussal. A kommunista lap szerint: „Nincs és nem is lehet helyük a sváb hazaárulóknak tovább ebben az országban. Zsíros, fekete földjük jó lesz a magyar parasztságnak.” A kitelepítés ideológiai legitimálása mellett azonban észre kell venni a gazdasági és politikai „szükségszerűséget” – mondja Grósz András –, hiszen a kommunista és a parasztpárt a németek helyére letelepített tiszántúli, alföldi nincstelenek, menekültek szimpátiájára pályázott, ráadásul a kommunista pártlap által a „magyar szabadság évszázados ellenségének” bélyegzett „sváb élősködők” eltávolításával több tízezer antikommunista szavazó tűnt el az 1945. novemberi választások előtt.
A potsdami határozat – amely végül félmillió magyarországi német eltávolítását hagyta jóvá – nyilvánosságra kerülése után, decemberre megszületett a kommunista–parasztpárti konszenzuson alapuló kitelepítési rendelet, majd 1946 januárjában Budaörsön megkezdődött a kitelepítés. 1948 közepéig több mint 150 ezer magyarországi németet deportáltak Németországba. „Állást kell foglalnunk az ellen, hogy hazánk németsége az elkövetett hibák miatt kollektív büntetés áldozata legyen” – írta Mindszenty József 1945. októberi pásztorlevelében. „Ne kövessük el azt, amit Csehszlovákiában magyarok ellen elkövetnek” – szólt a hercegprímás figyelmeztetése. Amitől óvott, nem sokkal később be is következett.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Tornóczky Anita nem titkolja, ennyit szedett fel várandóssága alatt
