Krisztus arca egy búzaszemben

Talán a világon sincs olyan felbecsülhetetlen értékű keresztény szakrális magángyűjtemény, mint amilyet Szilárdfy Zoltán művészettörténész, katolikus paptanár egy február végén nyílt állandó kiállítás apropóján a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumnak adományozott. Az életmű fölött egyetlen arc lebeg: a feltámadott Jézus Krisztusé.

Szépség és szakralitás, kultusz és kultúra gyerekkorom óta összefonódott bennem – meséli Szilárdfy Zoltán, s közben egy 1837-ből származó ortodox ikonábrázolást mutat gyűjteményének legkedvesebb darabjai közül. Szelíd, mosolygó, vigasztaló Krisztus-arc. Szinte hihetetlen, hogy emberi kéz alkotta. – Az ortodox szerzetesek még megszenvedték az alkotást, s miközben festettek, imádkoztak – magyarázza a hetvenhárom éves műgyűjtő, aki gyermekkora óta a szent és a szép igézetében él.
– Dédapám ötvösmester volt, nagyapám gyönyörűen rajzolt, édesanyám pedig iparművész grafikus lett. Ő mondta mindig, hogy az Iparművészeti Múzeum, ahol az iskolája volt, olyan, mint egy templom. Amikor beteg voltam, mindig édesanyám tárgyait, ékszereit nézegettem a betegágyban. Első osztályos voltam, amikor elkértem tőle nagyanyám csatos imakönyvét. Még nem tudtam sokat hitbéli dolgokról, de a csatba mintázott Krisztus-arc megérintett – idézi fel az első emlékeket. – A dédapámtól megmaradt ultramarinkék lapis lazuli medál legalább ekkora hatással volt rám. Volt benne egy apró iránytű. Édesanyám nagyon szerette, mindig viselte. A medál másik oldalára készített is egy Krisztus-arcot, olyat, amilyet általában pergamen könyvjelzőkön ábrázolt. Mindig éreztem ebben a gyönyörű ékszerben valami mély eszmeiséget. Valódi iránytűt jelentett. Emlékszem, gyerekként egyszer Pomázon, a házunk mögött, a búzaföldön játszottunk aratáskor. Valaki egy búzaszemet nyújtott felém, s azt mondta; ha jól megnézed, meglátod a Megváltó arcát a búzaszem hegyén. Soha nem felejtem el azt a felfedezést – folytatja a magángyűjtemény még nála maradt tárgyai között.
Amulettet mutat a XVIII. század elejéről, egy 1717-ből származó metszetet ifj. Johann Andreas Pfeffeltől. Minden egyes darabhoz van egy története. Úgy beszél a tárgyakról, mintha a csellengésből kiemelt lelkek volnának. – Még a legnehezebb időkben is vigaszt tudott nyújtani egy felfedezés, ha valami alig látható értéket észrevettem. Volt, hogy bolhapiacon bukkantam gyönyörű szentképekre. Isteni ajándéknak éreztem, hogy a meglelt kincsekről írhatok. Minden tanulmányom, könyvem olyan, mint egy-egy szellemi gyermekem – magyarázza Szilárdfy Zoltán. Több mint húsz éve festőket, szobrászokat, grafikusokat és restaurátorokat tanít a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, s mellette a mai napig publikál is. A Barokk szentképek Magyarországon című kötete anyagát még a nyolcvanas években eladta az egri Dobó István Múzeumnak, az árából pedig alapítványt tett, hogy ösztönözze és támogassa a keresztény ikonográfia területén végzett művészettörténeti kutatásokat.
Gyűjt, rendszerez, publikál és emellett – elsődlegesen – papi hivatásának él. – Gyerekkorom óta olyan helyen akartam élni és dolgozni, ahol a szent és a szép együtt van jelen. A templomban mindig otthon voltam – mondja, s mintha teljesen természetes volna, hozzáteszi: – A Rákosi-éra éveiben a csendes lázadás jele is volt ministrálni. Ha tehettem, mentem. A papi hivatás felől nem volt kétségem.
Szilárdfy Zoltán a Szegedi Hittudományi Főiskolán végezte el a teológiát, majd a Székesfehérvári Egyházmegyében lett segédlelkész. Kálózon is teljesített szolgálatot, ekkor már halmozódó gyűjteményének anyagából is rendszeresen publikált. A hetvenes évek végén felvették az egyetemre, így a teológia után a bölcsészettudományi doktorátust már művészettörténetből szerezte. Külföldön is több nyelven jelentek meg a keresztény ikonográfia témakörében publikált tanulmányai.
Gyűjteményének különleges darabjai azok a vallásos néprajz és a művészettörténet határára eső tárgyak, amelyekhez hasonló műfajú kegytárgyakat sem ismerünk manapság. A frászsapkát bajűzésre, a nyelhető szentképeket orvosságként használták a XVII–XVIII. században. – Amikor Székesfehérvár felsővárosban voltam káplán, néprajzi gyűjtést is végeztem. Abban a még megmaradt paraszti környezetben bukkantam hasonló kincsekre – meséli a szépségkutató; ha az édesanyjával hazautazott Selmecbányára, az ismerősök csak így szólították. – Háromévesen már volt szemem a szépre. Sokszor felszöktem a padlásunkra, előhalásztam a hajóládákból dédanyám ibolyatömjén illatú ruháit. Ma is őrzöm egy 1862-ből való fekete selyempelerinjét. Albumokat lapozgattam, nagyon szerettem a Szent Korona képét. Szerettem volna a szépséget birtokolni. Édesanyámtól meg is kérdeztem, kié. Zolikám, mindenkié, mondta, és akkor megnyugodtam. Egész életemben, bármerre jártam, mindig azt kutattam, mi az, amit a kallódó szépségből megmenthetek.