Annuskának a lelkéhez adta plusznak a Jóisten azt, amit az értelmétől elvett. Ha lenne ilyen versengés, dobogós volna a legédesebb Down-szindrómás babák versenyén, folyton fülig ér a szája. Simogatja az arcát az ember, és úgy, de úgy tud bújni, hogy legszívesebben vissza sem adnánk, hanem vinnénk haza.
Csak éppen egy embernek nem kell, az édesanyjának. Immár tizenöt hónapja. Azóta Annuskát és két óvodás testvérét, Ferikét meg Andikát az édesapja neveli az öreg, beteg nagymama segítségével. Minden egyes nap keserves küzdelem a lehetetlennel: éhenhaláshoz sem elegendő pénzből ételt, ruhát, fűtést fizetni, és napi 24 órába 28-at szorítani. És közben szívből viszszamosolyogni Annára.
Hazánkban csaknem félmillió egyszülős család van, vagyis 600-700 ezer gyermeket az egyik szülője – általában az édesanyja – nevel fel, egyedül. Még megdöbbentőbb adat ez, ha azt is tudjuk, hogy minden harmadik magyar gyermek nő fel így. Vagyis – folytatva a statisztika értelmezését – a gyermekeiket egyedül nevelő szülők jelentik Magyarország legnagyobb kisebbségét. Még akkor is, ha a tapasztalat szerint ez az állapot nem végleges, általában öt évig tart. Ez idő alatt vagy párt talál magának a szülő, vagy felnőnek a gyerekek. Körülbelül 62 ezer családban az apa marad egyedül a kiskorú gyermekeivel, és neki kell megállnia a helyét – sok tekintetben – nehezebb helyzetben.
Egyik pillanatról a másikra, a halálos diagnózis kimondása után néhány héttel özvegyemberként kellett Tusják Zoltánnak szembenéznie azzal, hogy egyedül kell felnevelnie az akkor 11 éves Petit és 15 éves Zolit. Nagydarab, mosolygós, jó humorú ember, az a fajta, aki körül mindenkinek jókedve lesz. A gyermekvédelmi szakszolgálat vezetője Nyíregyházán, tanít több egyetemen, zenekart szervez a legvadabb roma fiúknak, és nap mint nap az ország talán legnehezebb terepén, a legszegényebb szabolcsi romák között végez szociális munkát.
– Ez is egyfajta terápia – mondja. Megrohanják az emlékek: – A temetés utáni nap volt a legrosszabb, nekem is, a fiúknak is. Akkor döbbentünk rá, hogy többet tényleg nincs… hogy most már mindent nélküle kell megoldani… Nem attól féltem én, hogy főzni kell meg mosni meg bevásárolni, meg tudtam én ezt csinálni, hanem attól: hogy lesz nélküle? Mi mindent együtt teremtettünk meg, egyszerűen nem akartam reggel kinyitni a szemem, nem akartam felkelni, nem akartam egy újabb napot. Aztán a fiúk miatt felkeltem, reggelit készítettem, és elkezdtem építgetni egy új életet, új szabályok szerint.
Vizsgálatok sora igazolja, hogy a gyermekszegénység egyik jellemző oka az egyszülejűség. Magyarországon az egyszülős családoknak majdnem hatvan százaléka szegénységben él, több mint felük (37 százalék) a legmélyebb szegénységben. Közismert, hogy a szegénység egyik kiváltó oka a munkanélküliség. Sokszor valóságos 22-es csapdájába kerül a szülő: ha nem dolgozik, nem tudja eltartani a gyerekeit, ha dolgozik, nem tud eleget velük lenni.
– Anyósom, apósom nagyon sokat segített – emlékszik vissza Tusják Zoltán az első egyedül töltött hónapokra –, és segít ma is. Míg hozni-vinni kellett a fiúkat, mentek értük az iskolába, a lelküket kiteszik értük. – De az apa tudja, hogy az ő feladata a gyerekei felnevelése. Nagyon hamar rájött, hogy el kell adnia a hatalmas, tanyának beillő kertes házukat, és beköltözniük Nyíregyházára, hogy ne kelljen utazni az iskolába, a munkahelyre, a nagymamához. – Valaki nagyon segít nekünk a mennyországból, mert nemrég vissza tudtam vásárolni a tanyánkat – ragyogó, boldog mosoly árad szét a középkorú férfi arcán.
Zoltánéknál a mérföldkő az első karácsony volt.
– Annyira féltem tőle, hogy az ügyeletre kellett vinni a felszökő vérnyomásom miatt. Azt hiszem, az mentett meg, hogy a munkámat nem kellett feladnom, elkezdtem zenélni, úgyhogy sem anyagilag, sem az önbecsülésem szempontjából nem zuhantam a meglévőnél is mélyebb gödörbe.
Tóth Ferenc, Annuska édesapja nem ennyire szerencsés. Jelenleg gyeden van, de ennek lejárta után aligha tud visszamenni munkahelyére, a Volánhoz – rendszertelen menetrend szerint dolgozó – buszsofőrnek, mert nem hagyhatja magára a gyerekeit. 73 éves édesanyja nem képes már emelgetni a kicsiket, s bár a háztartásban rengeteget segít, nem szívesen indul neki az óvodába vezető oda-vissza másfél órás útnak a hajdúsámsoni földes utakon, télen a sárban, nyáron a sívó homokban elakadó babakocsival, felkéredzkedő gyerekekkel. Néhány hónapja a nagyobbak nem is járnak óvodába, mert folyamatosan betegek voltak, és az édesapjuk úgy döntött, olcsóbb, ha otthon maradnak. Közgyógyellátás, vagyis ingyenes gyógyszer csak a kicsinek jár, de nem lehet mindig mindent az ő nevére felíratni. A család jövőjét az teszi igazán kilátástalanná, hogy Anna aligha mehet háromévesen óvodába, és később sem biztos, hogy akad olyan hajdúsámsoni intézmény, amely befogadná. Enélkül meg marad az apának a nettó 43 ezer forint gyed, majd ennek lejárta – kétéves kor – után a fogyatékos gyermek tízéves koráig járó húsz-egynéhány ezer forintnyi gyes. Hordani kellene Annát fejlesztésre, gyógytornára, de a család kocsiját már elvitték az adósságok, tömegközlekedéssel meg messze van Debrecen. Így aztán Anna hiába jó állapotú, mászik, feláll, kommunikál, szakember segítsége nélkül a töredékére sem lesz képes annak, amit egyébként meg tudna tanulni.
Pedig Tóthék története is tündérmesének indult, mint minden szerelmi történet. A frissen elvált kétgyermekes Ferenc megismerkedett a nála 20 évvel fiatalabb, hitelügyintézőként dolgozó Andreával. Nem házasodtak össze, de jöttek sorban a gyerekek, a most hatéves Andika, aztán a négyéves Ferike. A család szépen élt, a mama hamar visszament dolgozni, az egykori jólét tanúi a lerobbant, szűk, szellőzetlen házban az itt ma már valószínűtlennek ható drága, csillogó játékok. Mikor Anna Down-szindrómával érkezett meg – a hír derült égből villámcsapásként ért mindenkit, hiszen ilyesmire senki sem számított a huszonéves édesanya zavartalan várandóssága után –, kitört Andrea lappangó pszichiátriai betegsége. Összeomlott, felvágta az ereit, gyógyszereket vett be, majd, miután megmentették, és kiengedték a kórházból, világgá ment. Annyi időre hazajött, hogy magával vigye az akkor hat hónapos Annát. Ki tudja, hol járt vele, a kétségbeeséstől félőrült apa két hét múlva, rendőrök segítségével találta meg a kislányt a nagycserkeszi roma telepen – igaz, jó állapotban, kifogástalanul ellátva.
A mama azóta ki-be jár a pszichiátriai intézetekből – most éppen bent fekszik –, nem dolgozik, s bár a bíróság a három gyerek után tízezer forintos (!) gyermektartás fizetésére kötelezte, pénzt inkább csak visz a háztól ahelyett, hogy hozna.
Tusják Zoltán nyolcezer forint özvegyi nyugdíjat kap a felesége után, ami annyira groteszk, hogy mindketten elnevetjük magunkat, amikor kimondja. A fiúknak jár 20 ezer forint körüli árvaellátás, ez a ma már egyetemista Zoli zsebpénze, a gimnazista Petinek meg körülbelül a ruházkodására és néhány apróságra elég. Ha történetesen gyerekvigyázót vagy bejárónőt kéne fizetni belőle, semmi sem maradna.
Bár létezik olyan törvény, amely szerint az államnak kötelessége megelőlegezni a tartásdíjat, ha a szülő nem fizet, a tapasztalat azt mutatja, hogy ennek az eljárásnak olyan sok jogi feltétele van, és annyi elintéznivalóval jár, hogy csak nagyon kevés szülő jut így pénzhez.
Mikor azt kérdezem, hogy fogadják a gyerekek az anyjukat, Tóth Ferenc azt feleli, örülnek neki. A nagymama meg elsírja magát, Anna felkapaszkodik a térdére, és az arcához simítja az arcát. A két nagyobb szégyenlősen mosolyog, ők szeretik anyát, örülnek, ha jön.
Az elhagyott apákkal többnyire sokkal toleránsabb a társadalom, mint a gyermekeiket egyedül nevelő anyákkal. Az anyák könnyebben stigmatizálódnak, rájuk könnyebben rámondják, hogy hibásak, amiért nem tudták megtartani a párjukat.
– Apák esetében más a helyzet – véli Nagy Anna, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány elnöke, aki maga is kilencéves kisfiával kettesben alkot nem csonka – figyelmeztet –, hanem minicsaládot. (Az alapítvány honlapja: www.egyszulo.hu.) Ezekről az apákról tudvalevő, hogy javarészt még mindig csak akkor ítéli nekik a bíróság a gyermekek felügyeleti jogát, ha az anya valami nagyon súlyos dolgot követett el, ami miatt nem gyakorolhatja szülői felügyeleti jogát. Ebből viszont egyenesen következik, hogy az egyedül maradt apáknak mélyebb sérüléseket kell begyógyítaniuk a gyermekek lelkén, mindezt úgy, hogy semmilyen szerepmintájuk nincs arra, hogyan kell anyalelkűen, testi, fizikai módon is kifejezniük a szeretetüket. Megnyugtatni egy lázas gyereket sokkal nehezebb, mint megtanulni lázat csillapítani.
– El tudja képzelni, milyen érzés éjjel egy anyját szólongató, zokogó kisfiút a karomban tartani? – kérdezi, nem is annyira tőlem, inkább a sorstól Tusják Zoltán.
Bár a társadalom szíve – szavak szintjén – majd megszakad szegény egyedülálló apákért, Tóth Ferenc sokszor a legalapvetőbb figyelmességet sem kapta meg, pedig ez sokat könnyített volna az életén. A Magyar Államkincstár (MÁK) a tartósan fogyatékos gyermek után járó emelt összegű családi pótlék utalásához Anna esetében pedagógiai vizsgálatot kért, miközben épeszű ember tudja, hogy ilyesmit egy újszülöttön nehézkes elvégezni, a Down-szindrómát amúgy sem lehet semmivel sem jobban bizonyítani, mint a kromoszóma-rendellenességet igazoló genetikai vizsgálattal, az meg tudvalevő, hogy a Down-szindróma nem múlik el. Míg ez a huzavona tartott, a Tóth család egy fillért sem kapott. A gyed öszegét minden könyörgés ellenére arra a számlára utalja a MÁK, ahonnét az OTP azonnal levonhatja, ami persze jogi szempontból nem kifogásolható, csak éppen embertelen, mikor enni kéne adni a gyerekeknek, kellene pelenka vagy mosópor. És nincs. A család jövedelme gyeddel, a nagymama nyugdíjával, családi pótlékkal és a gyerekek után járó egyéb szociális támogatásokkal együtt körülbelül 190 ezer forint, ebből kell fizetni telente 60 ezer forint gázt, 12-13 ezer forint villanyt, ötezer forint körüli vizet, 55 ezer forint hiteltörlesztést. A többiből meg megélni öt embernek.
Tausz Katalin szociológus vizsgálata szerint az egyszülős családok gyakrabban kerülnek pénzzavarba, mint a kétszülősök. Nem jut pénz élelmiszerre, rezsiköltségre, kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy legalább kétnaponta húst egyenek, gyakrabban előfordul közöttük, hogy nem tudják kiváltani a szükséges gyógyszereket. Mindez a kétszülős magyar családoknak csak egynegyedével fordul elő. Az egyszülős családok 14 százalékában a gyerekek egy vagy több alapvetőnek tekinthető szükséglete nincs kielégítve.
A szegénység egyik nyilvánvaló oka esetükben a háztartás szerkezete. De szerepet játszik az is, hogy a statisztikák szerint a minicsaládokban élők alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, a nyolc általános a háztartások csaknem felében a legmagasabb iskolai végzettség a családban, míg a kétszülős háztartásoknak csak egyötödére jellemző. A kétszülős háztartások 20 százaléka él csak szociális jövedelemből, az egyszülősök között 38 százalék az arányuk. A két háztartástípus között nincs eltérés abban, hogy van-e roma származású tagja a családnak.
Tusják Zoltán tapasztalata szerint a cigány telepeken élők körében csak a külső szemlélő számára kusza, hogy ki kinek a gyereke. Az együtt élő nagycsaládban mindenki elfér, elképzelhetetlen, hogy egy szülő magára maradjon, és mindent egyedül kelljen megoldania.
A hajdúsámsoni önkormányzat a lakásfenntartási támogatás megítélését sem tartotta indokoltnak a Tóth család számára, két alkalommal utalt ki a családnak 10-10 ezer forint rendkívüli segélyt. S bár fideszes vezetésű városról van szó, sem a védőnő, sem a szociális iroda munkatársai, sem a családsegítő munkatársai nem nyilatkozhattak a Magyar Nemzetnek a jegyzőnő, Kanyóné Papp Klára engedélye nélkül. Hiába jártunk a helyszínen, a jegyzőnő személyesen nem volt hajlandó fogadni. Nyilván egymásnak adják a kilincset arrafelé az újságírók, mert ezt írta: „az a gyakorlat alakult ki, hogy az újságírók írásban teszik fel kérdéseiket”… Nos, feltettük kérdéseinket arra vonatkozóan, hogy milyen segítséget tud adni a város a Tóth családnak. Két hét után sem kaptunk választ sem szóban, sem írásban.
Nehéz lehet errefelé kiszolgáltatott embernek lenni. Tóth Ferenc összetört, keserű ember, vádolja a világot, mindenhol összeesküvést, rosszindulatot feltételez. Az ő helyzetében ez érthető is, az viszont már kevésbé, hogy a gyermekvédelem azonkívül, hogy elviszi állami gondozásba, mást felajánlani nem tud a gyermekek védelme érdekében. Pedig esetünkben nyilvánvaló, hogy például Tóth Ferenc nagyobb gyermekeinek óvodába kellene járniuk – már csak azért is, mert Andika elmúlt ötéves, vagyis tanköteles –, tévézés helyett mesére, margarinos kenyér helyett gyümölcsre, depressziós apa és legyengült nagymama mellett vidám pajtásokra és odafigyelő óvónőkre volna szükségük, ráadásul rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosul a család, ezért a meleg ételt is ingyen kapnák. A törvény szerint járna a családnak fizetett otthoni segítő, akkor talán a papa el tudna járni dolgozni, de hajlandó-e, tud-e ilyesmit megfizetni egy szegény hajdúsági kisváros önkormányzata? Annának muszáj volna fejlesztésre járnia. Talán a Down-dada – sorstárs segítő szülő –, akit a családnak ajánlottunk, tud majd segíteni. Esetleg valamelyik karitatív szervezet is küld ruhát, cipőt, mosóport azok közül, amelyeket megkerestünk… csupa talán. A csap a múlt héten eltörött, most vödörben mosogatnak, új csaptelepre nem telik. És ha elzárják a vizet, kikapcsolják az áramot, ha jön a végrehajtó?
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
