Az országimázs ékköve

Mit gondolnak, mi lehet országimázsunk ékköve, ez a fellengzős birtokviszony? Talán a Bakony, Pityerszer, a tákosi templom vagy a máriapócsi Szűzanya? Nem. Országimázsunk ékköve e pillanatban a Nemzeti vágta elnevezésű lovas giccsparádé. Hogy ezt ki minősíti országimázsnak? Nyilván olyasvalaki, aki Geszti Péterről elhiszi, hogy ő az igazi Kicsi Huszár. Érteni vélem én, hogy jó ötletekkel nagy pénzeket lehet keresni, és azt is érteni vélem, hogy a hiú magyarok még mindig lovas nemzetnek hiszik magukat, ezért fel lehet pörgetni őket egy ilyen vágtára. Érteni vélem azt is, hogy a népnek szórakozás kell, az ehhez tartozó összes pénzköltési lehetőséggel, ahogy egy idegenforgalmi szakember ékes magyarsággal megfogalmazta. Szóval gulyás, kolbász, nyereg, mézeskalács, és ott van ékkőnek a vágta. A legújabb, magát családinak nevezett nemzeti rendezvény. Most már öt napra dagasztva Széchenyi Istvánnak, a magyar lovaskultúra atyjának emlékére. Még ez is belefér, legfeljebb a trianoni döntéssel való időbeli egybeesés durva kissé.
Ami nagyon durva, az ennek a vágtának a helyszíne. A rendezők ismét az egyik legszakrálisabb emlékhelyünket, a Hősök terét nézték ki a lovas futamok bonyolítására. A Hősök tere inkább alkalmas politikai tömegrendezvényekre, de lócitromok potyogtatására, patanyomokra, homokkal felszórt aréna céljára nem. A Hősök tere a nemzeti egység szimbóluma, precízen megkomponált, környezetbe illő történelmi nagyságok emlékhelye. Annak idején a sugárutat zárta le, és egészen különleges aurájú a centruma, ahol, akár egy obeliszken, Gábriel arkangyal a Szent Koronával és a kettős kereszttel áll, félkaréjban Árpád vezér alattvalóival és a királyszobrokkal. A Hősök tere, de a Városliget is évek óta a bazárok díszleteként működik: rollerozók, gördeszkások száguldanak ide-oda rajta, nem beszélve a rögtönzött buszpályaudvarról a Műcsarnok előtt, és a ligeti giccsárusok hadáról. Ha gyanakvók lennénk, összeesküvésre vagy szándékos megszentségtelenítésre gondolnánk. Különösen, ha azt tapasztaljuk, milyen gondosan sorvasztják itthon állami kezek a lovas kultúrát. Lópatkók kopognak a burkolaton, miközben a főpolgármester a honfoglaló lovascsapatot anno nem engedte a térre, mert a követ úgymond felkapálják a lovak. Hiába magyaráz mindenki, a Szépművészeti bejáratának megbontása igenis a Hősök terét is leértékeli.
Miért nem lehet ezt a páratlanul szép és romantikus nemzeti emlékhelyet békén hagyni? A Regnum Marianumot nem építik vissza, de a ronda és kisszerű időkerék, a liberális képzelet szüleménye még mindig ott döglődik a Műcsarnok mögött. Csúnya, mint egy elhagyott kábeldob. Még rondább az úgynevezett vaskefe, az ’56-os emlékműnek csúfolt rozsdás udvarseprűk tengere. Mind az időkerék, mind az ’56-os emlékmű ellen komoly tiltakozás fogalmazódott meg. Hiába. Pontosan olyan süket rá a hivatal, amilyen fürgén és szorgosan szeretné a turult eltüntetni a helyéről. Mi ez a folyamatos szembemenetel a közakarattal? Miért nem lehet lezárni a Hősök terét a gördeszkások, az autóbuszok vagy a biciklitudományt ott gyakorlók elől? Amikor a Hősök tere megszületett, méltán lett az ország, a főváros különlegessége. És ezt az utóbbi években mindenféle praktikákkal, vágtákkal és mélygarázsokkal igyekeznek a közönségesség szintjére süllyeszteni. A szándék abban érhető tetten, amikor a külföldieknek azt hirdetik: jöjjön Budapestre görkorcsolyázni a Hősök terére. A Hősök tere az igazi országimázs karátos ékköve, nem a belőle gyártott lófuttató.