Több rekordméretű árvíz volt Magyarországon az utóbbi évtizedben, mint az azt megelőző kilencven évben. Az áradások idején mért vízszint sok helyütt négy méterrel lett magasabb a százötven évvel ezelőttihez viszonyítva, ezért elkerülhetetlen a védművek – töltések, gátak – folyamatos fejlesztése.
A középkorban az árvizek nem nehezítették meg az emberek életét olyan gyakran, mint manapság. Ennek oka az, hogy a folyók megnövekedett vízhozamát kiterjedt árterek, mocsarak és erdők vették föl, a települések és a mezőgazdasági művelés alatt álló földterületek az árvíztől védett messzeségben helyezkedtek el. Bár kevés adat áll rendelkezésünkre a középkori magyar árvízvédelemről, feltételezhetjük, hogy a kiöntések ellen a természetes zátonyok magasításával védekeztek, az árteret elöntő vizet pedig mesterséges csatornák ásásával vezették vissza a mederbe.
A török időkben tovább terjedtek a folyókat övező mocsarak, amit az emberek igyekeztek is elősegíteni, mert a bennük burjánzó növényzet remek búvóhelyet biztosított a helyi lakosságnak. Az első gátakat a Szigetközben és a Csallóközben építették a XVI. században. A népesség növekedésével a XVIII. század közepétől egyre nagyobb művelhető földterületekre volt szükség, az élelmiszer-termelést pedig egyre jobban zavarták az ismétlődő árvizek. A mocsarakat jórészt lecsapolták, a XIX. század közepétől egész folyóvölgyekre kiterjedő gátrendszereket hoztak létre, kiegészítve az addig szinte csak a települések területén lévő védműveket. A század végére befejeződött a Tisza és a Duna szabályozása. Csökkent a folyók kanyarulatának száma és magyarországi szakaszuk hossza, így rövidebb ideig tartanak, kisebb területeket érintenek az árvizek, viszont megnövekedett a szintjük.
Lényegében kiépült a nagy folyók védműrendszere az 1800-as évek végére, amely, bár az azóta eltelt évtizedekben számos alkalommal kellett magasítani, erősíteni a töltéseket, ma is állja a sarat.
– Az árvízi védekezés legfontosabb eleme továbbra is a földgát, ám az építése jelentős fejlődésen ment át – mondja Nagy László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem geotechnika tanszékének munkatársa. – Száz évvel ezelőtt még talicskával, kordéval hordták a földet a töltésekre, és gyakorlatilag nem ismerték a tömörítés fogalmát. Ez különösen a Magyarországon elterjedt kötött agyagtalajból épített gátak esetében okoz gondot.
Az agyag a víztartalom-változás hatására duzzad vagy zsugorodik. Az állandó méretváltozás hatására repedések keletkezhetnek a gátban, e repedéseken keresztül pedig szivárgás, csurgás vagy buzgár jöhet létre. (Szivárgáskor lassan, csurgáskor koncentráltan folyik a víz a gát folyótól távolabb eső, úgynevezett mentett oldala felé, a buzgár pedig a mentett oldali vízfeltörést jelenti, amely kimossa a talaj szemcséit.) A megfelelő tömörítés szinte a gát magasságával összemérhető fontosságú, a jól tömörített gátak sokkal ritkábban szakadnak át.
– A múlt század ötvenes éveiben a gépesítés áttörést hozott a gátak minőségében. Annak előtte igen selejtes gátak épültek, gyakran még szalmát is használtak az építők – mondja Mihalik András, a Nagyváradi Állami Egyetem építőmérnöki tanszékének munkatársa. – A Tisza mentén lévő földgátak remekül állnák a vizet, de 1846-ban, amikor elkezdték építeni őket, nem létezett a talajmechanika tudománya, nem tömörítették a földet megfelelően. Ha akkor rendesen tömörítettek volna, Tiszadobnál például nem kellett volna 1890-ig hétszer átépíteni a töltést.
A védművek tervezésekor az úgynevezett mértékadó vízszintet veszik figyelembe. Ennek értékét 1976 óta statisztikai számítás segítségével határozzák meg, és a százévente egyszer előforduló (tehát egyszázalékos visszatérési valószínűségű) legnagyobb árvíz magasságához igazodik. Az építendő gát magasságának egy méterrel kell meghaladnia a mértékadó árvízszintet. Néhány város, Budapest, Szeged és Győr térségében a még ritkábban előforduló, egyezrelékes valószínűséggel visszatérő árvizekre készítik fel a gátakat, olvasható Nagy László Árvízvédekezés a településeken című szakkönyvében. A szerző elmondta, hogy bár a könyv a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium felkérésére született azzal a céllal, hogy gyakorlati útmutatást nyújtson a veszélyeztetett településeknek az eredményes védekezés mikéntjéről, mindeddig egyetlen önkormányzat sem érdeklődött iránta.
Bár a földgátaknak nagy a helyigényük, a legolcsóbb védvonaltípusnak számítanak, és tartósabbak is, mint például a betongátak, így ezek a legelterjedtebbek. Ám meglepő módon nem az a gát a legmegbízhatóbb, amelyik egyáltalán nem engedi át a vizet.
– Nem szabad a víz útjába állni. Ha teljesen elzárjuk a szivárgást, szinte biztos, hogy előbb-utóbb átszakad a gát – mondja Mihalik András. – Mi Bodajk mellett egy százméteres szakaszon terméskőből álló támfalat építettünk, amely engedi, hogy átszivárogjon a víz, így a hidrosztatikai nyomás nem feszíti a gátat, de nem engedi, hogy megcsússzon a rézsű. Az átszivárgó vizet aztán visszavezetjük a mederbe. Természetesen ez nem olcsó megoldás, de ahol kiemelt fontosságú értéket kell megvédeni, ott érdemes lenne hasonlót építeni.
A gátak állóképességét a rajtuk élő növényzet erősítheti, de gyengítheti is.
– Az árvízvédelmi gátakra és közvetlen környékükre nem szabad fákat ültetni, mert szivárgás alakulhat ki gyökereik mentén és különösen az elhalt gyökerek helyén. A fű viszont nagyon fontos, mert megakadályozza a rézsű erózióját – mondja Nagy László.
Más szempontból is fontos a növényzet: nemcsak erősítheti vagy gyengítheti a gátakat, hanem jelzést adhat a szakembereknek ezek állapotáról.
– Vannak olyan növényfajok, például a mocsári gólyahír, amelyek kedvelik a nyomás alatt lévő vízforrásokat, így indikátorként, jelzésként használhatók – mondja Mihalik András. – Ha megvizsgáljuk a töltés mentett oldalának alját, és ott gólyahírt találunk, jó eséllyel megjósolhatjuk, hogy ott buzgár fog feltörni.
origo.hu
Így alakulnak az üzemanyagárak – nem mindegy, hol tankolsz
