Az elmúlt fél év felgyorsuló eseményeit a két rendszerváltó párt szervezeteinek megszűnésén keresztül is érzékelhette a közéletet figyelemmel kísérő nagyközönség. 2009 végén, 2010 elején számtalan helyi politikai szervezet fejezte be húszéves működését: az MDF tamási, jászberényi, monostorpályi, sárándi, bátonyterenyei szervezetének feloszlása vagy az SZDSZ kalocsai, kaposvári és Somogy megyei, kecskeméti, orosházi megszűnése mellett bizonytalanná vált a központi struktúra puszta megléte is, gyakorlatilag mindkét párt felszámolódott. Hasonló történt több évvel korábban a Független Kisgazdapárttal is.
A pártszervezetek feloszlásának elsődleges politikai üzenete a választásokon vált nyilvánvalóvá, ám a napi eseményeken túl a múlt megőrzése és kutathatósága szempontjából is döntő jelentőségű lehet a napjainkban zajló átalakulás. A rendszerváltás éveiben meghatározó szerepet játszó – vagy csak annak tűnő –, esetenként az Ellenzéki Kerekasztal munkájában is részt vállaló társadalmi szervezetek az elmúlt időszakban szinte észrevétlenül tűntek el. Nem ad magáról „életjelet” a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Független Jogászfórum, viszonylag keveset hallunk a Szociáldemokrata Pártról.
Márpedig e politikai és társadalmi szervezetek irattárai fontos dokumentumokat tartalmazhatnak az átmenet éveiről, viszont semmiféle törvényes előírás nincs arra, hogy a birtokukban lévő iratokat szakembereknek átadják, s így megteremtsék a lehetőséget azok fennmaradásához. A közelmúltban Sölch Miklós levéltáros felhívást tett közzé a lehetetlen helyzettel kapcsolatban, halaszthatatlan lépések megtételét sürgetve: „Sorra szüntetik be tevékenységüket a rendszerváltozás idején jelentős szerepet játszó mozgalmak, egyesületek, politikai pártok – írta felhívásában. – Az újságok sajnos nem térnek ki arra, hogy mi történik ezen megszűnő szervezetek iratanyagával, melyet az elmúlt húsz évben halmoztak fel, esetenként jelentős közpénzt felhasználva. Mivel a levéltári törvény ennek ellenére sem ír elő számukra kötelezettséget, hogy megszűnés esetén irataikat levéltárban helyezzék el, ezért rajtunk, levéltárosokon múlik, hogy megmentsük ezeket a dokumentumokat a pusztulástól, eltűnéstől, károsodástól. Ezek a dokumentumok teszik majd lehetővé utódainknak, hogy a rendszerváltozás idejének történetét megismerhessék, bemutatását színesíthessék.”
De hogyan lehetséges egyáltalán, hogy a közelmúlt története szempontjából meghatározó fontosságú iratok megsemmisüljenek? Sölch Miklós kérdésünkre elmondta, voltaképpen nem joghézagról, hanem sajátos helyzetről van szó. A pártiratokat, a társadalmi szervezetek iratait ugyanis az 1995-ös levéltári törvény nem minősíti köziratnak, és mivel ezek magániratok, az államnak nincs befolyása a megőrzésükre, és természetesen ellenőrzési jogköre sincs. Köziratok esetében az illetékes levéltárak ellenőrzik az iratkezelést, jóváhagyják az irattári tervet és a selejtezést, de hogy a magánlevéltárában a saját irataival ki mit tesz, arra nincs befolyásuk. Formailag, jogi úton tehát ez a probléma nem oldható meg. Sölch ezért fordult a szakmai és a szélesebb nyilvánossághoz, és fogalmazott meg nyílt levelet. Először a Magyar Levéltárosok Egyesületének közgyűlésén, 2010. március 3-án mondta el a problémával kapcsolatos gondolatait és javaslatait, majd ezeket írásban is elküldte az egyesület vezetőségének, ám választ nem kapott.
Mivel a probléma sürgető, hiszen ezekben a hetekben-hónapokban a rendszerváltó pártok archívumai szinte a szemünk láttára semmisülhetnek meg, nyílt levelét minden egyesületi tagnak külön is elküldte. A Magyar Levéltárosok Egyesületének tagjai két fontos javaslatot tettek: az egyik az oktatási és kulturális miniszter tanácsadó testületének, a levéltári kollégiumnak az összehívása, a másik segítséget ajánlana a megszűnő szervezeteknek, különösen a következő négy évben semmilyen költségvetési támogatásban nem részesülő SZDSZ-nek, hogy segít az iratok megőrzésében és rendezésében. Azonban ezekre a felvetésekre sem érkezett semmiféle reakció.
Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese is úgy látja, hogy fontos és sürgető feladatról van szó, amelyet azonban törvényi úton valóban nem lehet rendezni, hiszen a közlevéltárak elsődlegesen köziratokat gyűjtenek, s csak akkor vehetik át a magániratokat, ha azokat felajánlják számukra. Kérdés persze, hogy a szétesés állapotában lesz-e elegendő figyelem és akarat a pártokban, társadalmi szervezetekben, hogy az utókorra is gondoljanak. Szabó Csaba úgy véli, hogy ez a felelősségtudat menthetné meg leginkább a helyzetet. Sajnos azonban erre aligha lehet számítani, ami azért különös, mert – mint Sölch Miklós emlékeztetett rá – gyakorlatilag valamennyi 1989 után létrejött pártban és társadalmi szervezetben tevékenykedtek történészek és levéltárosok.
Ez azonban szemmel láthatóan nem volt elegendő ahhoz, hogy történelmi felelősségtudat alakuljon ki a politikai szereplőkben. Jellemző és beszédes tény, hogy eltérő okokból bár, de eddig csupán két párt alapított nyilvános magánlevéltárat, vagyis két párt tette törvény szerint is ellenőrizhetővé az iratkezelés módját és maguknak az iratoknak egy részét. A Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár az MSZP-hez kötődik. 1989–1998 között a Magyar Szocialista Párt Politikatörténeti Intézete részlegeként működött, és az 1945 előtti munkásmozgalmi iratokat, valamint az 1945 utáni, úgynevezett „népi demokratikus korszak” pártjainak, a baloldali ifjúsági szervezeteknek, e mozgalmakhoz és szervezetekhez kötődő személyiségeknek az iratait gyűjtötte. Szabó Csaba szerint azonban legalábbis kérdéses, hogy miért éppen ez a levéltár gyűjti az 1948 előtti kommunista mozgalom iratait vagy az 1956-os iratok egy részét.
Szintén nem probléma nélküli a Tudománypolitikai Intézet Kisgazda Levéltára néven működő nyilvános magánlevéltár, amelyik a rendszerváltás után kikérte és megkapta a Független Kisgazdapárt korábbi iratait, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy fenntartó szervezete – és vele együtt maga a levéltár – létezik-e napjainkban. Szerencsére az átadó nemcsak rendezte, hanem az átadás előtt mikrofilmre is vette az iratokat, ezért valami nyoma még a legrosszabb esetben is maradt az átadott dokumentumoknak.
A többi párt viszont nem tartotta fontosnak, hogy nyilvános magánlevéltárat hozzon létre – talán nem minden alap nélkül tartva attól, hogy működésüknek akár csak húsz évvel korábbi dokumentumait is ellenséges, lejárató szándékkal ellenük használhatják fel. Nem kizárható, hogy hasonló megfontolásokból fognak eltűnni a most megszűnő párt- és társadalmi szervezetek irattárai is, sőt eleve kérdéses, hogy ezek mennyire tartalmaznak releváns és fontos dokumentumokat. Szabó Csaba szerint a Magyar Országos Levéltár részéről van készség ezek befogadására, azt azonban figyelembe kell venni, hogy raktári kapacitásuk véges, és nekik elsősorban az állami iratokért kell felelősséget vállalniuk.
A jövő történészei számára azonban a pártok és társadalmi szervezetek iratai a múlt megismerése szempontjából csak az egyik lehetséges forráscsoportot jelentik. Nem kevésbé fontos a gazdasági iratok megőrzése, rendezése és feltárása, amelynek azonban maga a sajátos történelmi helyzet szab gátat. A gazdasági iratoknál elsősorban talán nem a megsemmisülés a fő veszély, hanem az, hogy a dokumentumok nem tartalmaznak elegendő információt. Hiszen sok esetben maga az iratkeletkeztetés volt szándékoltan olyan, hogy a lényeg minél inkább elfedve maradjon. Mindez azt is jelenti, hogy bár a közelmúltban történt eseményekről van szó, mégis talán sohase lesz már feltárható a folyamatok teljes köre, hiszen az állami vagyon felszámolásának módjáról csak szűkszavú privatizációs jegyzőkönyvek és emlékeztetők készültek, amelyek csupán a vevőt, az eladót és az aktuális vételárat tartalmazzák. Azt azonban nem lehet kideríteni, hogy ki és miért devalválta a nemzeti vagyont, sőt sok esetben az új tulajdonos kiléte is kérdéses. Jó példa erre az 1990-es szabad választás huszadik évfordulójára a Magyar Országos Levéltár által DVD-n kiadott dokumentumgyűjteményben található terv, amely alapján a Mecseki Szénbányák állami nagyvállalatot gazdasági társaságokká alakították át. E stratégiai jelentőségű, sok száz főt foglalkoztató, hatalmas vállalatot hét gépelt lapnyi tervezettel ítélték halálra. Mivel a hivatalos iratok keveset mondanak, érdemes lenne, hogy a privatizációt átélt, a vállalatokat jól ismerő munkatársak emlékiratokban megőrizzék és családjukra, illetve az utókorra hagyják ezzel kapcsolatos ismereteiket!
De nem lesz sokkal jobb helyzetben a rendszerváltás történetének az a majdani kutatója sem, aki audiovizuális dokumentumok segítségével akarja megérteni a folyamatokat. Különösen, ha például az országhatárokon kívül sugárzott magyar nyelvű rádióadások hanganyagát szeretné megismerni. Bármilyen hihetetlen is, 1989-ben senkinek sem jutott eszébe, hogy a BBC és a Szabad Európa Rádió (SZER) kulcsfontosságú adásait módszeresen rögzítse, és megőrizze az utókor számára. A SZER 1993-ban, a BBC 2005-ben szüntette be magyar adásainak készítését és sugárzását. A megmaradt hangzó anyagok és a hozzájuk tartozó írásos dokumentáció az Országos Széchényi Könyvtárban működő Történeti Interjúk Tárába került. Ezek azonban nagyon töredékesek, ugyanis a szerkesztőségek nem törekedtek archiválásra, hanem a szalagokat takarékossági megfontolásból „újrahasznosították”, letörölve ezzel a korábbi műsorokat. A SZER teljes magyar archív anyagából mindössze két-három ezer órányi magyar nyelvű hanganyag maradt meg. Ez nagyon kevés: a lengyel nyelvű adásokból 105 ezer órányit tettek el az utókornak – mondta el kérdésünkre Lukács Bea, a Történeti Interjúk Tárának vezetője. Nem sokkal jobb a helyzet a BBC-nél sem, csupán a Budapestről is sugárzott kilencvenes évekbeli műsorok vannak lényegében teljes terjedelmükben archiválva.
Talán még ennél is nagyobb meglepetést okozhat, hogy a rendszerváltás éveinek sokszorosított dokumentumai, folyóiratai, könyvei, kis nyomtatványai éppúgy csak töredékesen állnak rendelkezésre, mint ahogyan a levéltári források vagy a hangzó anyagok. Mert igaz ugyan, hogy a sokszorosított dokumentumok megmaradásának nagyobb az esélye, mint az egyetlen példányban létezőkének, és az Országos Széchényi Könyvtárat már a XIX. század elején kötelespéldány-joggal ruházta föl az uralkodó, vagyis a kiadókat utasítás kötelezi, hogy megjelentetett műveikből ingyenes példányt bocsássanak a nemzeti könyvtár rendelkezésére. E jog a kezdetek óta megszakítás nélkül létezik, ám a diktatúra korlátainak leomlásával sokkal kevesebben érezték magukra nézve kötelezőnek nyomtatott műveikből a nemzeti könyvtárnak példányokat átadni. Sokszor a cenzúra eszközének vélték, és ezért nem tartották be az 1986. évi II. törvényt, amely a sajtótermékek köteles példányairól szól; más esetekben egyszerűen nem is volt tudomásuk a szerzőknek és a kiadóknak ilyenfajta kötelezettségeikről, hiszen korábban nem kerültek – mert a politikai rendszer működése miatt nem is kerülhettek – kapcsolatba a könyv- és folyóirat-kiadással. A kiadók és szerkesztőségek száma a változás éveiben gyorsuló ütemben növekedett, s velük együtt lett egyre nagyobb a kiadványok száma is. A Magyar nemzeti bibliográfia szerint 1987-ben 7656 könyv jelent meg, 1990-ben viszont 8242. Ez a növekedés nyilvánvaló összefüggésben állt a politikai változással, viszont számos új kiadó egyáltalán nem küldött példányt az OSZK-nak, és a források szűkössége miatt tulajdonképpen csak a szerencsén múlik, hogy egy-egy példány legalább utólag bekerül-e a nemzeti könyvtárba.
Mindössze húsz év telt el a rendszerváltás óta, de szinte alig van olyan történeti forráscsoport, amely napjainkban is maradéktalanul elérhető lenne. Az információs társadalom kellős közepén a szemünk láttára tűnnek el az információk. S mindez annak ellenére történik így, hogy a változások éveinek vezető politikusai között más értelmiségi hivatásokhoz képest abszolút többségben voltak a történészek, és az országban jelenleg közel száz levéltár működik, ahol el lehetne helyezni az iratokat. Talán még lehetne tenni valamit. Ha azonban a források elkallódnak, megsemmisülnek, feltárhatatlanná válik a múlt.
origo.hu
Gyermeknapra üzent a miniszterelnök
