A Koldusdaltól a belső hazáig

Szigethy Gábor Öt régi mondat című írásával így kezdődik a Kortárs, a Magyar Írószövetség irodalmi és kritikai folyóiratának ötödik száma: „Nem elég törvényeket írni; de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni.” Régi tréfa ez, mondanánk, amikor Szigethy az írásban diadalmasan leleplezi, hogy nem ma született a mondat, hanem Széchenyi István mondta e szavakat több mint százötven éve, 1842. november 27-én a Magyar Tudományos Akadémián – ha mindez tréfa lenne, s tréfadolog lenne az is, hogy szellemi-lelki-erkölcsi hazánk romokban van megint, sőt Szigethy egyenesen úgy fogalmaz: „Tudjuk: Magyarország volt. Látjuk: Magyarország nincs. Bár lenne minden magyar mindennapi imája a legnagyobb magyar hittel vallott meggyőződése: Sokan azt gondolják, Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!” Szigethy írása azt bizonyítja, a magyar kortárs irodalom életösztöne már feltámadt, emlékszik régi önmagára, emlékszik arra, hogy nemzet és irodalom, haza és irodalom, haza és kultúra e tájon feltételezi egymást, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jelmezszerű, felszínes hazafiasság nem él meg körülöttünk, ha zárjuk az évszázados áramköröket. Ezen az íven rajzolja meg, alkotja újra Vajda János alakját, egy forradalom utáni forradalmárét, és belső hazaőrző költőét, a szerelemben bujdokló hősét három versében Dobai Péter, helyet követelve gondolatainkban, képzeletünkben, hazaszeretetünkben megannyi belső Magyarországnak, amelyeket fájdalmas, „elrontott” sorsok árán őrzött annyi magyar – annyi sok korban – és annyi sok országban az Értől az Óceánig. Láng Zsolt integető gesztenye című kisprózáját Kéri Mihály Kondor Béla emlékezete I. című alkotása illusztrálja légiessé emelve az emlékezet, az otthonosság témáját. Szepesi Attila kedvvel ontja maszkás-vásárias-középkorias verseit, amelyekben egyre meghökkentőbb, gyakran mai témák pendülnek meg. Buta nótájában középkori tarkaság jellemzi a pannon táj genetikai térképét „kutya szásztól” „gót, se tótig”, mégse szomorú, aki a harsány álbalga nótát fújja, mesélő pianóra vált Szepesi aztán, csodálva a városvégi kutyákat, akik az álmokat is értik, a sejtelmet is hallják. A Bolondozó a gyermeki kedvet, a keresetlen egyszerűséget és testes zeneiséget hozza vissza az irodalomba.
Repertoárja végére a Koldusdal marad, verbális ecsetjén egy freskó színeiben, magasztos, emelkedett szépségében áll a főhős, a didergő, magányos koldus, a fedél és láb nélküli szerencsétlen. Czakó Gábor írásával nyelvédesanyánk szemléltető ereje is bekerül a lap kínálatába, és az olvasó gondolataiba, amelyek talán éppúgy, mint a szerzőké, akörül járnak, miképpen álljunk talpra minden tekintetben itt a Kárpát-medencében.
(Kortárs, 2010/5.)