Magyar gép a tűzviharban

Az élmény és az emlékezés táplálja Bakonyi Mihály műveit. A bennük sűrűsödő ellentmondásokból, az őket tápláló élmények milyenségéből és az emlékezés logikájából következik, hogy a művész a kilencvenes évek eleje óta egyre erőteljesebb érdeklődéssel fordult a síkplasztika lehetőségei felé, a korszak általában véve is igen aktuális műfajában találva meg az adekvát, saját élményeinek, emlékeinek megfelelő kifejezési lehetőséget. A síkplasztika, tágabban értelmezve a fogalmat az assemblage ugyanis – legalábbis Allan Kaprow szerint – egyik állomása annak az útnak, amelyen járva a művész, a művészet kiterjeszti önmagát, hogy véglegesen eltörölje az élet és a művészet közötti határvonalat.
A síkban megjelenő műtől a tér, ezen keresztül a teljesség megragadása felé vezető út jól megfigyelhető Bakonyi Mihály kiállításán az Újlipótvárosi Klubgalériában is. Az út három kollázzsal kezdődik, a két 1993-as Égő repülőkkel és az 1997-es Japán sárkány Hirosima felett cíművel, amelyek egyszerre idézik meg az évtizedekkel korábbi élményeket a Budapest feletti 1944-es légi harcokról, s merítenek a dokumentumból, az egykori filmfelvételből, amely éppen objektivitása miatt válik megrázóvá. A tradicionális japán kultúra emblematikus erejű része a papírsárkány, amelyet kedvező időjárás esetén akár 4-500 méter magasra is felengednek. Az atombomba ledobásának első áldozata egy ilyen, a forró levegőtől kigyulladt sárkány lett 1945 nyarán. Ezek az égetéssel, tépéssel, füstöléssel alakított kollázsok kötik össze Bakonyi Mihály korábbi kétdimenziós alkotásait a tárlat döntő részét adó síkplasztikákkal egyrészt a tematika, másrészt az anyaghasználat, technika oldaláról is. A repülés témája, a repülés feltalálásának a kettőssége, építő és romboló hatása ugyanis már korábbi műveiben, például A magyar repülés emlékére című vegyes technikájú munkában vagy a Hamburg tragédiája című pasztellben is jelen volt, s ahogyan a tárlat művei mutatják, máig meghatározó jelentőségű a művész számára. A Saint-Exupéry, illetve a magyar Molnár László repülőtiszt, vadászpilóta emléke előtt tisztelgő munkákat az 1944-es élményt felidéző Magyar gép a tűzvonalban, az 1944 vészterhes nyara követi, s kapcsolja is össze.
A művek legnagyobb része egy egységet jelent, az 1956-os forradalom ikonográfiáját gazdagítja. Mégpedig olyan művekkel, amelyek segítségével akár kronológiai, akár topográfiai szempontok alapján felidézhetnénk mindazt, aminek ötvennégy évvel ezelőtt Bakonyi Mihály részese volt – amelyekben azonban mégsem a krónikás pontossága a fontos, hanem azok a nyomok, a roncsolt, szaggatott, égetett felületek, darabjaikra tört modellek, amelyek roncsolódása-pusztulása mintegy modellezi a valóság folyamatait, mindazt, ami pesti utcákon, s még inkább azt, ami a lelkekben történt. Ahogyan egykor a helyszínek, a történések változtak, ahogyan a harc ide-oda hullámzott, úgy az emlékezet irányváltozásai, a rekonstrukciós folyamatok sem hideg fejjel megtervezett projekt részeként következnek be: úgy tűnik, Bakonyi Mihályt hosszú éveken, majd másfél évtizeden keresztül foglalkoztatta 1956 drámája: a sort még 1995-ben indította el a Corvin köz 1956, s egyelőre a 2009-es Práter utcai fal zárja le. A kettő között ott a Széna téri, a Tűzoltó, a Práter utcai barikád és a 2006-os Kihunyt a forradalom tüze.
Különös jelentősége van ebben az együttesben ennek a műnek ugyanúgy, mint a Maléter Pál emléke előtt tisztelgő 2002-es kompozíciónak. Ezek ugyanis mintegy öszszekötik a forradalomhoz kötődő munkákat Bakonyi Mihály alkotásainak újabb csoportjaival, a legújabb évek útkereséseivel. Ezek, ahogyan a Kihunyt a forradalom tüze, a 2003-as A növények világa s a legújabb alkotások egyike, A fák világa mutatja, a természethez, a természeti körforgás során keletkezett töredékekhez kötődnek, veszszőkből, ág-, kéregdarabokból építik újjá, mintegy a természeti folyamatokat modellezve az egészet. A másik műcsoportban ezek az anyagok, részecskék az emberi civilizáció hulladékaival, ha úgy tetszik antianyagaival, művészeten kívülinek tekintett matériákkal, mint például a kátránypapírral találkoznak, ahogyan az a nemrégiben elhunyt barát, Paizs László emlékére készített két alkotás mutatja. Azt példázzák, hogy az antianyag hogyan válik művészetté, a rombolás-roncsolás pedig építéssé, s hogyan születik esztétikai érték, maradandó mű a pusztulás nyomaiból.