Magyar társadalmi szerződés

Orbán Viktor mind a Nemzeti együttműködés nyilatkozatában, mind pedig az erre épülő miniszterelnök-jelölti programjában (Nemzeti együttműködés programja) előirányozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Ahogyan a program fogalmaz: „Az új korszak első kormányának feladata az új társadalmi szerződés érvényre juttatása, azaz a nemzeti együttműködés rendszerének felépítése. A nemzeti együttműködés rendszere lesz az alapja az ország újjáépítésének, egy erős Magyarország megteremtésének.” A rendszerváltás óta sokszor felmerült a magyar társadalmi szerződés, vagy ahogyan mostanság nevezik: nemzetstratégiai kompromisszum gondolata. Szisztematikus megvalósítására mind ez idáig azonban nem került (talán nem is kerülhetett) sor. A Fidesz a polgári körök kiépítésével, majd pedig a nemzeti konzultációval létrehozta a maga határolt – a jobboldalra koncentráló – társadalmi szerződését. A mostani együttműködési koncepció már egy szélesebb értelmezési kereten nyugszik: látható, hogy a Fidesz tanulmányozta a nagy európai társadalmi kompromisszumokat, amelyek „egyszerre kerestek megoldást az egyre mélyülő politikai bizalmi válságra, valamint a súlyos gazdasági és társadalmi bajokra”. Kérdés, hogy kormányra kerülve képes lesz-e a Fidesz kiterjeszteni ezt az eszmei szerződést a „nemzetre”, vagyis működőképessé teheti-e a nemzeti együttműködés rendszerét. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, nem árt két szempontot megvizsgálni: először is a rendszerváltás értelmezését és az új alkotmány kérdését, továbbá az ellenzék helyét a nemzeti együttműködés rendszerében.
Kezdjük is mindjárt a rendszerváltással és az új alkotmánnyal. A hazai rendszerváltással szembeni egyik legnagyobb kritika mindig is az volt, hogy elitista fordulat következett be Magyarországon, amelyből kimaradt a nép – ha tetszik: nem volt (politikai) forradalom. A forradalom alkotmányos értelemben következett be, amelyet valóban az elit vitt véghez (amely egyébként ragaszkodik a rendszerváltás ethoszához, az alkotmányos forradalom megőrzését állítja középpontba). Joggal mondhatjuk tehát: valami hiányzott a rendszerváltásból. Orbán Viktor utóbbi hiány pótlására tesz kísérletet, amikor a 2010-es országgyűlési választásokat forradalmi változásnak nevezi: a rendszerváltáskor elmaradt közösségi élményt (népélményt) kívánja becsempészni a hazai demokratikus közéletbe. Álláspontja szerint a „rendszerváltás ereje elegendő volt az ország részbeni átalakítására, de nem volt elegendő a mindannyiunk számára közös mércéül és biztonságérzetünk alapjául szolgáló társadalmi szerződés megkötésére”. Itt jön a képbe tehát a már említett társadalmi szerződés vagy nemzeti kompromisszum. Orbán Viktor álláspontja szerint ha az Országgyűlés elfogadja a Nemzeti együttműködés nyilatkozatát, akkor azzal tulajdonképpen elismeri azt, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született. A társadalmi szerződés szükségessége (annak orbáni értelemben használt tartalma szerint: „a társadalmi szerződés az a fundamentum, amely biztosítja, hogy a politikai váltógazdaság ciklikussága ellenére az ország stabil pályán, az emberek által meghatározott irányban fejlődjön”) alig vitatható a politikai ellenfelek szemszögéből, azonban a választásnak társadalmi szerződéssé való nyilvánítása már annál inkább. A nyugat-európai tapasztalatok alapján egy ilyen fontos nemzetstratégiai kompromisszum tető alá hozása mindenképp széles körű konszenzus megteremtését igényli, amelynek kialakítására a Fidesz–KDNP többségnek most reális lehetősége nyílik (egyedüliként a rendszerváltó pártok közül, hiszen e pártok vagy eltűntek, vagy súlyosan meggyengültek). A kijelölt miniszterelnök programjának másik fontos eleme a (megkötött) társadalmi szerződés konzekvenciája: „Az új parlament több, mint Magyarország hatodik szabadon választott parlamentje, az új Ház valójában alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszeralapító parlament.” Vagyis Orbán Viktor értelmezésében a 2010-es választás alkalmával a választópolgárok új alkotmány megalkotására adtak felhatalmazást a törvényhozásnak. A leendő miniszterelnöknek egyrészt számolnia kell azzal, hogy ebben az alkotmányozó nemzetgyűlésben megválasztott ellenzéki politikusok is ülnek, akik nem csupán az új alkotmány megalkotásában, hanem a társadalmi szerződés kialakításában is részt kívánnak venni; másrészt (mivel nemzeti kompromisszumról van szó) nehezen lehet kirekeszteni azokat, akik a rendszerváltás alkotmányos forradalmában hisznek, s egyelőre csupán ízlelgetik a 2010-es forradalmat.
Ezen a ponton érkeztünk el az ellenzékhez. A Nemzeti együttműködés programja foglalkozik az ellenzék helyével és szerepével is: „A nemzeti együttműködés rendszerének természetes része a mindenkori parlamenti ellenzék is. A parlamenti ellenzék a kormányzó többségtől eltérő véleményeket, szempontokat fogalmaz meg és képvisel, a nemzeti egységhez történő hozzájárulását elismerésnek kell kísérnie.” A program – helyesen – mindenkori parlamenti ellenzékről beszél, s ez magában foglalhatja azt a kitételt is, mely szerint a nemzeti együttműködés rendszere egy olyan rendszer, amely megteremti a több cikluson átívelő (fenntartható) nemzetstratégiai kompromiszszumokat – bárki legyen is ellenzékben. A fentiekkel összevetve megállapíthatjuk azt, hogy ha a nemzeti együttműködés rendszere az ellenzéket is partnernek tekinti (márpedig annak tekinti), akkor a Fidesznek és a KDNP-nek mindenképp szélesen kell értelmeznie a társadalmi szerződés fogalmát, s azt nem szabad csupán a választásokra szűkítenie. A társadalmi szerződés tehát sokkal inkább egy megkötendő és formálódó széles körű kompromisszum lehetne, mintsem egy lezárt egyezség. Ezt az értelmezést támaszthatja alá az is, hogy az ellenzéki pártok (azok közül is leginkább az MSZP és a Jobbik) az elkövetkezendő időszakban – tanulva a Fidesz ellenzéki építkezéséből – maguk is kialakíthatják a saját (lokális) konzultációjukat, a saját (határolt) „nemzeti” kompromisszumukkal együtt. Az ellenzéki erők újjáépítésének és megerősítésének szükségessége külön utakra (ha tetszik, külön együttműködési rendszerekbe) terelheti ezeket a pártokat, s ez mindenképp gyengítheti a Fidesz által elképzelt Nemzeti együttműködés programját.
A nemzeti együttműködés rendszere tehát akkor lehet működőképes, akkor lehet valóban nemzeti, akkor alapozhatja meg a magyar társadalmi szerződést, ha a kompromisszum széles körű és egy folyamatosan fejlődő (az ellenzékkel számoló) együttműködésen alapul. A nemzeti együttműködés rendszere a politikai táborok minimálkonszenzusán (a ciklusokon átívelő fundamentumon) túl még egy dologra alkalmas lehet: a már említett, társadalmi élmény nélküli rendszerváltás, s az ebből következő rosszkedvű demokrácia gyógyírja is lehet. A kormányzáskutatással foglalkozó kutatók régóta körvonalazzák a jó kormányzás követelményeit, amelynek fontos eleme a részvétel. A nemzeti együttműködés és a társadalmi szerződés a rendszerváltás óta először adhatja meg az embereknek azt az érzést, hogy maguk is a kormányzás részesei, s nem pedig elszenvedői. Ehhez pedig „olyan kormányra és kormányzásra van szükség, amely ismét az emberek és a mindennapi élet problémái felé fordul, és közös nemzeti ügyeink képviseletén alapul”. Ez a probléma különös éllel fog majd felmerülni akkor, amikor el kell dönteni azt, hogy a leendő új alkotmány megalkotásában részt vegyenek-e az állampolgárok is, mondjanak-e véleményt az új, immáron a véglegesség szándékával megírt alaptörvényről.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa