A boldog öregkor álma

Régen egy bővíthető nagy házban laktak az öregek, mellettük a fiatalok, és még a harmadik generációnak is felhúztak egy lakrészt. Természetes volt, hogy az idős szülőket a gyerekek gondozzák, ebben a szigorú erkölcsi parancs mellett az öröklés is szerepet kapott, de hogy magára hagyják az öregeket, olyan szégyent nem vállaltak

A történet sokaknak ismerős. Először jókat nevetnek anyjukon, amikor cukor helyett sót tesz a kávéba. Az már nem olyan mulatságos, amikor kétszer is rendőr hozza haza, mert elfelejtette, hol lakik. Gyorsan jönnek az események egymás után: a nyitva felejtett gáz, alvás a fürdőkádban, éjszakai bolyongás, majd kezdődik a családtagok összekeverése, előbb a fiát nem ismeri meg, aztán a menyét, majd az unokákról mondja, hogy kémek, akik azért vannak itt, hogy kilessék, és ellopják a pénzét. A család hősiesen védekezik. Először a fia veszi ki az éves szabadságát és játszik a mamával csön-csön gyűrűt. Később a menye strázsálja egy hónapig, és magyarázkodik a patikában, hogy a nadrágpelenka nem neki lesz. Aztán jönnek az alkalmi segítők, az apróhirdetéssel talált jó erőben lévő hölgy, aki oda is költözne, de az anyjuk nem engedi, goromba és gyanakvó, ha tisztába teszik, újra elengedi magát, kárörvendve nézve az egyre idegesebb családot. Aztán elérkezik a pillanat, amikor valamit kezdeni kell a helyzettel.
A probléma akkora, mint a Mount Everest, megmászhatatlan, síkos és számtalan csapdát rejteget. Ha az idős hölgynek, úrnak van önálló lakása, annak fejében idősotthonba vagy nyugdíjasházba mehet. Az utóbbiban több millió forintért lakhatási jogot vesznek maguknak, plusz szakképzett ápolás, orvosi felügyelet, takarítás, mosás, gyógytorna stb. Szoba, teakonyha, fürdőszoba (23 négyzetméter) 2,5 millió forint, havi átalánydíj 55 ezer forinttól, étkezés havi 30 ezer forint – ígérik egy vidéki városban. És vannak hirdetők, akik tapasztalatból kikötik, hogy csak ép tudatú egyéneket vesznek fel, pont addig, amíg kórházi ápolásra nem szorulnak. Ez ám a csapda, veszel egy garzonlakást, igyekszel megszokni egy merőben új helyzetet, és egyszer csak a betegség ledönt a lábadról. Ilyenkor mit lehet tenni? A kórházakban mindenütt vannak ápolási osztályok vagy a passzív belosztálynak nevezett kórházi egységek. A horrortörténeteknek se szeri, se száma, ugyanakkor sorban állás van az ilyesfajta kórházi ágyakért. Az „elfekvő”, mert ez a ragadványnevük, rendszerint végállomás, nagybeteg emberek utolsó menedéke. Nem igaz, hogy infernális körülmények között tartják az időseket. Még olyan is akad, ahol sem az ürülék, sem a vizelet szaga nem száll a folyosókon, elrémisztve a látogatókat. Rendkívül kevesen vállalják nettó 80 ezer forintért, hogy nyűgös vagy magatehetetlen betegeket pelenkáznak, etetnek, mosdatnak. Hány forintért akadna most itt az olvasók közt olyan, aki ennyi pénzért naponta többször kimosna az ürülékéből egy vadidegen, idős embert, vagy etetné, mozgatná. Ezeken a helyeken is van térítési díj, de korántsem akkora összegek, mint amennyit a nyugdíjas- vagy idősotthonokban, vagy amennyit egy 24 órás házi ápolásért törvényesen megszabva lehet elkérni. Egy többágyas kórteremben napi 300 forintnál kezdődik a tarifa. Magáncég árajánlata szerint havi 24 órás ápolás otthoni beteg mellett mintegy 600 ezer forint, a nyolcórásért 178 ezer forint kérhető, plusz takarítás 2000 forint, szállítás 5000 forint, gyógytorna alkalmanként szintén. Tessék ezt összeadni, ha a nyugdíj mellett a család is besegít, akkor sem lehet előteremteni havonta félmillió forintot erre a célra.
A kórházi munka rettenetes, tehetetlen testeket kell mozgatni, mert a csili-vili technikai eszközök nem a közkórházakra jellemzők (egy korszerű mozgatható betegágy félmillió forint, beleértve a csodának hitt vízágyat is), és naponta megküzdeni a hozzátartozókkal, akik a csekélynek tűnő térítési díj ellenében osztályon felüli ellátást követelnek, fenyegetőznek, panaszleveleket írogatnak. Idegileg is kikészül a személyzet, mert az idős emberek, és itt a közvélemény szemérmesen elhallgatja, hogy az agylágyulással, dementiával, teljes leépüléssel küszködők már más dimenzióban élnek. Összeférhetetlenek, verekszenek, gyanakodnak, rögeszmések, messze vannak attól a vidám, kedves édesanyaképtől, aki szült, szoptatott, dolgozott és gyerekeket nevelt. A felnőtt hozzátartozó végigasszisztálja, hogy a szülőjéből egy vadidegen valaki lesz, és ez súlyos lelki teherként nehezedik a szűkebb és tágabb családra. Miskolczi Miklós, aki vicces utazásokat tett a magánéletek és házasságtörések dzsungelében, 1988-ban írt egy szociológiai alapművet Harangoznak címen. Az író végigment azon az úton, amelynek a végállomásán az édesanyja egy elmeszociális otthon lakójaként vett búcsút az élettől. Megrendítő és katartikus, amikor Miskolczi felhajtja az otthonban a takarót, és megnézi, hogy tiszta-e a lepedő. Tiszta, és akkor az író valami olyasmit mond, hogy aki elmeszociális otthonba juttatja az anyját, az ne legyen kényes a lepedőre. Súlyos megállapítás, még drámaian igaz is.
Akkor maradjunk a sivár realitás talaján. Magyarországon rég felbomlottak a generációs kötelékek. Régen egy bővíthető nagy házban laktak az öregek, mellettük a fiatalok, és még a harmadik generációnak is felhúztak egy lakrészt. Természetes volt, hogy az idős szülőket a gyerekek gondozzák, ebben a szigorú erkölcsi parancs mellett az öröklés is szerepet kapott, de hogy magára hagyják az öregeket, olyan szégyent nem vállaltak. A mai állapotok teljesen mások. A család két keresőre alapozódik, mindenki munkába jár, és az idős ember kvázi teher a családnak. Magyarországon mintegy 2,776 millió nyugdíjast tartanak számon, s amennyiben a Ratkó-gyerekek nyugdíjba mennek, akkor évente 300 ezerrel ugrik meg a nyugdíjasok száma. Keveset beszélünk erről, de nyugdíjasaink nemcsak azért nem utaznak télen a Riviérára vagy Egyiptomba, mert nevetségesen kevés a pénzük, hanem mert betegek. Lestrapált, kizsigerelt, megnyomorított korosztályok vannak mögöttünk, gondoljunk a három műszakos női munkahelyekre, a nehéziparban, bányákban tönkrement férfiak sokféle nyavalyáira, velük mi legyen? Most tizenhét idősek gondozóházát bezártak, és ezt a közvélemény ovációval ünnepelte. Persze, minden olyan intézményt be kell zárni, amelyben embertelen körülmények között éheztetik és zsarolják a magatehetetlen idős embereket. Nyerészkedni is tilos. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Vidéken pedig egyenesen nincs mihez kezdeni azzal az öreggel, aki az öregek napközijébe már nem való, otthon meg egyedül van. Előbb csak kis szívességre kérik a szomszédot, aztán híre megy, hogy milyen rendes, és hozzák a következő pácienst. Mire észbe kapnak, már működik is az „Arany pénztárca” magánintézmény, hivatalos papírok nélkül. Ez lehet nagyszerű családias otthon, de lehet gyalázatos pénzszivattyú is. A most bezárt otthonokban kilenc főtől 30-50 főig vállaltak csoportos ápolást. A bíróságok megállapították, hogy ezen intézménynek nevezett közösségekben sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem adottak, és súlyos gondozási hiányosságokra is fény derült. Igaz. De az is igaz, ha a papát otthon ápolják, a családtagok sem szakképzett ápolók, és a családorvos sem ül 24 órát az ágyánál. Nem védjük azokat, akik az öregek ingatlanjaira vagy vagyonukra pályáznak, de a hatóságoknak meg kell érteni, hogy ezekbe a vonzó nyugdíjasházakba csak a jómódúak jutnak be. Az egyházi fenntartású idősotthonok népszerűek, de a finanszírozásuknak csak kétharmadát vállalja az állam, annyi pénzt meg nem tudnak elkérni, hogy önfenntartók legyenek.
Ez a kipattant botrány legyen figyelmeztetés: az öregek ellátása megoldatlan, a jelenlegi lehetőségek vagy drágák, vagy méltatlanok, vagy minden emberi méltóságot sértenek. Vannak persze porcukros fánkot sütő helyes nagymamák és unokákkal lovacskázó nagypapák is. Ők egy másik történet főszereplői.