Bonnie és Clyde

Tony Curtis halála kissé háttérbe szorította a hírt, hogy ugyanazon a napon, 88 éves korában elhunyt Arthur Penn amerikai filmrendező. Legendás, tehetnénk elé a szót, ha nem lenne már kissé kopott, csakúgy, mint a kult. De Penn valóban legenda, és legalább egy igazi kultfilmet készített. Bonnie és Clyde: ha valami klasszikus, kultikus és egyben alapmű, akkor ez a ’67-es, a harmincas években játszódó gengszterfilm az. Hogy mennyire, arra jó három évtizeddel később derült fény, Tarantino Ponyvaregénye lett az a mozi, amelyikben a legjobban visszaköszönt az erőszak és a komikum először Penn által felvázolt különös elegye. A Bonnie és Clyde-ot nevezhetjük új-Hollywood első előfutárának is, nélküle nyilván a Taxisofőr sem szólt volna úgy, ahogy, de Penn nem tagozódott be semmilyen kánonba, a mesemondást ráhagyta Spiel-bergre. Fiatalok, szerelmesek és embereket ölnek, harsogják az újságok szalagcímei a két bankrablóról – gyilkosok és médiasztárok, tehetjük hozzá, és máris megint ugorhatunk majdnem harminc évet, mire megérkezünk Oliver Stone és Tarantino filmjéhez, a Született gyilkosokhoz. Persze a Bonnie és Clyde-nak is akadnak előzményei, bizonyos tekintetben idetartozik Godard (és Truffaut) remekműve, a Kifulladásig. A film szinopszisát elküldték Truffaut-nak, akinek nagyon tetszett az ötlet, és egy ideig úgy volt, hogy ő rendezi a filmet, de végül csak néhány jó ötlettel vétette észre magát. Ezután maga Godard is bekerült a képbe, de hamarosan távozott is. Valószínűleg azért, mert rühellte Hollywoodot, egy bájosabb verzió szerint viszont azért, mert egy alkalommal azt javasolta az amúgy is feszült stúdiófőnököknek, hogy helyezzék át a történetet Japánba, és a főszereplők legyenek tizenévesek. A forgatókönyv végül szerencsére Warren Beattynél, a film későbbi producerénél és főszereplőjénél landolt, aki egy másik legenda szerint egyszerűen bezárta egy szobába Pennt, és csak akkor engedte szabadon, amikor igent mondott. Beatty végül nagy nehezen összelapátolt 2,5 millió dollárt (a film öt éven belül 120 milliót hozott), és Penn belevágott. Bonnie szerepére kiválasztották a gyönyörű és tehetséges Faye Dunawayt, aki aztán örök időkre a vagány, gátlástalan és erotikus nőalak archetípusa lett, összeszedték az összes fellelhető vérpatront, írtak még néhány jó dialógust, a nézők pedig dőltek a mozikba. Ennek főleg az volt az oka, hogy ezek a figurák bűnözőkként is szerethetőbbek, mint a környezetük, bankoktól raboltak és a zsákmány egy részét szétosztották a szegények között, kvázi népi hősökként kerültek a köztudatba, mint két dobtáras géppisztollyal flangáló Robin Hood. És persze szépek voltak, bolondok és szabadok. Magyarországon a hetvenes évek végén a Filmmúzeum vetítette a művet, jókora késéssel, szigorúan a tűrt kategóriában. A következmények gyönyörűek voltak. A legjobb csajok feldúlták nagyanyáik ruhásszekrényeit, kifosztották a svájcisapkákat árusító szaküzleteket és a legváratlanabb helyzetekben felbukkant egy tüneményes kis Bonnie Parker.