Jimi Hendrix villámháborúja

Negyven évvel ezelőtt, 1970. szeptember 18-án hajnalban meghalt Jimi Hendrix. Huszonnyolc esztendős volt, és a világ valaha élt legnagyobb gitárosa. Ez a státusa alighanem meg is marad a világ és a rock and roll végezetéig. Voltak és lesznek nála technikásabbak és felkészültebbek, de Hendrix viszonya a hangszerhez egyedi és megismételhetetlen, így gondolták ezt a hazai nagyok, Radics Béla és Dénes József (Dönci) is. A gitárja volt a nője. Összeolvadt vele, és a fene sem tudta kibogozni őket. Az, hogy ez így lesz, elég hamar megmutatkozott. Fekete és cherokee indián szülők gyermeke, édesanyját korán elveszíti, a dzsessz és a blues alapjaira apja tanítja, és rövidesen versengenek érte a környékbeli bandák. Játszik fűvel-fával, saját zenekart alapít, New Yorkba költözik – eddig ebben nincs semmi különös. 1966-ban azonban egy klubkoncert végén az éppen ott tartózkodó Chas Chandler, aki az Animals együttes basszusgitárosaként szerzett elévülhetetlen érdemeket a fehér bluesban, rávette, hogy menjen vele Angliába. Na most az ilyesmi fordítva szokott történni: a végállomás általában Amerika, de Hendrixnek megtetszett a gondolat, állítólag főként az motiválta, hogy ott összefuthat Eric Claptonnal. Ez elég gyorsan sikerült, sőt.
Nézzük, hogy emlékszik erre Lassúkezű: „Október elsején a londoni belvárosi főiskolán játszottunk, a Regent Streeten. Jackkel (Jack Bruce a Cream basszusgitárosa – H. Z.) dumáltam a backstage-ben, amikor megjelent Chas Chandler, vele pedig egy fiatal fekete amerikai srác, akit Jimi Hendrixként mutatott be. Közölte velünk, hogy Jimi zseniális gitáros, és szeretne velünk játszani pár számot. Lazának tűnt, és úgy gondoltam, biztosan ért a dolgához. Elkezdtünk a zenéről beszélgetni, és pont ugyanazok a blueszenészek voltak a kedvencei, mint nekem, úgyhogy egészen belelkesedtem. Jimi a Killing Floor című Howlin’ Wolf-számot akarta játszani. Nem gondoltam, hogy menni fog neki, mert elég nehéz jól elkapni. Persze Jimi pontosan úgy játszotta, ahogy azt kell, és teljesen lenyűgözött. Amikor először jamelnek egy zenekarral, a zenészek általában visszafogottan játszanak, Jimi viszont teljesen elengedte magát. A fogával tépte a húrokat, játszott a háta mögött, a padlón fekve, spárgázva lenyomta az egész műsort. Elképesztő volt, és zeneileg is remek, nem csak parasztvakítás.”
És akkor még fel sem gyújtotta a gitárt, arra csak a montereyi popfesztiválon kerített sort, ahová Paul McCartney javaslatára hívták meg az Angliában akkor már ünnepelt The Jimi Hendrix Experience elnevezésű triót. Ahogyan azt egy másik érdekes kortársa, Pete Townshend oly plasztikusan megfogalmazta: Hendrix villámháborúval vette be Londont. Jöttek a lemezek is, méghozzá őrült tempóban, egy éven belül három. A kezdet kissé nehéznek bizonyult, ugyanis a Deccánál még alig hűlt ki annak a lúzernek a helye, aki elzavarta a Beatlest, egy másik szerencsétlen botfülű elutasította Hendrixet, de a Polydor kapott az alkalmon, és megjelentette az Are You Experienced? című albumot. Ezt követte még ugyanabban az évben az Axis: Bold As Love, majd 1968-ban minden idők egyik legjobb rock and roll lemeze, a dupla kiszerelésű Electric Ladyland. Ez volt a csúcs. A legendás woodstocki koncert (a fesztivál záróakkordjaként léptek fel, hétfőn reggel [!], a maradék hatvanezer ember előtt) – ha szabad ilyet mondani: már csak a hab a tortán. Hendrix még szétcincálta az amerikai himnuszt, Vietnamra hulló bombák sivítását illesztve a dallamba, aztán elkezdte felszámolni magát. Persze mindenki összetenné a kezét, ha összehozhatna egy olyan lemezt, mint az 1970-es Band Of Gypsys, de az már a végjáték. Szeptember 18-án hajnalban Londonban, miután játszott még egy jót Eric Burdonnel és a Warral, beszedett egy csomó vackot, és többé nem ébredt fel.
Hendrix balkezes volt, és mindig fordítva felhúrozott jobbkezes gitárokon játszott. Aznap, mikor meghalt, Eric Clapton vett neki ajándékba egy fehér, balkezes Stratocastert.