Mítoszok, valóság és inkvizíció

Komoly mentális bajok vannak anyanyelvünk rokonítása körül. Egyfelől tovább él az a jó két évszázados hagyomány, amelyik nem vesz tudomást a magyar nyelv finnugor eredetéről, s minden lehetséges eszközzel támadja azt, helyette egyre-másra erőszakosan terjesztve a tudományostól távol álló, minden más megoldást mereven kizáró nézeteit. Másfelől a tudomány felkent képviselőinek meghatározó csoportja is hasonló merevséggel viszonyul minden, az övékétől akárcsak jottányira is eltérő véleményhez. A délibábos nyelvészkedőkkel szemben ezt megértem ugyan, még ha a stílussal kapcsolatban merülnek is föl aggályaim, de nem tudom sem megérteni, sem elfogadni azt az elementáris dühöt és lekezelő bánásmódot, ahogy a finnugor nyelvtudomány kanonizáltnak hitt felfogását megkérdőjelező kutatók egyikéhez-másikához, illetve azok kérdésfelvetéseihez viszonyulnak. Olyan kutatók elleni kíméletlen támadásokra gondolok, akik nem kérdőjelezik meg a finnugor nyelvcsalád létét s benne például a magyar nyelv helyét. (E sorok írója is több munkájában foglalkozott a magyar nyelv tudománytalan eredeztetésével, előkelő helyre kerülve ezáltal a hazaárulóknak titulált finnugristák listáján.) Az ilyen hozzáállásnak nem sok köze van a tudomány lényegéhez: a mindig új kérdések feltételének igényéhez, az új válaszok kereséséhez.
Magyarországon a nyelvrokonság széles tömegek körében – s mint ilyen, egyedülálló módon – érzelmi kérdéssé vált. Csak nagyon kevés olyan nyelv van a világon, amelyiknek eredete, rokoni kapcsolatai olyan éles vitákat váltanak ki, mint a magyaré. A kérdés összefügg a nemzeti tudattal. A tudományosan is igazolható, bár nem kizárólagos vélemény szerint az anyanyelv az identitás egyik legfontosabb hordozója. (Ezt éppen az általunk is lakott Közép-Európa példája igazolhatja, ahol a népek a megszólalásig hasonlítanak egymásra, azaz szinte csak a nyelve alapján különböztethető meg a szlovén, az osztrák, a német, a szlovák, a román vagy a magyar.) A nyelv és identitás szoros kapcsolata magyarázhatja a nyelv eredete iránti érzelmileg túlfűtött érdeklődést, hiszen a nyelv eredetével a nép eredetét is megmagyarázni vélik. S eközben elfeledkeznek arról, esetleg nem is tudják, hogy a nyelv és a nép eredete nem azonos.
A tudományosan igazolt nyelvrokonsággal szembeni ellenérzésnek több forrása lehet. Ilyen például az elégedetlenségből fakadó frusztráció, a jövőkép hiánya miatt a dicsőbbnek hitt múlt keresése, s talán a legveszélyesebb: a másság = ’jobbság’ hamis tudata, amellyel más nyelvek fölé helyezzük anyanyelvünket, egyszersmind más népek fölé a magyarságot – a tiszta magyar faj köré mítoszt teremtve. Ez – ismerve a magyarság történetét s abban a más népekkel kialakított kapcsolatait – egyszerűen lehetetlen gondolat. (Természetesen s mutatis mutandis ugyanez vonatkozik a világ valamennyi népére.)
A nyelvrokonság kérdése az óhajtott rokonítás összefüggésében a nemzeti tudat részévé válhat, a tudományosan igazolt nyelvrokonság nem. A finnugor rokonság ténye nem része a nemzeti tudatnak sem Észtországban, sem Finnországban, s legkevésbé Magyarországon, mint ahogy más nyelvek nyelvrokonsága sem része az adott nyelvű nép nemzeti tudatának (a németeket, franciákat stb. is hidegen hagyja ilyen értelemben az indoeurópai nyelvrokonság). Ha szabad saját példámra hivatkoznom: én finnugor nyelvészként magyar identitású vagyok, és ebből az érzésemből teljesen hiányzik a finnugorság tudata.
A magyar nyelv rokonságát illetően javaslom, fontoljuk meg az alábbi szempontokat:
– a nyelvrokonság, illetve a nyelv eredete nem lehet ideológiai, politikai, érzelmi kérdés, sem pró, sem kontra;
– minden nyelv beszélőjének el kell ismernünk azt a jogát, hogy anyanyelvét szeresse;
– egy nyelv sem alávalóbb egyetlen más nyelvnél sem, s megfordítva: egy nyelvet sem szabad egyetlen más nyelv fölé helyezni;
– a nyelvrokonság és a néprokonság nem azonos;
– a nyelvrokonság adottság, s mint ilyen, nem függhet népakarattól; vizsgálata a tudományos elemzés illetékességébe tartozik.
Ugyanakkor a tudomány, esetünkben a finnugor nyelvészet olykor magas lóról beszélő művelőinek is el kellene gondolkodniuk néhány kérdésen. Mindenekelőtt azon, hogy egyetlen tudomány eredményei sem véglegesek. A történeti-összehasonlító nyelvtudományé végképp nem, hiszen olyan nyelvi korszakok vizsgálatával (is) foglalkozik, amelyekről nincsenek forrásokban rögzített adatok (a hagyományos finnugor nyelvészet az utóbbi hat-hét ezer esztendő fejleményeit kísérli meg áttekinteni; ugyanakkor nyilvánvaló[nak kéne lennie], hogy a nyelv története tízezer esztendőkben mérhető). A finnugor nyelvészet a nyelvcsaládunk s benne a magyar nyelv eredetét érthető módon a nyelvészet segítségével kísérli meg fölvázolni. Az azonban számomra már kevésbé érthető, hogy eközben mereven elzárkózik minden olyan kísérlettől, amelyik több tudomány – például a nyelvészet, a régészet, a genetika, az antropológia – összehangolásával keres nyilvánvalóan tévedésektől sem mindig mentes választ fontos tudományos kérdésekre, sőt még a kérdésfelvetést – például arról, honnan származik a finnugor nyelvcsalád – is tudománytalan, dilettáns eljárásnak tartja. Eközben a maga eredményét megfellebbezhetetlen igazságként kezeli. Én a helyükben megszívlelném a neves tudós, Polányi Mihály javaslatát, hogy a kijelentő mondatokat „bizalmi módban”, azaz az „azt hiszem” eléjük ragasztásával kell megfogalmazni.
A magyar nyelv eredetével foglalkozó vitában több esetben is szóba hozták a Honti László akadémikus által szerkesztett, A nyelvrokonságról főcímet viselő könyvet. Ennek részletes kritikája nem vág egy napilap profiljába, majd másutt találok rá helyet. Itt csupán annyit jegyzek meg, hogy az említett kiadvány a szerencsétlen megoldások közé tartozik. Mindenekelőtt mert nem tudni, kiknek szól. Ugyanis 1. a szakmabeliek számára nem tartalmaz semmi újat (hacsak azt a figyelmeztetést nem, hogy miféle kiátkozás, megbélyegzés vár a másként gondolkodásra esetleg hajlamos kollégákra), 2. a nyelvünk eredete iránt érdeklődők alig tudnak meg valamit is nyelvünk rokonságáról, 3. megtudhatják viszont azt, mennyire merev, elzárkózó még a szakmán belüli felvetésekkel szemben is ez a szakma, s mindezt mily durván juttatja kifejezésre, így azután kellőképpen el is rettenhetnek tőle.
Olyan kényes kérdésben, mint ma Magyarországon anyanyelvünk eredete, nagyobb empátiával kellene állást foglalni, sokkal inkább a meggyőzésre, mint az elrettentésre helyezni a hangsúlyt.

Pusztay János
egyetemi tanár