Orsós Lalika ráül a mopedre

Lalika, a Kurca-parti kiskamasz nyer egy robogót, de Pestre kell mennie érte. A sorsnak köszönhetően aztán pár óra alatt többet érik, mint tulajdon édesanyja egész életében. Groó Diana szeretettel készített, sziruposra sikeredett meséje épp a „píszí” mondanivalón hasal el.

Groó Dianával együtt ültünk 2006-ban a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztivál nagyzsűrijében, ő volt az elnök, ő döntött: nagy szívvel, értékelvűen, keresve a csodát, ami Groó Diana filmes hitvallásának alapja.
Baráti megközelítésben a Vespa is ilyen film. Nagy szívű, értékkereső, csodapárti. De nem csodálatos.
Ott bukik el, hogy „cigányfilm” akar lenni. Ám a píszíség túlsúlyos kolonc: lehúzza a mesét. Ha csak arról lenne szó, hogy van egy falu, a faluban egy fiú, álmodozik és játszik és szaval, és ez a többre érdemes fiú elvesztett édesapja után ered, szerencsét próbál és elbukik, de elbukása egyben a kisszerűség győzelme is (mint a főhős cipészmesternek a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című Hrabal-alapvetésben), szóval akkor Groó Diana hiánypótló módon életszagú kortárs mesét vitt volna vászonra.
Itt viszont a cigánysorról indulunk, a mi szegénylegényünk többszörösen terhelt módon roma és félárva. Ez a faluszél már nem a hetvenes évek Budapesti Iskolájának dokumentarizmusát, hanem az uniós agitkák modorát idézi, leheletnyivel mindig több a szín, a jó szó, az ölelés, a hochmagyar dialekt, mint kellene, nap süt, ló nyerít, a világ szegényesen is csuda kerek. Aztán a mi Lalink nekivág a nagy Budapestnek, és a magyar filmszemle színészi különdíjával jutalmazott Tóth Sándor hihetetlen természetességgel teletéblábolja a poros belvárost.
Ami a vidéki kiskamaszon túl van, már izzadságszagú koncepció: ő bizony cigány. S mintha innentől már a hétmérföldes csizmája, csillagszeme, táltos paripája is cigány lenne, mintha a gonosz azért gördítene elé akadályokat, mert cigány, s nem azért, mert elveszett és védtelen. Tóth Sanyi mentené a menthetőt, elképesztő szerénységgel uralja a vásznat, képes szeretni és szerettetni, képes kézen fogni, vezetni, s amikor már végre csilloghatna a napfény a piros Vespán, sötét zivatarfelhőként árnyékol be mindent a mesterkéltség, az előre megrágott, szánkba adott társadalompolitikai cafat: a rassz rossz.
Eszembe jut Szalai Györgyi és Dárday István ’74-es Jutalomutazása, vagy, ha nagyot ugrunk, az Iszka utazása, Bollók Csaba 2007-es remekműve. Az igazság még mindig náluk van, már ami a sárba ragadó hétmérföldes csizmákat illeti.
(Vespa. Színes, magyar filmdráma, 85 perc, 2009. Rendező: Groó Diana. Forgalmazó: Mozinet.)