Privatizációsokk

Sajátos magyar történet: Derce Tamás, Újpest polgármestere két évet pereskedett azért a Demszky Gábor vezette fővárossal, hogy kiadja számára a Fővárosi Vízművek és a Fővárosi Csatornázási Művek privatizációs szerződéseit. Az 1997-ben kötött kontraktus dokumentumait a főváros tizenkét éven át titokban tartotta, és bár sokan kifogásolták ezt a sajtóban, perre egyedül Újpest városvezetője vitte a dolgot 2008-ban. A pert megnyerte, ennek ellenére csak úgy sikerült érvényesítenie a jogerős ítéletet, hogy büntetőfeljelentéssel és bírói végrehajtással fenyegette meg a városháza vezetőit.
A két fővárosi közművállalatot francia és német cégek még 1997-ben privatizálták, a befektetők bár csupán 25 százaléknyi részvénypakettet vásároltak, ezzel együtt irányítási jogot szereztek a cégben, sőt a tulajdonosi jogokat gyakorló igazgatótanácsban is az ő szavuk lett a döntő. Egyébiránt nem sokkal korábban, 1995 végén privatizálták a Fővárosi Gázművek 39 százalékos kisebbségi tulajdoni hányadát is. A német Ruhrgas/WEW konzorcium 4,5 milliárd forintos alaptőke-emeléssel plusz 13,2 milliárd forintért vehette meg az üzletrészt egy viharos, éles szóváltással fűszerezett közgyűlési döntést követően.
A vízművek esetében úgynevezett menedzsmentdíj is megillette a kisebbségi tulajdonosokat, sőt a garantált nyereséget is szerződésben rögzítették. A különös privatizációs ügylet húsz évig marad érvényben, a 16, illetve 17 milliárd forintért megvásárolt tulajdoni hányadot a főváros majd a szerződés lejártakor – állítólag az eladási ár kétszereséért – visszavásárolhatja.
Nem csoda, hogy a jogügyletek teljes tartalmát nem hozták nyilvánosságra. A közgyűlési szavazás előtt, 1997-ben állítólag kiosztották a több száz oldalas dokumentumot a képviselőknek, amit aztán vissza is szedtek, de ki várhatja el, hogy pár óra alatt elolvassák és fel is fogják annak tartalmát; az ellenzék tiltakozásképpen ki is vonult a szavazásról. Azóta számtalan olyan hír került napvilágra, amely szerint a külföldi befektetők évente több milliárdos menedzsmentdíjat vesznek fel. A privatizációs szerződésben rögzítették az árképzési szabályokat, eszerint évente emelhetik az árat a cégek, ha ehhez a főváros mégsem járul hozzá, akkor neki kell kiegészítenie a hiányzó összeget.
A külföldi befektetők számára előnyös, és a főváros számára nagymértékben hátrányos szerződés miatt 1998 óta tetemes profitot vittek ki a két fővárosi közművállalatból. És mind a mai napig fel sem vetődött sem a polgári, sem pedig a büntetőjogi felelősség kérdése azokkal szemben, akik áterőltették a Fővárosi Közgyűlésen ezeket a szerződéseket.
A botrányos szerződés okán az az abszurd helyzet is gyakorta előfordult, hogy hiába zár nyereséggel a cég, a több mint hetvenszázalékos fő tulajdonosnak, a fővárosnak egy fillér sem jut belőle, miközben a kisebbségi tulajdonos milliárdos hasznot zsebelhet be, ráadásul a szerződésben garantált módon.
Az már csak hab a tortán, hogy a szükséges fejlesztéseket az áremelésekből finanszírozzák, illetve például a szennyvíztisztítót a főváros intézte uniós forrásból, a hálózatfejlesztéseket pedig a külső kerületek hajtották végre lakossági, önkormányzati és állami forrásból. Ez utóbbiakat azután ingyen kellett átadniuk a közművállalat tulajdonába, különben nem vállalták volna az üzemeltetést.
Az pedig már szót sem érdemel, hogy egyébként korlátozottan forgalomképes vagyont adott el a főváros, legalábbis az Állami Számvevőszék szerint.
Mint ahogy az is csak színesíti a korabeli viszonyokat, hogy a főváros a Fővárosi Csatornázási Művek privatizációs döntése meghozatalakor annak a Baker and McKenzie ügyvédi irodának a jogi véleményét fogadta el, amely a vevő francia cég jogi tanácsadója is volt egyben. Az pedig már csak apró – banánköztársaságra jellemző – malőr volt, hogy Atkári János főpolgármester-helyettes úgy csatolta be a jogi szakvéleményt a Fővárosi Közgyűlésnek szánt előterjesztéshez, hogy abból kitűnt, azt a szakvéleményt az ügyvédi iroda eredetileg a vevő Vivendi párizsi központjának címezte.