Térhatás

Müller úr félrenézte a térképet. Ennek köszönheti mai elnevezését a jelenleg inkább kietlen prérire, semmint hagyományos értelemben vett piazzára emlékeztető Szent György tér. A sárkányt legyőző keresztény mártír nevét eredetileg a Dísz tér viselte; a napjainkban a siklóval, a Honvéd Főparancsnokság távoli csonkjával, a rekonstruált Sándor-palotával és persze számtalan régészeti munkagödörrel büszkélkedő terület a Szent Zsigmond tér volt a középkorban. Buda 1686-os viszszavívását követően Müller úr, a térképész az egykori Szent György teret tévedésből kissé délebbre, a középkori palota maradványaihoz és az egykori zsidó negyedhez jóval közelebb tolta.
A tér állami szempontból is jelentős fénykorát aztán később, a fővárossá vált Budapest kiépülésekor, a Monarchia idején és főleg a Horthy-korszakban élte. A miniszterelnöki rezidenciaként használt klasszicista Sándor-palotával szemben, a krisztinavárosi oldalon a Teleki-palota, azaz a később szecessziós-historizáló stílusban átalakított József főhercegi palota húzódott, tőle délre a több mint száz méter hosszú királyi istálló és az udvarlaki őrség biztosította az összeköttetést a királyi palotával. Északon a teret a Dísz tér felé a Kallina Mór-féle, historizáló Honvédelmi Minisztérium (HM) és a Honvéd Főparancsnokság zárta. (A vár egészen a háború végéig kormányzati negyedként működött: a már említettek mellett itt volt a Külügy-, a Belügy- és a Pénzügyminisztérium és számos követség is.)
A második világháború legkevésbé a Sándor-palotát kímélte: sok helyen csupán feketévé kormozódott falcsonkok meredeztek az ég felé, alig emlékeztetve a névadó ördöglovas, a legenda szerint Tell Vilmos-i lövésre is többször vállalkozó Sándor Móric gróf lakhelyére, a későbbi miniszterelnökségre. Ehhez képest a tér egykori épületei közül a Sándor-palota az egyetlen, amelyet nem bontottak le, hanem – igaz, kissé megkésve, de – példaértékű rekonstrukcióval helyreállítottak.
Súlyos sebeket kapott az egykori királyi istállóépület, az ötvenes években el is rombolták. A harcokat viszonylag épen átvészelő József főhercegi palota és a királyi palota melletti udvarlaki őrségépület a hatvanas évek végén lett a – néhány műemlékvédelmi szakember, így a témának könyvet szentelő Czagány István tiltakozása dacára – bontócsákány áldozatává. Az előbbiben sokáig munkásszálló, az utóbbiban szintén munkásszálló és raktár működött; viszonylag kis összegből rendbe lehetett volna hozni mindkettőt. (Érdekes párhuzam: Bukarestben az egykori királyi palotát használták raktárnak a kommunista időkben, később némi toldozgatással pártközpont lett belőle.) A Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Főparancsnokság épületét az ötvenes években bontották vissza az első emeletig. A minisztérium még megmaradt csonkját egyébként 2000 után tüntette el a föld színéről a Várgondnokság Kht. Talán nem tévedünk nagyot, ha az utóbbi esetet leszámítva a pusztítás mögött az egykori „úri világgal” való szakítás szándékát fedezzük föl.
Magyarország egykor talán legszebb tere a több évtizedes tarolás miatt ma üres puszta, kis kávézóval, a krisztinavárosi oldalon a régészeti feltárást takarni kívánó zászlóerdővel. Újjáépítése gyakorlatilag a hatvanas évek óta napirenden van. A régi és az újabb terveket böngészve így is szerencsének tarthatjuk, hogy mindeddig nem kezdtek bele az úgynevezett revitalizációba.
A Kádár-rendszer a várat hangzatos kifejezéssel a kultúra fellegvárává kívánta tenni: az 1962-ben a főparancsnokság és a minisztérium helyére álmodott L alakú Néprajzi Múzeumból azonban éppúgy nem lett semmi, mint a nyolc esztendővel későbbi koncertterem-koncepcióból vagy a magas „tömbszobornak” elgondolt Nemzeti Színház itteni felépítéséből, a kőtárból, az idegenforgalmi központból, hogy többet ne említsünk. Felmerült az is, hogy a Sándor-palota luxusszállóvá avanzsál, a nyugati oldalon pedig színházi kelléktárat létesítenek.
A rendszerváltozás után az Antall-kormány hoszszú távon – alkotmányossági okokból is – ide költöztette volna a kormánynegyedet, a részben helyreállított honvédelmi minisztériumi épületben lett volna a köztársasági elnök hivatala. Hornék visszatértek a kulturális koncepcióhoz, emellett a krisztinavárosi oldalon szállodát és luxuslakásokat építettek volna. Az újabb politikai változás nyomán megvalósulhatott a Sándor-palota külső és belső újjáépítése, ami gyakorlatilag az első Orbán-kormány hivatali idejének végére lett kész. (Ma államelnöki székhely.)
Az elmúlt nyolc év legnagyobb botrányát kétségtelenül az egykori HM-tömb körüli, kis híján megvalósuló tervek okozták. A 2004-es pályázat győztese, Kis Péter a megmaradt csonkot „lelkesítő házzá” kívánta formálni az eredeti épület megalázásával, rózsaszín lapos tetővel. Néhány esztendővel későbbi elképzeléseiben már a „lelkesítő házon”, illetve az épület Szent György téri részén a talajon nyugvó hosszú, vékony betonoszlopok erdeje nőtt volna. A meglóduló tervezői fantázia talán Rajk László esetében produkálta a legkirívóbb elképzelést. Rajk ugyanis zöld színű, grandiózus biotornyot akart emelni a maradványok fölé. A tiltakozások jogosan azt hangsúlyozták, hogy a történelmi környezetbe nem illő elképzelések nemhogy összekötnék a királyi palotát a Szent György téren keresztül a polgári várnegyeddel, hanem végzetesen megbontják az amúgy is sérült terület egységét. A modern ötletek ráadásul a műemléki szempontokat figyelembe vevő kerületi építési szabályzat szempontjából sem voltak megfelelőek. Az alternatív városvédő, Wihart-Kiss Tamás arra is felhívta a figyelmet, hogy a tervezett megoldások csak a háborús és háború utáni pusztításokat emelték volna városépítészeti rangra.
Alapvető probléma, hogy a területtel igazából sem az építészek, sem maguk az illetékesek nem nagyon tudnak mit kezdeni. Érvelésükben odáig szinte mindig eljutnak, hogy Kallina Mór HM-tömbje értéktelen épület, hasonló, ám jobban sikerült historizáló épület számtalan van Budapesten. A megmaradt csonk eltüntetését azonban nem tartják jó ötletnek, hiszen akkor végképp megszűnne a határ a Dísz tér és a Szent György tér között. A különböző építészeti tervek – mint láthattuk – ráadásul a Szent György tér eredeti állapotához képest sokkal rosszabb megoldást kínálnak.
A tér részben eredeti állapotának helyreállítása jelentené logikusan a legjobb megoldást, amelytől azonban a műemlékvédelmi szakma egy része húzódozik. Annak ellenére, hogy sokan a királyi palotával kapcsolatban ugyanezt az elképzelést elfogadják. A németországi példa is ösztönző lehetne: az 1950-ben felrobbantott, a porosz királyoknak otthont adott berlini Stadtschlosst újjáépítik, a helyén éktelenkedett NDK-beli Palast der Republikot már lebontották. Nem messze ugyanígy emelkedik fel poraiból a Potsdamer Stadtschloss. Az elmúlt években kívül-belül eredeti formájában rekonstruálták például az 1945. februári bombatámadásban súlyosan megsérült, az NDK-s időkben háborús mementóként romos állapotban hagyott drezdai Frauenkirchét. A Braunschweig központjában állt, 1960-ra lebontott hercegi kastélynak is újjáépítették a főhomlokzatát, mögé pedig bevásárlóközpont került.
Rendkívüli összegeket emészt föl mindez, idehaza tehát nyilván hosszú távon lehetne hasonló terveken gondolkozni. Azaz a már rekonstruált Sándor-palota környékén legalább külsőre eredeti formájában visszaállítani a Honvéd Főparancsnokságot és a Honvédelmi Minisztériumot, a krisztinavárosi oldalon pedig a copf homlokzatú Teleki-palotát, a József főherceg idejéből való módosítások nélkül (erre a hírek szerint az önkormányzati szándék is megvan). A terület értelemszerűen részben kormányzati, részben kulturális feladatot kapna az egykori királyi palotával együtt, amelynek felújítandó reprezentatív termeit már a jövőre esedékes EU-elnökség idején is lehetett volna hasznosítani a gödöllői kastélybeli szükségmegoldás helyett, ha a korábbi kormányzat beváltotta volna ígéreteit.