Az alkotmányozás törésvonalai

Az utóbbi hetekben ismét intenzívebbé váltak azok a hangok, amelyek antidemokratikus törekvésekkel vádolják a kormánypártokat. Az Alkotmánybíróság (AB) múlt heti döntése – elsősorban aktuálpolitikai érdekek mentén – arra indította a Fidesz képviselőit, hogy az alkotmányos konfliktus feloldása érdekében az AB jogkörét szűkítő intézkedéseket kezdeményezzenek attól a szándéktól vezérelve, hogy érvényt tudjanak szerezni kampányígéreteiknek, és egyben a társadalmi elvárásoknak is megfeleljenek. Bármennyire is úgy tűnik, hogy rövid távú célok motiválták az indítvány benyújtóit, a kérdés messze túlmutat akár a jó erkölcsbe ütköző végkielégítések megadóztatása, akár a nyugdíjpénztári befizetések körül kialakult politikai vagy gazdasági vitán. Ha a szemben álló felek kommunikációjukban nem jutottak is el odáig, vitájuk ténylegesen valós és indokolt koncepcionális problémákat feszeget, amely alkotmányos berendezkedésünk újragondolásához, azaz a jelenlegi alkotmányozási folyamat lényegéhez kötődik. Az elmúlt hetek politikai csatározásai csupán megerősíteni látszanak eredeti meggyőződésemet, miszerint új alkotmányunk megalkotásához kapcsolódóan gyökeresen különböző, ámde egyértelműen sosem elkülönített nézetek állnak szemben. Ezen törésvonalakat kívánom világossá tenni a következőkben, nevezetesen: egy új alkotmány szükségességének, az alkotmány által hordozott értékek jelentőségének és a közjogi rendszer átalakíthatóságának kérdését.
Az új alkotmány igénye
Ma már természetesnek tűnik az a tény, hogy hazánknak új alkotmánya lesz, bár egészen az áprilisi választásokig ez egyáltalán nem így volt. Az elmúlt két évtized bizonyos politikai vitáiban ugyan újra és újra felbukkant az új alaptörvény iránti igény, mégis a gyakori, sommás, elutasító válasz erre úgy érkezett – különösen azon közéleti szereplőktől, akik részt vettek a jelenlegi alkotmány rendszerváltozás kori módosításában –, hogy nem az alkotmánnyal, pusztán annak érvényesítésével van probléma. Miért is szükségeltetik új alaptörvény? Egyrészt kétségtelen, a módosított 1949. évi XX. törvény bevallottan ideiglenes megoldásként jött létre két étvizeddel ezelőtt, így egy új létrehozása csupán egy húszéves ígéret beváltásaként is felfogható. Másrészt szokás kiemelni az alkotmányozás szimbolikus jelentőségét, miszerint ez teljesíti be a rendszerváltást, megvalósítja a szakítást a kommunista múlttal, esetleg második (valódi) rendszerváltást eredményez, vagy pedig lefekteti a miniszterelnök által felvázolt új rendszer alapjait – ki-ki vérmérséklete és saját rendszerváltozásképe szerint lát a folyamatban jelképes aktust.
Bármilyen érvvel támasztjuk is alá, ami tény, az tény: új rendszer új alkotmányt követel. Nem véletlenül szakította meg a kommunista rendszer 1949-ben az organikus magyar alkotmányfejlődést és alkotta meg hazánk első írott alkotmányát, bevégezve ezzel a XX. század első mesterséges rendszerváltását az országban. (Ugyanígy – és ugyanezért – kapott új alaptörvényt 2004-ben Afganisztán és 2005-ben Irak is.)
Számunkra azonban – pontosan azért, mert húsz esztendeje mindössze ideiglenes megoldás született – az új rendszert megalapozó alkotmány mellett immár szintetizáló alaptörvényre is szükség és lehetőség kínálkozik, hiszen két évtized politikai, társadalmi, gazdasági visszásságaira és tapasztalataira, valamint egy új század új körülményeire stabil és hatékony választ is kell egyben adnunk.
Milyen értékrendszert képviseljen?
Minthogy immár nincs valódi vita egy új alkotmány szükségességéről, így a legfontosabb törésvonalak értelemszerűen az eltérő tartalmi és formai elképzelések mentén alakultak ki. Ennek középpontjában a jövőre nézve mindennél meghatározóbb, fundamentális kérdéseket feszegető, azonban sokak számára (még) nem nyilvánvaló érték-vita áll. Nevezetesen, hogy Magyarország új alkotmánya milyen értékrendszert képviseljen, azaz az állam és/vagy a nemzet – a két megközelítés közötti feszültség tapintható, azonban terjedelmi korlátok miatt itt ki nem fejthető – milyen világ- és önképpel rendelkezzen, valamint milyen, a szó szoros és átvitt értelmében is, hitvallással, küldetéstudattal nézzen a jövőbe. Ez valójában egy világnézeti, de nem elsősorban politikai értelemben vett ideológiai és egyáltalán nem aktuálpolitikai küzdelem, amelynek kimenetele évtizedekre határozhatja meg mind az ország, mind a magyar nemzet sorsát. A Szent Korona alkotmányba illesztésének dilemmája – amely kérdés az alkotmányozási közbeszéd egyik központi témája – mindössze példázza ezt a konfliktust, amelynek egyik térfelén az – emberiség, vagy legalábbis a nyugati világ szintjén – egyetemesnek szánt liberális értékeket reprezentálók, míg a másikon elsősorban a nemzet, mint a teljes emberiségnél kisebb, azonban abba beletartozó közösség speciális értékeit konzervatív alapon előnyben részesítők állnak. Minthogy a két megközelítés, természetesen, nem zárja ki egymást, így a két értékrendszerben található konkrét értékek, elvek közötti prioritási rend eldöntése a tényleges kérdés.
Valójában ki alkotmányoz?
Annak ellenére, hogy ez első ránézésre nem nyilvánvaló, ugyanezen érték-vita érhető tetten abban az alkotmányosságról alkotott felfogásban is, amelyet legintenzívebben Sólyom László képvisel, és amely nézet végső soron az Alkotmánybíróságot teszi meg az alkotmányosság egyedüli letéteményesének. A volt köztársasági elnök – és volt alkotmánybíró – hivatkozva egyébként a saját, a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló AB határozathoz fűzött párhuzamos véleményére, továbbra is egy úgynevezett „láthatatlan alkotmányról” beszél, amely az általa korábban vezetett testület elmúlt húsz évben hozott alapítéletein keresztül manifesztálódik és amely „elvi tételek az alkotmányosság lényegét adják; olyan minimumot, amelytől eltérni az alkotmányos jogállam feladását jelentené”. Ez a nézet gyakorlatilag azt mondja ki, hogy az AB az utóbbi húsz évben folyamatos, de facto alkotmányozási tevékenységet végzett, akár azáltal is, hogy absztrakt, a fenti értelemben vett univerzális, az alkotmány szövegében talán meg sem jelenő alapelveket érvényesített. (Beszédes, hogy miközben láthatatlan alkotmányról beszél, Sólyom László azt is kijelentette, láthatatlan elnökként mindig Schmitt Pál mögött áll majd, amikor csak lelkiismeretét ébreszteni vagy erősíteni kell.) Bizonyos szerepek kisajátításának jövőbeni elkerülése érdekében érdemes lenne leszámolni azzal a mítosszal, hogy az alkotmányossághoz kizárólag az Alkotmánybíróság, az alkotmányozáshoz pedig elsősorban a jogászok értenek. Az Alkotmánybíróság szerepének ilyetén túlmisztifikálása egyben egyrészt magyarázatot ad az elmúlt hetek, az AB jogkörét érintő (aktuálpolitikai) vitáira – és más megvilágításba is helyezi azt –, másrészt átvezet minket annak a törésvonalnak megvilágítására, amely tabudöntögetéssel kecsegtet, azaz a jelenlegi közjogi berendezkedés újragondolásának lehetőségére.
A fékek és egyensúlyok rendszere
Minthogy hazánk a nyugati (politikai) kultúrkörhöz tartozóként tekint magára, állam- és kormányformáját onnan származtatja, ezzel valóban – és megkérdőjelezhetetlen módon – deklarálja, hogy magára nézve kötelezőnek tekinti ezen világ univerzálisnak vett normáit – lásd például egyetemes emberi és állampolgári jogok garantálása. Ez nem jelenti viszont azt, hogy – a láthatatlan alkotmány fenti értelmében – alkotmányos minimumként kerülhetnek be a köztudatba, hiszen az ezekből levezethető konkrét döntések így végső soron akár az AB tevékenységén keresztül kerülhetnek de facto alkotmányozásra, elvonva ezzel a törvényhozó hatalmi ág jogosítványait. Célszerű tehát a nyugati típusú (bármely) demokráciához tartozó alapelvet – jogállamiság, politikai jogok garantálása, hatalommegosztás elve stb. – inkább demokratikus minimumként felfogni, kivonva ezzel ezeket az alkotmányozás témaköréből és lehetőséget biztosítani arra, hogy a valódi alkotmányozó hatalom (parlament) ténylegesen dönthesse el, a különböző speciális jogok közötti fontossági sorrendet.
Ennek tudatában viszont tökéletesen legitim az a jelenleg csak nyomaiban létező vita, amely az állam- és kormányforma megváltoztatása nélkül a fékek és egyensúlyok rendszerének újragondolásával újraossza a különböző és elkülönített hatalmi ágak között az autoritási kompetenciákat – vagyis rendezze át az erőviszonyokat a köztársasági elnök, a kormány, a parlament és az igazságszolgáltatás között, beleértve az Alkotmánybíróságot is. Nem ördögtől való az a gondolat, hogy igenis korlátozható az AB jogköre – hiszen nem ok nélkül merülhetett egyáltalán fel a láthatatlan alkotmány elképzelése –, ahogy az sem, hogy a másik két hatalmi ág javára szűkíteni szükséges az Országgyűlés jogkörét (amely egy parlamentáris demokráciában egyébként is aránytalanul nagy) – hiszen komoly alkotmányos válságot jelentett a parlament feloszlathatatlansága 2006 őszén.
Új rendszerhez tehát új alkotmány kell. Így ideje lenne mind az aktuálpolitikai, mind pedig az alkotmányozási vitákban elfelejteni azt a tételt, hogy az elmúlt húsz évben akármi is jól működött ebben az országban és éppen ezért megváltoztathatatlan, miközben ideje azt is elfogadni, hogy egy alkotmányozási folyamatban – természetesen a demokratikus minimum tiszteletben tartása mellett – nincsenek, mert nem lehetnek tabutémák. S ez egyáltalán nem „fundamentalista konzervatív” (copyright Gyurcsány Ferenc) megközelítés, hanem meliorizmus – azaz az intézmények javíthatóságának – liberális alapelve.

A szerző politológus