Recski színvonalon sanyargatva

A szeptember 18-i Magyar Nemzetben Kormos Valéria ismét felidézte a 2006. őszi rendőri brutalitás és az ezt követő ítélkezés fiatal áldozatainak kálváriáját. Az átélés elemi erejű. Az ember a könnyeivel küszködik. Miért, mi célból történhetett, hogy állatias haramiák rontottak az ünneplő főváros békés polgáraira? Koncentrációs táborok települtek békeidőben a fővárosba, statáriális bíróságokkal. Miért? Négy év elteltével sincs magyarázat. A választások után a várt vizsgálatok elkezdődtek. Ebben a várakozásban nyilatkozott a legfőbb bíró. Vártunk volna már ilyent felelős emberektől, szeretnénk tudni, hogy a jog az igazságot védelmezi.
Bár ne nyilatkozott volna! Mert ez a hatalmi ágak szeparációjáról, a papírról szólt, és nem Isten teremtményéről, az emberről. Ami szerint „nem fogadható el, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság konkrét bírói döntéseket akar felülvizsgálni”. Mert hogy az elfogadható, hogy igazságszolgáltatás még nem történt, a bűnösök érintetlenek, és az elsőfokú bíróságok hihetetlen szériaítéleteinek sincs következménye? Még a helyszíneken véletlenszerűen jelen levő embereken is statáriális bíróság ítélkezett futószalagon, bizonyíték, meghallgatás és indok nélkül. Ami csak felső utasítás alapján történhetett. Hogy aztán továbbra is recski színvonalon sanyargassák őket a brutális pribékek. Majd az áldozatot még egyszer elítélik. Bűntelen fiatalok és tisztes korúak ismerték meg az embertelen hatalom vak kíméletlenségét. Mint valami véres porondon, Néró cirkuszában. A számítás bevált – Gyurcsány elérte célját. A tüntetések végül elmaradtak, ő nem mondott le, elterjedt a félelem, a civil társadalom helyét benőtte a diktatúra. Jogi segédcsapatokkal.
Most akkor kit is véd a legfőbb bíró úr? Az igazságszolgáltatás olyan önálló hatalmi ág, amely mindent megtehet? Éppúgy, mint ahogy az utcán, gumilövedék-sortűzzel, lovasrohammal és bakancsrúgásokkal megtörtént? Az egy kaptafára hozott ítéletek rohama a bűn fennmaradását szolgálta. Ezekben az ügyészekben és bírákban nem volt meg a felismerésnek, megítélésnek az elemi képessége sem? Nem volt nyilvánvaló a törékeny, ártatlan lányok brutális bántalmazása? Nem éppen a bíróságoknak lett volna a feladata az igazság kiderítése? A lányok vagy az unokához siető nagymama megvédése? Nem volt nyilvánvaló a legprimitívebb rohamosztagos szemében is, hogy ők ártatlanok? Kik ezek az emberek, ügyészek, bírók? Ezzel az anakronisztikus vadulással, mint valami ’56-os statáriummal? Micsoda förtelmes ízlés, undorító észjárás! Milyen világot, kiket képviseltek? Vagy parancsra tették?
A másodfokú bíróságok szerencsére ennek az ellenkezőjét tették (vajon mi mindent igazol ez a cezúra?). Ilyen történet jogállamban sem Európában, se a világon másutt nem fordulna elő. Sajnos, az itteni jogsértéseket bizony az EU is eltűrte, oda se figyelt. És egyértelmű az akkori intézkedők emberi-szakmai-morális alkalmatlansága is. Őket kell tehát most védenie a főnöknek, a papírjog csontvázszellemével, szemben az áldozatok jogaival és a számonkérést követelő közvéleménnyel?
Jogsértéssel egyenértékű a kirívó törvénytelenség vagy elhallgatásának védelme a társadalom érdekével szemben. Ezt az érdeket, a nép szemében jogos és megkövetelt kritikát most maga a népképviselet mondta ki, a vox populi: a parlamenti vizsgálóbizottság. Mit jelent akkor a valódi bűnösök és a jogsértők védelme? Az ő presztízsüket semmi tekintély és a hatalmi ágak megosztása nem hozhatja helyre. És nem kifordult dolog, hogy ehelyett a másik hatalmi ágat, a parlamentet bíráljuk, miután a valódi bűn vizsgálata elmaradt? A populust a parlament és nem a bíróságok képviselik. Kuss tehát a népnek? Pedig a nép lehet elégedetlen és moroghat is. Néha ennél jobban is szokott haragudni, például éppen ’56-ban, amit most békésen ünnepelt. A bolsevik hatalmat és gazdaságot megöröklő „elit” épp a szent napon leutánozta november 4-ét, immár saját hatáskörében, szovjet tankok nélkül. „Mondd, te hogy csinálnád, Imre?” – Imre nem így csinálta, Imre mártír lett, Kádárék kivégezték. Fletó pedig, mint Hruscsov és Kádár, mártírt csinált a népből. A politikai perverzitásnak nincs határa. Neki Néró a mintaképe, nem Nagy Imre, de ötleteiért Néró is megirigyelhette volna.
A társadalom szövetét addig rágja a kórság, amíg szőnyeg alá söpörjük a jogtalanságokat. Nehogy már további feddhetetlenséget adjunk ezek okozóinak! Ezért szükséges a felelősségre vonás, nemcsak a tettekért, hanem a jogsértésekért is. Nincs helye, ne dolgozhasson a bírói vagy ügyészi karban tovább az, aki ezt a szerepet vállalta, akár gyávaságból, akár meggyőződésből. Gondoljuk meg: ők tovább is emberek felett ítélkeznek.
Dr. Szabó László,
Budapest