(romlik-e a formám )

Én nem tudom, hogy tudatlanságom miért vált egyre tudatosabbá az utóbbi esztendőkben. Valamikor azt hittem, hogy a tudás, ami természetesen részigazságokra korlátozódik, megváltoztathatja, mondhatni: kiteljesítheti a világhoz való viszonyunkat, s nemcsak mi magunk leszünk többek általa, hanem maga a világ is. A tudás fájáról gyümölcsöt szakító Éva és Ádám bukását nem vettem igazán komolyan, legalábbis azt hittem, hogy a Teremtő a tudást, mint az emberi igyekezet egyik termékét, kedvtelve nézi, bár teljességére nem ad opciót. Ezért vettem a bátorságot, hogy egy vers befejezéseként leírjam ezeket a sorokat: „Ugye Uram, egyszer majd Édened újra kitárul; nem tiltasz semmit és mi eszünk a fárul.”
A tudás úgymond a látható és tapasztalható dolgokban való bizonyosság. Szent Pál szerint viszont a hit bizonyosság egy sohasem látott dologban. „A remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka.”
Egy ideig úgy éreztem, hogy tudok valamit, s képes vagyok eligazodni egy-két dologban, és mivel sokan mások nálam jóval többet tudnak, bíztam a fejlődésben. Tehát az egykorvolt pártzsargon szerint akár haladó értelmiséginek is neveztethettem volna, nem pedig maradinak és reakciósnak. Hogy ma melyik minősítés töltene el nagyobb elégedettséggel, szükségtelen elárulnom, hiszen akik írásaimból ismernek, amúgy is sejtik. Annyi kétségtelen: életem hét évtizede alatt – bár jött a televízió, az űrhajó, meg az internet, az okos mobilokról nem is szólva – a lényeget illetően nem tapasztaltam fürge haladást. Legfeljebb körbeforogtak a dolgok, hogy úgy mondjam, fejtetőről időnként talpra, majd ismét fejre álltak. Jelenleg a hátrabukfencben mintha éppen a kapitalizmus készülne a kommunizmust követni.
Egyetlen valóságos dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy a dolgok előbb-utóbb elromolnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jelennek meg új dolgok helyettük, úgynevezett innovációk, de a romlékonyságot, akár lekvárról, akár hagyományokról van szó, nehéz tagadni.
Mondok néhány példát. A penicillin felfedezése új korszakot nyitott az orvoslás történetében, már-már végső győzelemnek tűnt a különböző baktériumok felett, s lám, ma bizonyos kórokozók fittyet hánynak neki. Vagy itt van a kullancs. Gyermekkoromban vígan jártuk Kőszegen az erdőket és a rekettyéseket, s bár hallottuk, hogy a kullancscsípés fertőzést okozhat, abból az időből egyetlen esetre sem emlékszem, családunkból hosszú évek során senki nem szedett össze ilyen alattomos kis vérszívót. Ma viszont az „Alpok alján” a csalitosban nagyobb a Lyme-kór veszélye, mint a dzsungelben a kígyómarásé. De mondhatok természeti példák helyett kifejezetten emberieket is. Például Budapesten a Demszky alatt végbement „fejlődés” ellenére az élet minősége látványosan rosszabb lett, mint ifjúkoromban, amikor egyetemistaként Pápáról idekerültem.
Hogy személyes tapasztalataimhoz térjek vissza: körülbelül ötven éve teniszezem. Az utóbbi másfél évtizedben az egyre forróbb nyarak és szívműtétem miatt nyárra fel szoktam függeszteni a sportolást, inkább horgászok. Ősszel ki szoktam menni a Városligetbe, ahol a Közlekedési Múzeum közelében volt egy „teniszfal”. Az idén azonban szétverték ennek a helynek a környékét is: gördeszkapálya épül. Ez nem volna baj. Sőt! De míg a nyugati országok tele vannak ingyenes teniszezési lehetőségekkel (s ezt még Szlovákiáról is el lehet mondani), Budapesten csak méregdrága pályák fogadják a kiváltságosokat. Az utolsó ingyenes helyet tán most dózerolják.
Hogy miként „hozom formába magamat” ez év őszén, én nem tudom…