Öt színészre épül Schimmelpfennig műve, akiknek tizennyolc karaktert kell eljátszaniuk. Férfiakat, nőket, időseket, fiatalokat. Mit követel meg a színésztől egy ilyen munka?
– A Golden Dragon alapvetően oratorikus jellegű darab: általában jelmez és mozgások nélkül adják elő, a színészek szinte mantrázzák a szövegeket, és a brechti színházhoz hasonlóan eltartják maguktól a szerepeket. Gothár Péter ezzel szemben úgy gondolta, hogy az elidegenítés akkor is megtörténik, ha realista módon építjük fel a jeleneteket, de a gyors váltások miatt sem a színész, sem a néző tud elidőzni egyikben sem. A karaktereket sem lehet azonosítani a színészekkel. Történetek futnak egymás mellett, amelyeket elvarrunk, de nem bonyolódunk bele egyikbe sem. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtaláljuk az utat ahhoz, hogy a teljesen különböző karaktereket úgy tudjuk ábrázolni, hogy a nézőt ne hagyjuk fogódzók nélkül. Hirtelen váltják egymást a jelenetek, a nézők talán bele sem gondolnak, hogy milyen gyorsan kell a színfalak mögött átvedlenünk egyik ruhából a másikba. Jó iskola ez az előadás: végtelen rugalmasságot követel meg a színészektől.
– Ön milyen figurákat alakít?
– Nagy ugrások vannak a karakterek között. Van, hogy egy markánsan szélsőjobboldali nézetű, éjjel-nappali közért tulajdonos férfi bőrébe kell bújnom, aki a maga módján lenézni az összes bevándorlót. Közben kiderül róla, hogy egy vietnami kislányt futtat. Én játszom a címadó Golden Dragon étterem idős, vietnami szakácsnőjét, néha pedig tizenkilenc éves lányként lépek színpadra.
– A Golden Dragon a multikulturális világ kritikáját fogalmazza meg. Milyen üzenetet hordozhat egy magyar néző számára?
– Budapest világváros, de nem abban az értelemben, ahogy London vagy Berlin. A darab kegyetlenül igaz képet fest arról, hogy élnek együtt más kultúrák egy olyan nagyvárosi forgatagban, ahol már nem számít az egyén, a puszta emberélet. A Golden Dragon a jövőnket vetíti előre. Húsz év múlva talán már Budapesten is így élnek az emberek.
– Tizennégy éve tagja a Katonának. Soha nem gondolt a váltásra?
– Annak, hogy nem szerződtem máshova, több oka van. Nagyon szeretem ezt a társulatot: tizennégy év után is azt érzem, hogy az esetleges félreértések, feszültségek ellenére a lehető legjobb helyen vagyok. Minden évadban van egy olyan pillanat, helyzet, kihívás, amely újra igazolja, hogy itt kell lennem. Szeretem látni, hogy a hozzánk kerülő fiatalok hogyan nyílnak meg, alakulnak át igazi „katonás” színésszé, hogy frissítenek fel minket. Jó érzés, hogy nem egy megkövesedett, hierarchikus rendben dolgozunk, hogy egy próbafolyamatban rengeteg kezdeményezés talál utat magának.
– Januártól Máté Gábor vezeti a színházat. Mérföldkő ez a színház életében, hiszen Zsámbéki Gábor majdnem harminc évig igazgatta a Katonát.
– Nem ért minket váratlanul, hogy őt választották új igazgatónak. Évek óta a színház főrendezője, amikor Zsámbéki Gábor külföldön dolgozott, akkor is ő vitte az ügyeket. Bízom benne, hogy ugyanolyan ügyesen fog lavírozni a hajónkkal, ahogy Zsámbéki tette hosszú időn át. Bár a Katona még mindig fogalom a szakmában, a nézők között, de szembe kell néznünk a változásokkal. Be kell csábítani a színházunkba azokat a jókora nézői bázist alkotó fiatalokat, akiknek most lassú a Katona nyelvezete. Úgy hiszem, Máté Gábornak feltett szándéka, hogy ezt a helyzetet megteremtse.
– A közeljövőben milyen premierek várnak önre?
– Zsámbéki Gáborral már készülünk Moliére A mizantrópjára, amelyben Arsinoét játszom. Ennek január végén lesz a premierje. Utána Bozsik Yvette-tel kezdünk próbálni egy darabot, ami a 2002-es moszkvai Dubrovka színházbeli túszdrámát dolgozza fel. És folytatom a doktori tanulmányaimat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
– Nem szokványos, hogy egy színész doktori képzésre járjon. Mi késztette önt erre?
– Nagyon hiányzott az életemből a tanulás. Egy elhallgatott témát szeretnék feltérképezni: válaszokat szeretnék találni, arra, hogyan megy rá a színészek élete a pályára, szeretném megtalálni azokat a pontokat, ahol egy-egy szerep már túlrágja magát a művész idegrendszerén, ahol a színész már nem tudja különválasztani a civil és a művészi voltát. Nehéz feladat, mivel a szakirodalom elég gyér. Csak utólag szokás beszélni a problémáról, amikor már nincs visszaút. Szeretnék kidolgozni egy módszert, amely segít a fiatal pályakezdőknek ezeket a problémákat kezelni, egy tréninget megalkotni, amely talán segíthet a színészeknek akkor, amikor esténként már nehezen pakolják félre a munkával járó stresszt. Sokat beszélgetek a kollégákkal, ebből próbálom leszűrni, hogy milyen fordulópontok vannak a férfi és női pályaszakaszoknál, mik azok a momentumok, amelyek rengeteget vesznek ki a művészekből. Úgy érzem, fel kell készíteni a leendő színészeket arra, mekkora lelki terheket ró ránk ez a pálya. Ezeket meg kell tanulni kezelni, különben felőrlődünk benne.
origo.hu
Így sértegeti az Origo újságíróját és menekül a kérdések elől Magyar Péter - videó
