A közoktatási ráfordítások rövid távú hasznai

Amint korábbi kutatások megállapították, a közoktatás terén az Európai Unió élvonalához történő felzárkózáshoz szükség van intézményi, szervezeti, jogszabályi változtatásokra, azonban ezek többletforrások nélkül, önmagukban nem tudják biztosítani a kívánt cél elérését. Ezért különösen üdvözlendő a kormánynak az a terve, hogy jelentősen emeli az oktatásra fordított összegeket, mindenekelőtt a pedagógusok bérét. Ez gyökeres szakítást jelent a Gyurcsány- és Bajnai-kormány politikájával, amely a közszférát tüntette fel a gazdasági nehézségek fő bűnbakjaként, és amely a közszolgáltatások oly mértékű leépítéséhez vezetett, hogy az már a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadályává vált.
Ennek a politikának az egyik folyományaként az oktatásra fordított összegek növelését rendszeresen azzal az indokkal odázták el, hogy először a gazdaságot kell rendbe tenni, utána jöhet az oktatás fejlesztése. Ez meglehetősen álságos indok, hiszen az oktatás is a gazdaság része. Továbbá az ezt hangoztató döntéshozók soha nem fejtették ki, hogy milyen gazdasági fejlettséget kellene elérnünk ahhoz, hogy az oktatásra több forrás jusson. 1998 és 2008 között a bruttó hazai termék, a GDP 42 százalékkal nőtt, ugyanakkor az oktatásból jelentős forráskivonás történt.
Közismert, hogy az oktatási befektetések hoszszabb távon (15–20 év elteltével) hozzák a legnagyobb eredményt. Ha azonban ma nem fektetünk be, akkor 15–20 év múlva teljesen leszakadunk a fejlett világtól. Ugyanakkor kevésbé közismert, hogy az oktatásba történő befektetésnek léteznek igen komoly azonnali, illetve rövid távú kedvező hatásai is. Nem véletlen, hogy az Európai Unió a gazdasági válságból történő kilábalás egyik alapfeltételeként az oktatásba történő nagyobb befektetést jelölte meg, mint ahogy az sem, hogy Angela Merkel kancellár bejelentette: a válságkezelés részeként Németországban ebben a választási ciklusban 12 milliárd euróval többet fognak költeni oktatásra és kutatásra, mint az előzőben.
A Gazdasági és Szociális Tanács felkérésére Zöld gazdaságélénkítés címmel nemrég elkészült egy tanulmány, amelynek egyik fejezetét Kerpen Gáborral közösen arról írtuk, milyen rövid távú nemzetgazdasági előnyökkel jár, ha az állam növeli a közoktatási ráfordításokat. A továbbiakban a tanulmány főbb megállapításait ismertetem.
Egy ország vagyonának túlnyomó részét nem a fizikai és természeti, hanem az eszmei tőke teszi ki, és minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb az eszmei tőke aránya. A gazdaságilag legfejlettebb országokban az eszmei tőke aránya 80 százalék körül van. Az eszmei tőkét a munkaerő képzettsége és egészségi állapota, a jogbiztonság, az elszámoltathatóság, a politikai stabilitás, az erőszakmentesség, a hatékony kormányzati működés, a szabályozás és ellenőrzés minősége, valamint a korrupciómentesség alkotja. Mindezt pedig elsősorban a közszféra, és ezen belül kiemelten az oktatás tudja megteremteni. Ennek érdekében pedig feltétlenül biztosítani kell a közszféra számára az ehhez szükséges forrásokat. (Természetesen a közszférában is növelni kell a hatékonyságot, biztosítani a teljesítmények mérését, az ellenőrzést és a számonkérhetőséget.)
Sok közgazdász, illetve gazdaságpolitikus óriási hibát követ el, amikor az oktatást csupán szociális, jóléti kiadásnak tekinti, nem pedig befektetésnek. Theodore W. Schultz amerikai közgazdász már 1979-ben Nobel-díjat kapott azon munkásságáért, amivel bebizonyította, hogy az oktatást (egyebek mellett az egészségügyhöz hasonlóan) ténylegesen befektetésként kell számon tartani. Azóta számos olyan tudományos munka született, amely ezt számszerűen is kimutatta. Az említett gondolkodásmód hibája abból is nyilvánvaló, hogy akik így gondolkodnak, azok a piacon igénybe vehető oktatási szolgáltatásokat (például nyelvoktatást) vállalkozásnak tekintik, ami támogatandó és része a piacgazdaságnak, az állam által finanszírozott oktatást pedig „szociális juttatásként” tartják számon. Teszik ezt annak ellenére, hogy a két, különböző formában végzett tevékenység végeredménye ugyanaz (a példánál maradva: a nyelvtudás). Egy másik Nobel-díjas közgazdász, Paul Samuelson – William Nordhausszal közösen írt, Közgazdaságtan című alapművében – erről a következőket írja: „A középületekre fordított kiadásoknak ugyanaz a makrogazdasági hatása, mint a magánépületekre fordított kiadásoknak, és a közkönyvtárak fenntartására fordított közösségi fogyasztási ráfordítások ugyanolyan hatást gyakorolnak a munkalehetőségekre, mint a filmekre vagy könyvekre fordított magánfogyasztási ráfordítások.”
Az oktatásra fordított kiadások azonnal megjelennek a gazdaságban, keresletet gerjesztve a termékek és szolgáltatások iránt. (Keynes írta le elsőként, hogy a közfeladatokra költött állami kiadásoknak tovagyűrűző hatása van, ami általánosan élénkíti a gazdaságot, és ezért ezt a hatást azóta keynesi multiplikátornak nevezik.) Az ilyen módon támasztott kereslet elsősorban a jobb minőségű hazai termékek és szolgáltatások előállításához járul hozzá. Ugyanis egyrészt az oktatásban dolgozók a jövedelmüket döntő részben itthon költik el, másrészt az átlagosnál tudatosabb vásárlói réteghez tartoznak. Ez jelentősen javítja a hazai vállalkozások versenyképességét. Ahelyett, hogy az állam közvetlenül osztogatna a vállalkozásoknak, bízza a jól képzett munkaerőre, hogy vásárlásaikkal döntsék el, melyik vállalkozás nyújtja a legjobb termékeket és szolgáltatásokat! Ide tartozik az is, hogy a színvonalas oktatáshoz szükséges termékek és szolgáltatások előállítása további munkahelyeket teremt az építőiparban, a számítástechnikában, a könyvkiadásban és más területeken.
Az oktatási ráfordítások közvetlenül is a GDP számottevő részét adják. (Az elmúlt években az oktatás a bruttó hazai termék 4-5 százalékát adta.) A szakképzésre történő ráfordítások már egy-két év elteltével megjelennek a munkaerő mennyiségi és minőségi javulásában. A versenyképesebb munkaerő megjelenése (különösen a hiányszakmákban) jelentősen növeli vállalkozásaink versenyképességét is. (Mindez azonban nem jelenti azt, hogy elég csupán a szakképzésre fordítandó összegeket növelni, hiszen minél jobb az alapfokú nevelés-oktatás, annál jobb eredményt érhet el a szakképzés is.)
A kevesebb kiesett tanuló komoly megtakarítást jelent az államnak, mivel csökkennek az egészségügyi költségek, valamint a deviáns viselkedések miatti kiadások. A közoktatási ráfordítások növelése eredményeként az oktatásban dolgozó 180 ezer ember egészségi állapota, hangulata azonnal javul, ami kedvezően hat a családjaikra, környezetükre is. A tanulókat és családjaikat is számításba véve, ez több millió embert jelent. Ez azért is rendkívül fontos, mert sok családban az egyik legfontosabb frusztráló tényező az iskolával való elégedetlenség. Számos család szinte tragédiaként éli meg, hogy gyermeke nem jut megfelelő színvonalú oktatáshoz-neveléshez az iskolában. Mindez a nemzetgazdaság szinte minden ágában kihat a dolgozók teljesítményére.
A jó oktatási rendszer jelentős szerepet játszik a magas színvonalú munkaerő megtartásában az országban, illetve ide vonzásában. A szülőknek – és mindenekelőtt a jól képzett szülőknek – ugyanis lakóhelyük kiválasztásánál az egyik legfontosabb szempont, hogy gyermekeiket minél jobb iskolába járathassák. A javuló közoktatás eredményeképpen növekszik a bizalom a közszolgáltatások iránt és így az állam iránt is. Az pedig számos kutatásból ismert (de sajnos nem eléggé közismert), hogy a bizalom a versenyképes gazdaság egyik meghatározó tényezője.
Ahhoz, hogy a közoktatásban belátható időn belül megközelítsük az Európai Unió élvonalát, az elkövetkező években – számításaink szerint – évente mintegy nettó 300 milliárd forint többletforrást kell biztosítani a közoktatás számára. Ez a központi költségvetésnek mindössze két százalékát teszi ki, ami azt jelenti, hogy előteremtése csupán politikai akarat kérdése. Tanulmányunkban javaslatot tettünk ennek az összegnek a lehetséges forrásaira is: az uniós támogatások átcsoportosításából, a súlyosan környezetszennyező, egészségkárosító tevékenységek fokozott megadóztatásából, illetve az ezeknek nyújtott támogatások felszámolásából, valamint a jövedelmek külföldre áramlásának korlátozásából célszerű előteremteni.

A szerző a Levegő Munkacsoport elnöke

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.), Bassola Péter (Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat, november 22.), Goór Judit (A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta, november 22.), Divinyi Zsombor (Az oktatás megújítása – hallgatói szemmel, november 30.), Molnár Judit (Felsőoktatás alulnézetből, december 3.).