A vírusféreg, a civilizációk harcának eszköze

Amikor 1993-ban Samuel P. Huntington megjelentette A civilizációk összecsapása című tanulmányát – amelyet utóbb bővítve, könyv formában, magyarul is kiadtak –, sokan támadták a szerző azon tételét, hogy a jövőben nem konkrét államok, hanem teljes civilizációk, kultúrkörök kerülnek majd egymással konfliktusba. A harvardi politológusprofesszor a felsorolt hét kultúrkör közül az iszlám világot tekintette a leginkább robbanásveszélyesnek. Azt állította: Mohamed követői hajlanak leginkább arra, hogy konfliktusaikat erőszak révén oldják meg. Huntington a 2001. szeptember 11-én, az Egyesült Államokban végrehajtott terrortámadás-sorozatot jóslata igazolásának tekintette. Ekkor született cikkeiben megfogalmazta, hogy „a civilizációk harca megkezdődött”, és a világpolitika „az iszlám háborúk korszakába lépett”. Azt sem tartotta kizártnak, hogy „az erőszak megnyilvánulásai a jövőben kolosszális méretű összecsapáshoz vezethetnek az iszlám és a Nyugat, vagy az iszlám és az őt övező világ között”.
A 2008 végén elhunyt Huntingtont liberális bírálói az iszlámról kialakított véleménye miatt „politikailag inkorrektnek” minősítették. A neokonzervatív gondolkodók pedig azért támadták, mert nem hitt a nyugati értékek univerzalitásában és a demokrácia exportjában, és ezen az alapon ellenezte az Egyesült Államok iraki és afganisztáni intervencióját. Huntington tételeit nehéz cáfolni, távolról sem világos azonban, milyen következtetést lehet levonni belőlük. Az nem kétséges, hogy a nyugati világnak fel kell adnia paszszivitását, önmegtartóztatását az iszlámmal szemben, amelyet közel egy évszázada gyakorol. De semmiképp sem folyamodhat olyan eszközökhöz céljai elérése érdekében, amelyek összeegyeztethetetlenek a nyugati demokrácia alapvető etikai normáival. Mert ha ezt teszi, belső meghasonlást idéz elő, elemi erejű tiltakozást, erősödő tiltakozást generál a saját polgárai körében, amelyet már megtapasztalt a vietnami háború idején. De ha a békés befolyásolás, a kommunizmussal szemben bevált „fellazítás” kudarcra van ítélve az arab világban, és az ultima ratio, a háború sem érhet célt, ahogy ezt Afganisztán példája is mutatja, milyen módszerrel reagáljanak a nyugati kormányok az anonim módon végrehajtott terrormerényletekre, amelyeket illegálisan működő kisebb, vallási fundamentalista terrorszervezetek vállalnak csak, de érezhető érzelmi támogatást élveznek a mohamedán tömegek között? És mit lehet kezdeni a „lator államokkal” (az angol kifejezés, amelyet ifj. Bush használt, rogue state, azaz „vad állam”), mint a Szaddám Huszein vezette Irak, Irán, Pakisztán vagy Észak-Korea, amelyek titkos támogatást nyújtanak a terrorista szervezeteknek, miközben az akcióitól elhatárolódnak?
Különösen Irántól tart a nyugati világ, mert ott az iszlám fundamentalizmus a mártíromság vállalására különösen hajlamos, síita változata tartja kezében a hatalmat. Az ajatollahok kormányzata nemcsak hogy vállalja a konfrontációt a Nyugattal és Izraellel, de az utóbbi teljes megsemmisítését tűzte ki célul, és ennek érdekében atomfegyver kifejlesztésére törekszik, a nyugaton vásárolt technológia segítségével. Mivel a különböző szakértői becslések szerint Teheránt legfeljebb egy-két év választja az atomfegyver birtoklásától, és rendelkezik célba juttató rakétákkal is, nem véletlenül merült fel az Egyesült Államok és Izrael katonai köreiben a gondolat, hogy „megelőző” csapást kellene mérni Iránra, hasonlót ahhoz, amit az izraeli légierő hajtott végre 1981 júniusában a Bagdadtól 18 kilométerre épült Osirak reaktor ellen.
Csakhogy napjainkban egy ilyen „preventív megtorló” akció sokkal nehezebben kivitelezhető, és jóval nagyobb kockázatot rejt magában, mint harminc évvel ezelőtt. (Az izraeli légitámadást akkor az Egyesült Államok kormánya és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elítélte.) Egyrészt a technikai körülmények is mások, hiszen a katonai fejlesztésre is alkalmas nukleáris központokat Iránban föld alá rejtették, és a hatalmas területű országban szétszórva telepítették. Számolni kell továbbá azzal is, hogy egy ilyen támadás milyen hatást gyakorol az iráni belpolitikára, mely az 1979-es „iszlám forradalom” óta lényegesen átalakult, a szekuláris és a vallási erők állandó konfliktusa jellemzi. Egy katonai akció, amelyet a Nyugatnak nyíltan fel kellene vállalnia, az utóbbiakat igazolná, és az ajatollahokat „bebetonozná” a hatalomba, méghozzá hosszabb időre.
A Stuxnet nevű vírusféreg nagy visszhangot keltett támadása Irán nukleáris berendezéseinek számítógépes rendszerei ellen feltehetőleg egy új típusú hadviselés nyitányát jelzi a „civilizációk harcában”. Felbukkant a stratégák, a háttérbe húzódó „katonai körök” régen dédelgetett álma, egy titkos fegyver, amelyet a nukleáris létesítmények, víz-, gáz és olajvezetékek működtetésére használt elektronikus rendszerek használhatatlanná tételére fejlesztettek ki. Konkrétan a német Siemens Simatic–7 típusú operációs rendszer ellen. Ez vezérli Iránban a busheri atomerőművet és a natanzi urándúsítót, amelyet a Stuxnet-támadás megbénított. Szakértők szerint az internetes hálózatokon keresztül megfertőzött számítástechnikai rendszerek „fertőtlenítése”, a vírusféreg kiirtása rendkívül nehéz, mert a Stuxnet átalakulási képessége rendkívüli, gyors mutációra képes. A vírusféreg téves parancsokat generál a rendszerekben, amely kiküszöbölhetetlen üzemzavarokhoz, rosszabb esetben akár a csernobilihoz hasonló robbanásokhoz is vezethet a nukleáris létesítményekben. Tehát minden ilyen típusú támadás valójában az egész világra veszélyt jelent. Ráadásul bizonyíthatatlan, hogy Izrael vagy az Egyesült Államok állna a csapás mögött.
Mahmúd Ahmadinezsád november 29-én beismerte, amit hivatalos iráni körök eddig tagadtak. Az iráni elnök szerint „több, dúsított uránt gyártó centrifuga működésében is „problémákat okozott egy elektronikus eszközökre telepített szoftver”, utalva a Stuxnet nevű számítógépes vírus kártételére. Ahmadinezsád természetesen arról számolt be, hogy a zavart elhárították. „Irán ellenségei rossz dolgot tettek, de szakértőink szerencsére felfedezték ezt, így ma már nem képesek kárt okozni nekünk.”
Minden fegyver, még az internetes, anonim módon bevethető vírusfegyver esetében is kulcskérdés, használata nem okoz-e súlyos veszteségeket azoknak is, akik bevetik. Bár nincsenek pontos adataink a megfertőzött számítógépes rendszerekről, úgy tűnik, hogy Irán mellett a legnagyobb kárt egyes iszlám országok (Pakisztán, Indonézia) szenvedték el, de Kína és Ausztrália is érintett. Ugyanakkor nem éreztek hírek arról, hogy Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban vagy Izraelben is pusztított a Stuxnet, aminek többféle magyarázata lehet. Ezek egyike, hogy a vírusféreggel egyidejűleg kifejlesztették az ellenszerét is, és a Nyugat teljes titokban ezt használja fel saját számítástechnikai hálózatainak védelmére.
Eugene Kaspersky nemzetközileg ismert biztonságtechnikai szakértő is úgy vélte, hogy „Egy új korszak, a kiberterrorizmus, a kiberfegyverek és a kiberháború korának nyitányáról van szó”. A Stuxnet a jövő kiberfegyverének prototípusa. Olyan eszköz, amelynek birtokában egy ország alkalmassá válhat arra, hogy átvegye az irányítást ellenfelének olajvezetékei, erőművei, nagy távközlési rendszerei, repülőterei, hajói vagy katonai létesítményei felett. Ha úgy tetszik, ez lehet a nyugati világ „high tech” válasza a szintén anonim terrorizmusra, azokra a polgári célpontok ellen irányuló támadásokra, amelyeket szintén nem vállal fel senki, s csak találgatni lehet, melyik szervezet tervelte ki és hajtotta végre.
A „kibernetikai háború” idén júniusban lezajlott első, nagyobb szabású hadművelete súlyos kétségeket ébreszt. Milyen sors vár a világra, ha ez az arctalan, de annál pusztítóbb háború, amelynek a felelőseit homály fedi, általánossá válik és eszkalálódik? Feltételezhető ugyanis, hogy a csapást újabbak követik majd, a támadás és a védekezés eszközei folyamatosan fejlődnek, és a beinduló fegyverkezési verseny ezen a téren sem kecsegtet sok jóval. Be kell látni, hogy az új, titkos fegyverek bevetésével a Nyugat egy lépéssel sem kerül közelebb a Közel- és Közép-Kelet globálissá növekedett problémáinak megoldásához. Hiszen ha a Nyugatnak, élve technikai fölényével, sikerül is késleltetnie Iránt a nukleáris fegyver kifejlesztésében, ezzel nem oldja meg az alapvető feszültséget, amely az iszlám és a nyugati civilizáció jelenleg még feloldhatatlannak tűnő konfliktusából adódik.

A szerző újságíró