Ezernyi kiváló film született a filmtörténetben, köztük viccesek, érdekesen és okosan pszichologizálók, romantikusak és bölcsek. De kevés olyan akad, amely mindezt együtt tudja, ráadásul úgy, hogy majdnem minden sora tökéletes „one-liner”, azaz egyetlen mondatba sűrített humoros bölcsesség, amely évtizedek múltán is alkalmas rá, hogy a legkülönbözőbb típusú és korú emberek a legkülönbözőbb alkalmakkor és helyeken idézzék.
Ha Woody Allen életműve csak az Annie Hallból állna, ugyanúgy bérelt helye lenne a világ legjobb rendezői, forgatókönyvírói és színészei közt, mint így, több mint negyvenhét általa rendezett és/vagy írt film után. Ezt a hatalmas életművet negyvenöt év alatt alkotta, így óhatatlanul akadnak benne gyengébb darabok, de olyanok is, mint a Manhattan, a Zelig, a Hannah és nővérei, a Férjek és feleségek, a Sean Penn főszereplésével készült A világ második legjobb gitárosa vagy épp Allen személyes kedvence, a Match Point 2005-ből, Scarlett Johanssonnal.
Ám az Oscar-díjas Annie Hall mérföldkő. Benne jelenik meg először a tipikus Allen-figura, s szinte mindent magába sűrít, amit Woody Allen közölni akar a világról és a világgal. A filmek, amelyeket később alkotott, kis túlzással ennek az alapműnek a variációi. Lásd még a szép emlékű, Két zsidó, három vélemény mottóval futó, zsidó fiatalok által írt Judapest.org nevű blog egyik 2007-es filmajánlóját: „Woody Allen a kilencvenes évek közepén azt nyilatkozta: úgy érzi, még tartozik a nagy mesterművel. Nos, ne kerteljünk: hazudott a zsidója! A mesterművet ugyanis már rég elkészítette, 1977-ben. Annie Hall a címe.”
A színész-rendező ebben a műben teremti meg azt a figurát – írja Buglya Zsófia A legtisztább woodykum című, a Filmtett erdélyi filmes portálon közölt cikkében –, „akit a közönség nagyjából ekkortól kezdődően automatikusan azonosít Woody Allennel mint alkotó- és magánemberrel. A szorongó, nyeszlett, paranoid, hipochonder hősszerelmest, a neurotikus városlakót, mindannyiunk közös ismerősét, akit immár Allen puszta látványa is bármikor előhív emlékeinkből. Egy végletekig eltúlzott karaktert, akit – mivel Allen újra meg újra készséggel ölti magára szerepét – mégis hitelesnek fogadunk el.”
Persze az Annie Hall előtt is volt élet. Ott van mindjárt a legelső, az íróként és főszereplőként jegyzett Mi újság, cicamica? Meg a Fogd a pénzt, és fuss! És a Banánköztársaság, a Játszd újra, Sam, az Amit tudni akarsz a szexről, a Szerelem és halál. Megannyi üdítő, ma is nézhető és végigvihogható vígjáték, amelyeken egyértelműen érződik a komikusmúlt. Allen tizenöt évesen kezdett szövegeket írni egy ügynök megbízásából, aki publicistáknak értékesítette aranyköpéseit, tizenkilenc évesen pedig már az Ed Sullivan Show, a The Tonight Show és más humoros talkshow-k állandó beszállítója volt, ami olyan, mintha valaki Fábry Sándor megbecsült szövegírója lenne, csak beszorozva százzal. Huszonöt éves korától stand-up comedyvel hódította sorra a klubokat és az egyetemeket – úgy kezdte tehát, mint a mi Kőhalmi Zoltánunk vagy Litkai Gergelyünk. Akik – és ezzel csöppet sem akarjuk fumigálni a tehetségüket – alighanem akárhány Karinthy-gyűrűt odaadnának egy igazán jól sikerült Woody-novella vagy -forgatókönyv egyetlen oldaláért.
Mert Woody Allen zseni. Annak a fanyar öniróniában, kegyetlen önreflexiókban verhetetlen, a tragikumot és a komikumot szinte egyetlen szóban-mondatban ugyanolyan erővel felvillantani képes zsidó-jiddis kultúrkörnek a hamisítatlan képviselője, amelynek humorát, tépelődéseit, világlátását sokkal jobban érti-érzi egy (közép-)európai, mint egy amerikai. Nem véletlen, hogy mifelénk népszerűbb, mint az Egyesült Államokban. Allan Stewart Konigsberg (művésznevét pályája kezdetén vette fel) nagyszülei ausztriai, illetve oroszországi zsidók, s szülei, bár mindketten New Yorkban jöttek világra, otthon túlnyomórészt még németül és a szkepszist és iróniát tökélyre fejlesztő, „titkos” kelet-közép-európai keveréknyelven, jiddisül beszéltek. A nagyvárosi ortodox mikroközösségben leélt tizenhárom év – az ifjú Konigsberg ekkor cserélte fel a héber iskolát a helyi középiskolával, s költözött albérletbe – alapvetően meghatározta egész művészetét.
Nekünk, magyaroknak ráadásul még egy óriási szerencsénk van: Allen mellé megkaptuk Kern András magyar hangját is. Akinek szokása, az Kern hanghordozásával idézi, hogy „csak semmi cicó, nálam van a slukker”, vagy „nekem nincsenek szexuális problémáim, én egy brooklyni gyerek vagyok”. Meg azt, hogy „a lapomon az áll, HET: háború esetén túsz leszek”. S persze az alleni alapfilozófiát: „Én az életet két részre osztom. Rettenetesre és nyomorúságosra. Rettenetes alatt például végletes helyzetet értek. Valaki vak vagy nyomorék. És így csinálja végig az életét. […] Nos, bármi, ami ezen kívül esik, az nyomorúságos. Úgyhogy ha szerencsével túljutsz az életen, akkor örülj, hogy nyomorúságos lehettél. Csak nyomorúságos.”
Amúgy Allen sokak szerint nem is kivételes tehetségű művész, hanem egy önismétlő, kiüresedett, túlértékelt neurotikus, aki inkább ért a házasságszédelgéshez (1997-ben előző barátnője, Mia Farrow nevelt lányát, a nála 34 évvel fiatalabb Soon-Yit vette feleségül), mint a filmkészítéshez. Meglehet. De akkor nagyon sokan, köztük a közelmúlt és a jelen legnagyobb színművészei is végzetes tévedés áldozatai. A rendezőt számos pályatársa irigyelte-irigyli azért, hogy elég felemelnie a kagylót, és a legnagyobbak is rohannak játszani a filmjeiben (amelyekben Allen elveinek megfelelően mindmáig ugyanazt a gázsit kapja híres fő- és ismeretlen mellékszereplő). Legutóbb a nyáron forgatott Párizsban Owen Wilsonnal, Marion Cotillard-ral, Adrien Brodyval és (Sárközyné) Carla Brunival. Az Éjfél Párizsban című filmet jövőre mutatják be Cannes-ban. A tétlen nyugdíjas évek még váratnak magukra.
origo.hu
Gázrobbanás volt egy veszprémi társasházban, egy embert kórházba kellett szállítani
