Kolozsvári sírok a századok sodrában

A Házsongárdi temető a kontinens legrégebbi sírkertjei közé tartozik – pusztulásáról naponta érkeznek riasztó hírek. Gaal György és Gránitz Miklós kétkötetes albuma, amelyet hétfőn este mutattak be a budavári önkormányzat aulájában, részletesen ismerteti a veszélyeztetett értékeket és azt az értékmentő munkát is, amelyet a Házsongárd Alapítvány végzett az elmúlt tíz évben.

Itt nem lehet csak áhítattal járni – írta Wass Albert A magány templomában című versében a temetőről, a magyar szellemi élet, művészet, irodalom számos jeles személyiségének nyugvóhelyéről. Az 1585-ben megnyitott temető régi síremlékeinek egy részét ma már az emlékezet sem őrzi – mindennaposak a sírrombolások.
Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténészt a Házsongárdi temető rombolásáról, sírgyalázásokról szóló sajtóhírek ösztönözték arra, hogy a „kincses városba” utazzon, ahol azután több mint hatezer felvételt készített a temetőről. A közös tervek megvalósulását később Dávid Ferenc, a kötetet megjelentető Pharma Press Nyomdaipari Kft. ügyvezető igazgatója támogatta, aki a bemutatón felhívta a figyelmet a „néhai örmény honosok” iránti tisztelet fontosságára. Kányádi Sándor az első kötet elején is szereplő Örmény sírkövek című verse a költő jelenlétében a Kaláka együttes előadásában hangzott el a bemutatón.
Az Örök Házsongárd – Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában című kötet anyaga Kolozsvár történetének nagy korszakait alapul véve, minden fejezet elé várostörténetet mellékelve állt össze; az első kötet az 1850-ig terjedő időszakot öleli fel. E korai századokra ma már kevés eredeti helyén látható sírkő emlékeztet. E kötet térképmelléklete csak az 1850-ig állított, ma is létező síremlékeket tartalmazza, s néhány olyan közismert sírt, amelyek a tájékozódást segítik. A második kötet a XIX. század második felének és a XX. század temetőtörténetének leírásával foglalkozik. E kötet végén esik szó a Házsongárd Alapítvány értékmentő munkájáról. Az alapítvány síremlékek helyreállításával fordul szembe az enyészettel, amely ellen sajnos éppen azok adnak igen kevés védelmet, akiknek hivatali kötelességük lenne. A mulasztást bizonyítja az is, hogy mára az a plasztika sincs már a temetőben, amelynek fotója az első kötet borítójára került. Az értékőrzés, az összefogás fontosságára is figyelmeztet a kétkötetes album, amely Vertel Beatrix grafikusművész és az Árgyélus Grafikai Stúdió munkájának köszönhetően kiválóan példázza, hogyan formálható egy kortárs fotókból, archív képekből álló hatalmas tényanyag szerves egésszé.