Amikor pontosan tíz esztendővel ezelőtt először beléptem a Magyar Nemzet kulturális rovatának otthont adó szobába (hogy aztán évekig szinte csak éjszakára mozduljak ki belőle), azonnal feltűnt egy elképesztően elegáns, magas, hosszú, fekete hajú nő. – Metz Katalin vagyok – mondta a bemutatás-bemutatkozás során. Mivel mindennap olvastam a lapot, ez volt az a pillanat, amikor egy sokat látott név alakot öltött. Valami miatt az volt az első gondolatom, biztos, hogy erdélyi. Olvasmányélményeim jutottak eszembe arról az erdélyi, városi, polgári, kávéházi eleganciáról, ami már nincs. Aztán regényhősből munkatárs lett, éveken át többször találkoztam vele, mint a családommal. Bár idősebb volt nálam, mindig fiatalnak tűnt, néha egész egyszerűen egy fruskának. És most már így is marad meg bennem.
Metz Kati hihetetlenül jó színikritikus volt. Amit ő nem tudott a színház látható és színfalak mögötti világáról, az nem is létezett. És ebből a szempontból tökéletesen mindegy volt neki, hogy éppen Kolozsváron, Budapesten vagy Amszterdamban van. Hetedhét határon túli gongütések című könyvében írta: „A látvány irrealitásának képzetét keltették bennem a naponta tapasztalt furcsaságok is, mert a megszokotthoz képest minden váratlannak, egyenesen színjátéknak tűnik; csak a függöny nem gördül fel – gondoltam magamban, és zsongott fejemben az elhatározás, hogy mindent megjegyezzek, megértsek, felfedezzek.”
Sikerült, Kati. És át is tudtad adni. (Hegyi Zoltán)
Tudod, hogy van ez, persze hogy magunkról írunk: itt maradtunk nélküled. Itt a rovat, korábbi munkahelyed. A gépeden még képek, cikkek, a klaviatúrán ujjlenyomatok. A jelszavad, a kódod, Kati.
Pár nappal a halálod előtt megkínáltalak egy pohár soproni vörösborral a Várban. Mondtad, nem iszol, nem ihatsz, de a kedvemért azért belenyalsz, mert nekem elhiszed, hogy jó lesz. Hosszú szünet után és hosszan beszélgettünk – jó érzéssel váltam el tőled a macskaköves utcán. Talán megéreztem, megéreztetted velem, hogy nemsokára igazán jó kezekbe kerülsz.
Csak egy snitt, és jó barátod, Száraz Miklós György hív, hogy megerősítse a megerősíthetetlent. Hogy átléptél a függönyön túlra. Hogy megérkeztél.
De azért, Kati, ne hidd, hogy teljesen magunkra maradtunk. A pódium innenső oldalán hagytál színeket: lilát, feketét és élénkpirosat. Gesztusokat, kacajokat. Csodálatosan komponált mondatokat, telibe találó jelzőket. Ezernyi anekdotát. A lényeddel is tanítottál: emberségre. Igazságra, de alázatra. Büszkeségre, de szerénységre. Polgári műveltségre és gyermeki rácsodálkozásra.
Azt még elfelejtettem mondani, ott a bor felett, hogy példakép vagy. (Muray Gábor)
Operabálban csak Katival voltam. Pedig érveltem, hogy ostobaság, értelmiségi vagyok, semmi keresnivalóm ott, de ő franciául mondott valamit a szellemi dolgok könnyedségéről, majd gyakorlati síkra vonszolt: „Szmoking kell, szerezz íziben!” Lett szmoking, csokornyakkendő, kép is van, Talum Attila fotós barátunk (Isten nyugosztalja őt is, tíz éve ment el a szelíd óriás!) készítette. A képen a főcsarnokban, a lépcsőfordulóban állunk, két huszonéves, pedig Kati akkor már elmúlt ötvenhét. Az exponálás előtti pillanatokban Maurice Béjart-ról beszélt, hogy a múlt év tavasza óta (1995) a káprázatos Emil Weselowski vezeti a táncosokat. Ismerem magamat, azt, aki akkor voltam. Az arcom biztosan szétcsúszott, itt flancolunk estélyiben, szmokingban, szinte karnyújtásnyira bugaci libamáj, őzterrin áfonyás kosárral, Kati pedig a „Béjart–Weselowski-tengelyről” álmodozik, és hogy a diktatúrában mennyi lengyel dolgozott Lausanne-ban. Ismerem magam, azt, aki most vagyok. Öltönyben, selyem nyakkendőben gyakorta állok, karnyújtásnyira tőlem császárgombával töltött gyöngytyúkmellek vadkörtezselével. De mindig eszembe jut Béjart, aztán Weselowski, majd továbbugrok: Mrožek, Wagner, Kafka, Rilke, Mann, Pina Bausch, Mozart és a többiek. Köszönöm Kati, hazataláltam! (Tallai Gábor)
Metz Katit, minden idők egyik legszebben, leggondosabban író színházi kritikusát sokáig csak a szakcikkein is átsütő, ízes erdélyi nyelvezetéről és találó értékítéleteiről ismertem. 1993-ban vadonatúj emberként ültem az Új Magyarország szerkesztőségében, amikor belépett. Szép, méltóságteljes arcát sűrű, fekete hajkorona övezte, kezet nyújtva bemutatkozott.
– Jaj de jó, te vagy a bűvös tollú, szép fonatú Metz Katóka – szaladt ki a számon, majd elnézést akartam kérni, de megállított. – Hívjál ezentúl te egyedül Katókának – mondta.
Így történt, így is búcsúzom, a találkozás hitével. De addig is, Katóka, nagyon hiányzol. (Pósa Zoltán)
origo.hu
Orbán Viktor: Tisztelet a hősöknek!
