Nincs új a lap alatt

Drága pénzen megvásároltam a hét végén az üres címlappal megjelent újságokat. Nem holmi praktikus meggondolás vezetett (a Népszavára meg az Élet és Irodalomra legalább jegyzetelni lehet a felszabaduló helyeken, a fényes papírú Magyar Narancsra még azt sem), hanem próbáltam tesztelni magam: felháborít-e, megrendít-e, protestáló politikai aktivitásra serkent-e, hogy Bojtár, Kovács és Németh urak halálra aggódják magukat a médiatörvény tervezete miatt állítólag végveszélybe került sajtószabadságért? Nos, a kísérlet teljességgel kontraproduktív eredményt hozott – körülbelül olyat, mint a kollaboráns Paul Lendvai dühödt Orbán-kritikái. Felidéztem az irodalmi lap némely szellemileg öv alatti publicisztikáját (a soros címoldali jegyzetírót – tiszta haszon – ezen a héten szabadságolni lehetett), a Mancs eltökélt SZDSZ-barátságát vagy a bájos történelmi tablót, amikor a komplett Medgyessy-kormány a szociáldemokrata fáklyalángot őrző Népszava szerkesztőségében kaszinózott; és meg kellett állapítanom: hiteles, független szakmai érdekérvényesítésről ez esetben körülbelül annyira beszélhetünk, mint amikor a szakszervezeti mozgalom élharcosai rendre az MSZP parlamenti padsoraiban foglaltak helyet.
Persze, értem én a szimbolikát. Nekem is megvan az emlékezet virtuális képtárában a (még valóban szociáldemokrata) Népszava címlapja: Ferenc József meghalt – aztán alatta a roppant nagy fehérség. Csakhogy azokat a hiányzó betűket a világégés kellős közepén a háborús cenzúra dobatta ki a szedőkkel. (Tessék utánanézni: háborús helyzetben ma is életre kel ez az intézmény; benne van a hatályos törvényekben.) Most meg a főszerkesztő urak önként és dalolva – mondhatni: a sajtószabadság részeként – dönthettek úgy, hogy tabula rasát csinálnak a címoldalon. A tabula rasa persze nem teljes: szemlátomást nem bíztak olvasóik műveltségében és asszociációs készségében – az egyeztetett vezércikket mégiscsak odabiggyesztették a tervezett fehér foltba. (Erről az jutott eszembe, amikor a Népszabadság és a liberális Magyar Hírlap a Horn-kormány idején rendre hasonló címlappal, hasonló sztorikkal jelent meg. Természetesen messzemenően spontán módon, a véletlen furcsa játékaként.) Ez afféle megelőző csapás: a prognózis szerint a sajtó-, vélemény- és szólásszabadság 2011. január elsején, az új médiatörvény hatálybalépésével szűnik meg Magyarországon, tehát akkortól az említett lapok többi oldala is feltehetőleg egyöntetűen fehér lesz. Ez a sajtószabadságtalanság azonban legfeljebb egy évig fog tartani, ugyanis – más, hasonlóan komoly prognózisok szerint – 2012-ben vége lesz a világnak. (Csak tudnám, hogyan fog akkor Putyin meg a katari sejk focivébét rendezni…)
A sajtószabadság csakis akkor menekülne meg, ha a Fidesz visszavonná a médiatörvény tervezetét, s az elektronikus, nyomtatott és internetes média munkásai tovább tapicskolhatnának a termékeny, szabados, ám fölöttébb bűzlő mocsárvilágban. Csalódnék a kormánypártban, ha meghátrálna: nem ezért csináltam forradalmat abban a bizonyos fülkében. Igaz: csiszolgatni még lehetne a dolgon. Biztosítani például egy gyors bírósági kört; s megmondani előre pontosan, miért jár vaskos büntetés a médiahatóságtól: esti mese idején pornót adni, politikai ellenlábasról dehonesztáló sztorit koholni, photoshoppolt képet valódiként beállítani – és így tovább. Posztumusz Teller-levelet kreálni: szerintem ezért még kevés is a 25 milliós bírság. A debreceni polgármesterről szóló fiktív sztoriért, miszerint fékezhetetlen vágyát fényes nappal prostituáltakkal oltja a pályaudvar előtt parkoló taxikban, megfontolandó lenne bevezetni az ötvenmilliós kategóriát is. Az egyik országos bulvárlap főszerkesztője egy ízben bizalmasan megsúgta nekem: üzletpolitikájukba már eleve beépítik a pervesztéseket, a címlapsztorik pedig lényegében megvásárolhatók, bár igencsak húzós tarifájuk van. Nos, a sajtószabadság ebben a formában némiképp tényleg csorbulna – s nem azért, hogy ha idővel minden címlap fehér lesz, a címlapsztorit sem lehet majd árulni.
A törvénytervezet kritizálóinak egyik visszatérő érve, hogy a médiaszabályozást a nyomtatott sajtóra és a világhálóra is kiterjeszteni nem európai tempó. Ezt mondták nemrég a bankadóra is, ehhez képest eléggé elterjedt szerte Európában. Magyarország most egy újabb területen lehet pionír. Annyit beszéltünk már a médiakonvergenciáról, miszerint minden mindennel összemosódik – most legalább a törvények lefedik az életet. Az elektronikus és nyomtatott sajtó összenövését amúgy már a korábbi médiatörvény is érzékelte: korlátozta például egy-egy médiacsoport tulajdonlását, befolyását országos lapokban, tévékben és rádiókban. Az internet bevonása a felelősségteljes sajtóvilágba pedig nem a szent szólásszabadság csonkítása, hanem az elharapózott anonim véleménynyilvánításé: szerintem az illegális földalatti partizánromantikáért nem nagy kár.
Sokatmondó ugyanakkor, hogy például ezt az üres címlapos happeninget ezúttal is a blogszféra ötölte ki, nem az első nyilvánosság. Voltak médiablogok, amelyek már egy héttel korábban „üres bekezdéssel” meg „üres kommentekkel” tüntettek; ami nevetséges szerepzavar, sőt kortévesztés, de akkor is náluk van az innováció. Pontosabban ők is csak alkalmazták a gesztust, hiszen például 2002-ben a Magyar Nemzet is jelent meg tiltakozásként üres címlappal az Országos Választási Bizottság döntése ellen, amely Lovas István aktuális könyvének (K. O.) a hirdetését kampánycsend-sértésnek minősítette, mondván, hogy a lap azt akarta sugallni: a választási tévévitán Orbán Viktor kiütötte Medgyessy Pétert. De emlékezetes az az eset is, amikor a liberális Magyar Hírlap szerzője a sajtószabadság szent nevében üdvösnek tartotta volna Orbán Viktor likvidálását, mire a Fidesz válaszreakcióként eltanácsolta kongresszusáról a lap tudósítóját. A Népszabadság ekkor – formailag a sajtószabadság védelmében – szolidaritást vállalt a potenciális likvidálókkal, s a kongresszusi tudósítása helyén ugyancsak fehér foltot jelentetett meg. Elmondható tehát: nincs új a lap alatt – de még tovább araszolva eljuthatunk az ifjú, de leleményes Friderikusz Sándorig is, aki a rendszerváltás hajnalán Ez egy tiszta jó könyv címmel jelentetett meg a magyar boldogságról egy üres kötetet, amely 120 ezer példányban kelt el.
Ám minden blöff csak egyszer jön be, úgyhogy komolyan aggódom a mostani protestálók üzleti tervének teljesülése miatt. Az ÉS például beljebb, ahol a lap már nem szűziesen fehér, Pető Iván „laikus állampolgárral” közöl interjút, akinek komoly része volt azoknak az áldatlan, kaotikus médiaviszonyoknak az előállításában, amelyeket most ilyen radikális módon muszáj rendbe tenni. A szabad elvonulást kapott nyugdíjas médiapolitikus „kultúrtörténészről”, Pető Ivánról, a honi oktatásügyet szétziláló Magyar Bálintról és a fővárost lezüllesztő Demszky Gáborról aztán megint eszembe jut az a bizonyos fülkeforradalom, amely a nyugalomba vonulókra nem terjeszti ki a 98 százalékos különadót. Meg az, hogy a kárpótlásként közcélra felajánlott adriai birtokon milyen kiválóan lehetne kolontári meg felsőzsolcai cigány gyerekeket üdültetni, s hogy milyen nagyszerűen meg lehetne ezeket a közérdekű témákat tárgyalni az üresen hagyott lapfelületeken…