Rendszerkorrekció 2010-ben

Sokkal inkább azok ellen a politikai erők, szereplők ellen támadt fel a népharag, akiknek a személye összeforrt az elmúlt húsz évvel, és akik a leginkább felelőssé tehetők azért, hogy ilyen mértékben besározódott a demokrácia

Vegyünk szemügyre három, látszólag egymással össze nem függő hírt! Az első a német Frankfurter Allgemeine Zeitung pénzügyi rovatának kommentárjaként volt olvasható. Ennek szerzője, szembemenve a nyugat-európai sajtót uraló Fidesz-ellenes hangulatkeltéssel, a jelenlegi magyar kormány mellé állt. A cikkíró szerint bármennyire szokatlannak tűnnek az Orbán Viktor vezette kabinet lépései, mégis hagyni kellene, hogy hadd menjen tovább a maga útján, miután az eddig meghozott intézkedések nem tűnnek sikertelennek. Hasonlóan figyelemre méltó kijelentésnek tekinthető, miszerint a rendszerváltás idején hiba volt túlságosan nagy teret engedni az angolszász világ pénzügyi érdekeit képviselő tanácsadóknak és a velük azonos érdekeket képviselő multinacionális cégeknek, miután elsősorban az ő befolyásuknak köszönhető, hogy Magyarország eladósodása drámai méreteket öltött.
A második hír arról szólt, hogy rövidesen ismertté válhatnak azok a mágnesszalagok, amelyekre a kommunista rezsim titkosszolgálatai másolták rá az ügynöklistáikat. A nyilvánosságra kerülés előtt álló lajstrom több mint ötvenezer hálózati személy adatait tartalmazza. Ennek aktualitását erősíti, hogy az elmúlt hetekben az Ausztriában élő Paul Lendvai és az Erdélyből a nyolcvanas évek végén Magyarországra települő Heltai Péter egyaránt azért került a figyelem középpontjába, mert olyan tényfeltáró írások, illetve dokumentumok jelentek meg a múltjukkal kapcsolatban, amelyek állítása szerint mindketten együttműködtek a pártállami titkosszolgálatokkal (Lendvai a magyar, Heltai pedig a román szervezetekkel lett hírbe hozva). Mindkét ügy hatalmas vihart kavart, ami azt bizonyítja, hogy hiába telt el két évtized a Kádár-rendszer bukása óta, a téma iránti érdeklődés semmit sem csökkent. Ahhoz ugyanis, hogy végérvényesen le lehessen zárni a kommunizmus évtizedeinek utolsó aktáit is, mindenképpen közzé kellene tenni az összes olyan érintett nevét, aki részt vett a diktatúra működtetésében, mert csak így érhető el, hogy a továbbiakban ne mérgezhessék a hazai közéletet.
A harmadik híradás szintén a titkosszolgálatok világához kapcsolódik. Eszerint a Központi Nyomozó Főügyészség személyes adattal való visszaélés vétsége és más bűncselekmények miatt vádat emelt Szilvásy György volt titokminiszter, illetve három egykori országgyűlési képviselő, mégpedig Dávid Ibolya, Herényi Károly és Tóth Károly ellen. A vád szerint ők négyen voltak a főszereplői annak a 2008 őszén végrehajtott, sokszorosan törvénysértő akciónak, amelynek jóvoltából sikerült ellehetetleníteni az MDF elnöki tisztségére pályázó Almássy Kornélt, illetve tönkretenni a lehallgatási botrányba belekevert UD Zrt.-t. Mindezt a Gyurcsány-kormány hatalmon maradásáért tették. Aligha feladata bárkinek is, hogy megelőlegezze a leendő bíróság ítéletet, ám az tény, a választópolgárok idén tavasszal már kiszabták az első büntetést, hiszen valamennyi érintett politikus csúfosan megbukott a pártjával együtt. Ugyanakkor ez a szomorú ügy arra is rávilágít, hogy hiába következett be húsz évvel ezelőtt a rendszerváltás, az azt megelőző módszerek változatlanul továbbéltek.
Adott tehát három olyan epizódja a közéleti történéseknek, amelyek első olvasásra nem kapcsolódnak egybe, ám ha mélyebbre ásunk, kiderülhet, hogy nagyon is összefüggenek. Kaptunk ugyanis három újabb mozaikkockát annak megértéséhez, hogy az elmúlt években miért erősödött fel olyan mértékben az 1989-ben világra jött politikai rendszer iránti ellenszenv. Mi az oka annak, hogy a Fidesz és a KDNP az Országgyűlésben kétharmados, az önkormányzatokban pedig kilenctizedes fölényt tudott kiharcolni, holott 2010 előtt korántsem tudott hibátlan ellenzéki teljesítményt felmutatni, és a kormányzással eltöltött hónapokban nyújtott produkciója sem éri el minden tekintetben a jeles osztályzatot? Hogyan magyarázható, hogy a rendszerváltást megalapozó nemzeti kerekasztal három egykori főszereplője, az MSZMP reformereiből lett MSZP, valamint az MDF és az SZDSZ olyan mértékű pofont kapott a választóktól, ami sok tekintetben az állampárt nyolcvanas évekbeli bukását is felülmúlta? Miért uralkodott el széles tömegeken az az undorral vegyes apátia, amelynek jóvoltából látványosan csökkent a közjogi intézmények tekintélye, és miként fordulhat elő, hogy mára az átlagos honpolgár csak legyint az olyan történésekre (médiaháború, benzináremelés), amik miatt két évtizede még tömegesen vonult az utcára?
Nem nehéz megadni a választ. Az embereknek elegük lett a rendszerből. Ez az ellenszenv azonban az utóbbi hetek fejleményei ellenére sem a pártállami korszak megszűnését szimbolizáló alkotmány iránt nyilvánul meg, hiszen ez még akkor is egy színvonalas jogi konstrukció, ha tudjuk, hogy az ominózus 1949-es dátum miatt soha nem lehetett igazán megszeretni. Sokkal inkább azok ellen a politikai erők, szereplők ellen támadt fel a népharag, akiknek a személye öszszeforrt az elmúlt húsz évvel, és akik a leginkább felelőssé tehetők azért, hogy ilyen mértékben besározódott a demokrácia.
A német gazdasági lap végre leírta, hogy Magyarországon több mint két évtizeden át folyamatosan kísérleti nyúlként használták az embereket. A kapitalizmus angolszász modellje sikeres a saját civilizációs keretei között, ám ha diktátumként vezetik be azokban az országokban, ahol a helyi sajátosságok részben eltérő eszközöket igényeltek volna, akkor sajnos éppen ellenkező eredményt produkálhat, mint amiben a hívei reménykedtek. A mögöttünk hagyott húsz év bebizonyította, hogy a doktriner módon alkalmazott neoliberális gazdaságpolitika nem képes tartós növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Nem vitatható persze, hogy ha Magyarországon olyan tisztességgel és szakértelemmel adaptálják a külföldi mintákat, ahogyan ezt Szlovéniában tették, vagy ahogyan manapság ugyanezzel a lengyel Tusk-kormány kísérletezik, akkor ma nem lennénk akkora gödörben. Nálunk azonban az egykori állampárt kiszolgálói akarták modernizálni az országot, ráadásul kontár módszerekkel. Ők a pártállami évtizedeknek is haszonélvezői voltak, és náluk a nyugatias jelszavak mögött valójában a személyes haszonszerzés rejlett nokiás dobozokkal és a ciprusi offshore cégekkel körítve. Mára sajnos cáfolhatatlan ténnyé vált, hogy a megannyi nemzetközi hírű sztárértelmiségi, csúcsközgazdász, médiahíresség és népszerűségben lubickoló politikus akarva-akaratlanul is sírásója lett annak az 1989-es kiegyezésnek, amelyet ők mindenekfelett állónak gondoltak, és amelynek védelmében éppúgy természetesnek vették a legalantasabb titkosszolgálati módszerek bevetését, mint ahogyan a rendőri erőszaktól sem riadtak vissza.
Így válhatott tehát 2010 egy új korszak nyitányává. Ahhoz, hogy az ország visszataláljon arra az útra, amelyről a lakói húsz évvel ezelőtt álmodtak, azokat a szokatlannak tűnő kormányzati módszereket is ki kell próbálni, amelyek erőteljes ellenállást fejtenek ki a kontinens nyugati részén, illetve a hazai balliberális elitben. Más választás nincs is, miután az elmúlt évek gazdaságpolitikája csődöt mondott. Közben arról sem szabad elfeledkezni, hogy az Orbán-kormány tagjainak, akik ma mindezt végrehajtják, egyszer ugyanúgy el kell majd számolniuk az emberek előtt, ahogyan mindezt a korábbi hatalomgyakorlók sem kerülhették el. Rájuk is vonatkozik, hogy csupán akkor vonulhatnak le emelt fővel a történelem színpadáról, ha az általuk átszervezett Magyar Köztársaság szerethetőbb, élhetőbb ország lesz, mint amilyen az eddigi volt. Ezért sincs tehát igaza azoknak, aki a magyarországi demokrácia végóráiról beszélnek.