Újmagyarok

Holnap, december ötödikén lesz a hatodik évfordulója egy gyászos emlékű népszavazásnak. Az idei esztendő a sebgyógyítás éve volt: január elsejétől könnyített eljárásban juthatnak állampolgársághoz a magyar gyökerekkel rendelkező külhoniak, és törvény született a nemzeti összetartozásról is. A történelmi sérelmeket orvosoltuk, de maradtak még nyitott kérdések a nemzetstratégiában. Például ez: végleg elengedjük-e azoknak a nemzettársainknak a kezét, akik gazdasági-karrierépítési okokból vándorolnak ki a jobb lehetőségekkel kecsegtető országokba?

Vándorszámtan. Megbízható statisztika nem létezik róla, hányan mentek külföldre hazánkból ideiglenesen vagy végleg az utóbbi években. Bejelentési kötelezettség ugyanis nincs, akkor is megtarthatjuk magyar állampolgárságunkat, ha letelepedünk egy másik országban. A Világbank adatai szerint egy évtized alatt a magyar lakosság 4,6 százaléka, vagyis 462 ezer ember hagyta el az országot; a legtöbben Németországot, az Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztriát választották új hazájuknak. A kivándoroltak 13,2 százaléka felsőfokú végzettségű. Minden statisztika külön megemlíti az orvosokat: a legfrissebb adat szerint 3964 fő hagyta el az országot közülük, ez a nálunk képzett egészségügyi szakemberek 10,9 százaléka. Tavaly 139 magyar nyert az amerikai vízumlottón, vagyis kapott zöldkártyát, amely szabad bebocsátást jelent az ottani munkaerőpiacra.

Minden délután megelevenedik az amerikai fővárostól nem messze lévő magyar magániskola. A negyvenesztendős Kovács Árpád Maryland állam Sunderland nevű településén lakik, és egyelőre az ő három gyermeke vesz részt az oktatásban. Wass Albert–Petőfi Sándor Iskola, hirdeti a tábla a földszinti iroda falán, és ez nem is túlzás. Ahogy a kilencéves Réka és a hétesztendős Árpika hazajönnek a (természetesen angol nyelvű) iskolából, hamar elvégzik a házi feladataikat, aztán előveszik a Magyarországról beszerzett tankönyveket, hogy ezt a tananyagot is megtanulják. Ekkor csatlakozik hozzájuk az alig ötéves Attila is, aki a magyar óvodákban megszerezhető ismereteket tanulgatja szorgalmasan, de már jó pár betűt is ismer.
A házi oktatást a szülők felügyelik, és ők is kérdezik ki a leckét. Nem játékból teszik, hiszen amikor nyáron hazalátogat a család, a gyerekek állami iskola vizsgáztatóbizottsága előtt adnak számot megszerzett ismereteikről.
Kovács Árpi „újmagyarnak” számít Amerikában, hiszen nem valamelyik nagy kivándorlási hullám idején érkezett oda, hanem a nyolcvanas évek végén menekült el a Ceausescu-diktatúra elől Romániából. Felesége, Szilvia viszont régi „amerikás” magyar, ő már itt született, a szülei ugyanis ötvenhatban menekültek el Magyarországról. Ő és a gyerekek már megkapták a magyar állampolgárságot is, de a családfő ez irányú kérelmét (lévén erdélyi magyar) eddig elutasították hatóságaink. A magyar nyelv megőrzése mégis neki a fontosabb: amikor a nagyszülők gyakorlati okokból megpendítették, hogy inkább angolul beszélnének az unokákkal, perpatvar lett belőle a családban. A gyermekekhez azóta csak magyarul lehet szólni még akkor is, ha ez nehézséget okoz a tágabb család egyes tagjainak.
*
A Kovács szülők úgy vélik, angolul még lesz idejük megtanulni a gyermekeknek, a magyar identitás kialakításában viszont az első évek a legfontosabbak. Nekik lett igazuk: Réka úgy indult iskolába, hogy gyakorlatilag csak pár szót tudott angolul, de a második évben már angol nyelvből is a legjobb lett az osztályban, és kétnyelvűségét a tanárai is értékelik – legutóbb magyar táncokra tanította az osztálytársait. Ezt is a szüleitől tanulta, hiszen ők szenvedélyes néptáncosok (a követség felkérésére bemutatókat tartanak amerikai iskolákban), és a cserkészetben is aktívak, ahol a néptánc és a népzene nagyon fontos elem a magyar nyelv mellett. A szülők különben mindketten egyetemet végeztek, Árpád az Amerikai Szabadalmi Hivatal megbecsült munkatársa, Szilvia pedig turisztikai szakember.
Hasonlóan öntudatos szülőkkel Clevelandben is találkoztam. Szentkirályi Endre és Pigniczky Eszti második generációs magyarokként nőttek fel Amerikában, de gyermekeikkel nem angolul beszélnek. A némettanár apuka kizárólag németül, az anyuka pedig csak magyarul szól hozzájuk, így Keve, Bendegúz, Vajk és Enese felnőttkorára három nyelven fog beszélni. Az ottani társadalom persze hat rájuk is: sokszor inkább amerikai filmet néznének, vagy (főleg a fiúk) baseballozni mennének, mint magyar iskolába vagy cserkészetre, de nincs apelláta: a cserkészvezető szülőkkel együtt minden hétfőn és pénteken a clevelandi Szent Imre-templom alagsorában a helyük, amíg a bezárt hajlékot el nem adja a püspök. A heti két alkalom mellett egy harmadikat is a magyarságukra szánnak: a Regös néptáncegyüttes próbáit.
Endre, az apuka a magyar cserkészek csapatfejlesztője volt, és érdekes folyamatról számol be. Miközben a régi emigrációs közösségek elöregednek, és intézményeik bezárnak, folyamatosan alakulnak újak is a frissiben érkezett magyarokból. Az újmagyarok már nem kényszerből, egyirányú jeggyel érkeztek az Újvilágba, hanem saját elhatározásból, gazdasági okokból vagy karrierépítési szándékkal. Legtöbbje úgy érkezik, hogy már beszél angolul, és gyakran hazalátogat. Erős a kötődésük az anyaországhoz, és gyerekeiket is magyarnak akarják nevelni. Őket már nem biztos, hogy az egyházon keresztül lehet elérni (a román közösségen belül még működik ez a módszer, igaz, az ortodoxia ma is erős államvallásként működik jóval kevésbé szekularizált keleti szomszédunknál), de a cserkészet jó eszköz lehet arra, hogy a magyar diaszpórához kapcsolja őket. Szentkirályi Endre az utóbbi három évben sorra kereste fel személyesen vagy levélben ezeket az újonnan alakult közösségeket: Orlando, Denver, Sarasota, San Diego, Seattle, Portland, Detroit, Boston – sorolja kapásból, mely településeken alakultak magyar intézmények, óvodák, tánccsoportok, néha új cserkészklubok.
Van egy másik tagja is a Pigniczky családnak, aki már-már hivatásszerűen foglalkozik az amerikai magyar emigrációval: a Pennsylvaniában született Réka ugyan Magyarországra költözött a rendszerváltás után, de azóta két dokumentumfilmet is készített az amerikai magyarokról. A tavaly bemutatott Inkubátor azzal a szűk réteggel foglalkozik, amely minden nehézség ellenére megtartotta a magyarságát. Ezek az emberek az árral szemben úszva, nagy erőfeszítések és sok közösségi munka árán kialakítottak egy magyar „inkubátort”, gyerekeikbe nevelve a történelmet, kultúrát, gasztronómiát, ugyanakkor kicsit el is zárva őket az amerikai társadalomtól. A film kerettörténete is érdekes: 1984-ben egy kaliforniai magyar cserkésztáborban előadták az István, a királyt, és az egykori résztvevők (legtöbben ötvenhatos menekültek gyermekei, sokan egyáltalán nem jártak Magyarországon, néhányan nem is beszéltek jól magyarul) huszonöt év után újra elmentek a Sierra Nevada hegységbe, hogy megint előadják az időközben klasszikussá érett művet.
– Kétesélyes az előadás: vagy nagyon kínos lesz, vagy nagyon katartikus. Az is lehet, hogy mind a kettő – mondja a film narrációjában Réka, és igaza van, hiszen a néző egyrészt nevet a lavórokon átszellemülten doboló vállalatvezetőn, ugyanakkor megérzi a pillanat nagyszerűségét, és a végén együtt sír a szereplőkkel.
A kitűnő filmből kiderül az is, hogy az emigráció évtizedei alatt a kivándoroltak olyan magyar közösségeket építettek Amerikában, amilyenek már nem léteztek itthon, csak az ő emlékezetükben. Idealizált magyarságképüknek megfelelően hamisítatlan palóc lakodalmat szervezve adták feleségül lányaikat a magyar fiúkhoz, hatalmas magyar bálokat tartottak, és palotást táncoltak az ünnepeiken.
– Magyarországon a magyarságot a puszta levegőből szívjuk, nem kell inkubátor – mondja Pigniczky Réka, és arról a meglepetésről mesél, amely itt érte, amikor azzal volt kénytelen szembesülni, hogy az anyaországban élők nagy részének nem fontos a magyarsága.
– Egy budapesti könnyen rámondja az erdélyi magyarra, hogy te román vagy, az amerikaira, hogy amerikai – mondja Szentkirályi Endre –, miközben fogalma sincs arról, mennyi erőfeszítésbe kerül megtartani a magyarságot azokon a helyeken, és menynyivel könnyebb volna beolvadni.
– A mi generációnk is megpróbál továbbadni valamit az örökségből a saját gyerekeinek – folytatja Réka. – Nem muszájból és nem annyira görcsösen, mint a szüleink, de most már ez jóval nehezebb is, hiszen nincsenek színmagyar közösségek, a gyerek angol környezetben nő fel, és nagyon erős az asszimilációs hatás. Nekünk magunktól kellett rájönnünk, hogy mi, akik már kint születtünk, hova is tartozunk, és hol a hazánk – magyarázza a kettős, amerikai–magyar identitás megszerzésének nehézségeit.
Pigniczky Réka több magyarországi és amerikai magyar közösségben is levetítette filmjét. Májusban például tizenöt amerikai várost keresett fel, és azt tapasztalta: az újmagyarok – akiknek egy része az amerikai agyelszívás hatására, értelmiségi feladat végzésére ment ki, mások pedig egyszerű kétkezi munkára érkeztek oda – átvették a régi magyarok intézményeit (cserkészet, magyar iskola, néptánc), de nem érdeklődnek túlzottan az egyházak iránt. Így érthető, hogy nem azok köré csoportosulnak, mint régen, mert már nem annyira vallásosak, mint az előző generációk. Ez a közösség már nem kötődik úgy a gyökerekhez, mint az Inkubátor zenitje idején (vagyis a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig), de egyáltalán nem halálra ítélt nemzedék. Tagjainak is fontos az anyanyelv, ezt gyerekeiknek is át akarják adni, ezért sok helyen átszervezték, átformálták a korábbi emigránsok intézményeit, és új energiát vittek bele. „Nekünk, külföldi magyaroknak minden nap az összetartozás napja, területi és minden más megkülönböztetés nélkül. Az összetartozás érzése, a hovatartozás ápolása nélkül nem maradt volna fenn a világban szétszóródott magyarság” – fogalmazta meg egy néző a lényeget az Inkubátor című film keleti parti vetítése után.
A magyarok megmaradási törekvése most kivételesen összhangban van a kordivattal is: Amerikában „trendi” lett ragaszkodni a gyökerekhez. Az ország korábban – és persze részben most is – hatalmas olvasztótégelyként működött, amelyben minden frissen érkezett minél hamarabb „amerikai” akart lenni. Szinte törvényszerű volt például a névcsere. A világháborúk után a vesztes országokból érkezettek például attól tartottak, hogy nevük billogként rájuk süti a származásukat, és emiatt hátrányok érhetik őket az Újvilágban, ezért nagyon sokan új identitást is kértek és kaptak maguknak az újrakezdéskor. Ötvenhat után a magyarok esetében kicsit más volt a helyzet, mert őket nagy szimpátiával fogadta az amerikai közvélemény, de ez a hullám egy idő után lecsendesedett, és jobb volt nekik is amerikanizálódni. Néhány éve viszont gyökeres fordulat következett be: a The New York Timesban augusztusban megjelent egy terjedelmes írás arról, hogy az újonnan érkezettek már egyáltalán nem akarnak nevet változtatni. Már a cikk címe is sokatmondó: „Az új élet Amerikában már nem jelent új nevet.” Korábban vélt vagy valós előnyökkel járt a csere, írják, ugyanis gyorsabb asszimilációt, nehezebben felderíthető múltat, elkerülhető diszkriminációt, több üzletet hozott. A lap júniusban utánajárt a New York-i polgári bíróságon beadott több mint ötszáz névváltoztatási kérelem hátterének (lélekszámarányosan ez a nagyváros az otthona a legtöbb külföldön született amerikainak), és arra jutott, hogy a legtöbben házasság miatt változtatnak, felvéve a férj vagy a feleség nevét. Alig féltucatnyian angolosítottak, ők is rövidítési célzattal. Szociológusok úgy vélik, Amerika egyre inkább multikulturális ország (ráadásul a latin-amerikainak vagy az ázsiainak nem is hatékony nevet változtatnia, hiszen úgyis látszik rajta az etnikai hovatartozás), és ma már az etnikai identitás eszköz lehet az uniformizált társadalomból való kitörésre.
„Régen a társadalmi megfelelési kényszer sokkal erősebb volt – nyilatkozta a lapnak Marian Smith történész, az Egyesült Államok Állampolgársági és Bevándorlási Hivatalának szakértője –, de ma már nincs nagy nyomás az újonnan érkezőkön. Vannak gyakorlatias indokok is a régi név megtartása mellett: a bevándorlónál sokféle igazolvány van (az útlevél mellett vezetői engedély, bankkártya és sok egyéb), az összest csak sok bosszúság és utánajárás után lehetne kicserélni.”
Mindeközben érdemes elgondolkozni, rendelkezik-e Budapest valamiféle stratégiával a nyugaton élő magyarok tekintetében? Nem azért, mert segíteni kellene őket – bár magyarságuk megtartásában elkelne az anyaország módszertani-oktatási támogatása –, hanem azért, mert kár lenne nem használni azt a lobbierőt, társadalmi befolyást és tudásanyagot, amellyel rendelkeznek. Még azokkal a másod- vagy harmadgenerációs magyarokkal is kellene számolni, akik ugyan már nem beszélnek magyarul, de van bennük magyarságtudat, és mobilizálhatóak egy-egy jó cél érdekében. Szociológiai felmérések szerint (legutóbb a svédországi magyarok körében is hasonló eredményre jutottak) a másodgenerációs magyaroknál sokkal magasabb az egyetemet végzettek aránya, mint az anyaországi átlag soraiban, és ezek az emberek fontos pozíciókat töltenek be a befogadó ország gazdasági-politikai és tudományos életében. Ráadásul az agyelszívás is ezt a réteget gazdagítja: orvosok, kutatók, tudósok százait képezte ki Magyarország, hogy aztán a befektetés gyümölcseit egy másik ország társadalma szakítsa le.
Ha a magyar állam nem engedi el ezeknek az embereknek a kezét, ebből forintban kifejezhető haszna is lehet. Ezt vette észre a jelenlegi kabinet, amely egy friss hír szerint kilencszázmillió forintot különített el a jövő évi költségvetésben a pénzügyi vagy karrierépítési okokból külföldre kényszerült jeles tudósok hazacsábítására. A program segítségével a kiválasztott tudósoknak öt éven keresztül kiemelt bért folyósítanak (az egyetemi tanári fizetés kétszeresét), és lehetővé teszik nekik, hogy megvásárolják a kutatási projektjeikhez szükséges berendezéseket.
A Magyar Tudományos Akadémia tavaly közzétett egy hasonló elképzelést Lendület program címmel, de a korábbi szocialista kormány ezt egyetlen fillérrel sem támogatta.
Nem szabad azonban naivnak lennünk: a legtökéletesebb kormányzati programmal sem lehet mindenkit hazacsábítani. Holnap lesz hatodik évfordulója annak a gyászos emlékű december ötödikének. A határon túli magyarok ügye az idén megoldódott: január elsejétől kérhetik a magyar állampolgárságot, és van törvény a nemzeti összetartozásról is. Most már nyugaton élő és dolgozó nemzettársainkkal, azon belül is az újmagyarokkal kell kezdenünk valamit.