A gát pont ugyanúgy áll

Magyarország megsínylette a 2010. esztendőt. Májusban, júniusban soha nem látott áradások miatt vált otthontalanná Felsőzsolca egy része, októberben vörösiszapár pusztította el Kolontárt, Devecsert, Somlóvásárhelyet. Az árvíz nem állt meg Felsőzsolcánál, több községben okozott maradandó károkat, Edelényben, Szendrőn és a mögöttük lévő településeken is sokak házát pusztította el részben vagy egészben. Az újjáépítés halad, de sokakban ott a kétely: ki figyel a gátra, megismétlődhet-e újra a tragédia

Kisebb áradást jósolnak. Az idei, szokatlanul csapadékos időjárás miatt országszerte jelentős gondokat okoz a belvíz, az év eleje óta a védekezés 7,6 milliárd forintba került – mondta Kling István, a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) vízügyekért felelős helyettes államtitkára tegnap az Országgyűlés mezőgazdasági bizottsága ellenőrző albizottsági ülésén. A helyettes államtitkár hangsúlyozta: az országban több mint háromszázezer hektárt borít belvíz. A vízzel kritikusan átitatott terület nagysága eléri az egymillió hektárt. – A következő három napban további enyhülésre és 13-15 milliméternyi csapadékra kell számítani a vízgyűjtőkön, ennek hatására kisebb áradás várható a térség folyóin – állította Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi Igazgatóság vezetője. Hozzátette: a Tisza–Túr közi védelmi szakaszon elsőfokúra mérsékelték, a Kraszna bal partján és a Beregben pedig megszüntették a belvízvédelmi készültséget. Felső-Szabolcsban, a Nyírségben, a Túr–Szamos közben és a Szamos–Kraszna közben azonban még érvényben van a másodfokú riasztás. Apadást tapasztaltak a szakemberek a Körösök vidékén is, de a stagnáló tendenciák ellenére még mindig elsőfokú a riasztás a Hármas- és a Sebes-Körösön, valamint a Berettyón. – El kellene kezdeni a belvízhelyzet hosszú távú kezelését, ezért szerencsés lenne, ha a lehívható uniós pénzeket már most átcsoportosítanák az Új Széchenyi-tervbe, hogy elindulhassanak ezek a beruházások – vélekedett Harangozó Gábor (MSZP), a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke. (MN)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye számos települése szenvedett a nyári árvizek során. Felsőzsolca, Ócsanálos, Onga, Bőcs, Ónod, Rakacaszend, Boldva lakói heteken át küzdöttek – olykor hiába – a vízzel.
Edelény sokáig a híradások élén állt: először a heroikus küzdelemről számolt be a média, amit a város folytatott a gátak megvédéséért, majd miután mégis átszakadt a védmű, a vízzel elárasztott település képei járták be a sajtót. – A város önkormányzati épületeiben, út-, ivóvíz- és csatornahálózatában hatszázmillió forintos kár keletkezett. Ehhez jött még a védekezés több száz milliós költsége – sorolja az Edelényt érő károkat Molnár Oszkár polgármester.
Harminc lakóház ment tönkre. Huszonnégy tulajdonosa kerülhetett be az állami támogatási körbe, közülük tizennyolcan vettek új lakást. Hatan viszont úgy döntöttek, saját kezűleg húzzák fel otthonukat, és lemondtak a támogatásról, mert az állandó talajvíz miatt képtelenek lettek volna tartani az október 31-i befejezési határidőt. Ők hitelből és a biztosítóktól kapott összegből láttak neki az építkezésnek.

– Ötvenéves házunkat vitte el a víz – mondja udvarán Králik Zsolt Edelényben. A Rákóczi úton nemcsak ő építkezik, a szomszédban és szemben is új ház épül, ott is a víz volt az erősebb…
Králikék kerítése girbegurba drótháló. Mintha csak olvasna gondolataimban, szabadkozva teszi hozzá: júniusban már csak a kerítést akarták megcsinálni, amikor jött az ár. A tetőt májusban rakták fel a vályogházra, a víz elől egyedül a cserepeket sikerült megmenteni. – Félve mentünk fel a tetőre, de azt már igazán nem hagyhattam – emlékszik. Most ezek óvják készülő új otthonát. A víz teljesen elöntötte udvarát is, műhelyében is minden az ár martalékává vált.
– Mennyit kaptak a biztosítótól? – érdeklődöm.
– Hétmillió forintot, abból gazdálkodunk. Az állam csak akkor adott volna, ha október végére felépítjük az új házat, ezt mi nem tudtuk vállalni. Ebből a pénzből kell kijönnünk, hitelt nem akarunk felvenni, ezért csak az alapozást bíztuk szakemberre, aki kiemelte a ház lábazatát, szem előtt tartva a nyári árvizet. A falazást, tetőzést már barátokkal, kollégákkal csináltuk, így olcsóbb – sorolja megpróbáltatásait a jelenleg anyósánál élő család feje.
Az új otthonnal, bárhogy igyekezett, nem készült el karácsonyig.
– Itt áll majd egy válaszfal a két szoba között, ez lesz a gyereké, ez itt meg a miénk – vezet körbe a házban, s mutatja, hová kerül a fürdő, a konyha. Egymilliót kaptak a biztosítótól az ingóságokra, a bútorozást abból oldják meg, de még sok munka maradt, jó, ha tavasszal beköltözhetnek új hajlékukba.
A nyári katasztrófa után sok helyen még most sem száradtak ki a falak, tudom meg, csupa víz minden. – Mindenki nagyon fél, a gát meg pont ugyanúgy áll, mint nyáron az árvíz után. Lehet, hogy hiába építkezünk? – kérdi fásultan.
Továbbsétálunk, mondja, hol lesz a nappali. Egy kandallót is terveznek.
Már kimondtam, amikor rájövök, tán felesleges a kérdés, hogyan várják az ünnepet…
– Mozgalmas volt ez az év – sóhajt nagyot Králik Zsolt –, nem így terveztük, azt gondoltuk, befejezzük a ház felújítását, és élhetünk nyugodtan. Ehelyett elvitte mindenünket az árvíz, és új otthont kellett teremtenünk. Más lesz ez az ünnep, nem is tölthetjük itthon, ezért kevésbé lehet felszabadult, felhőtlen. A saját otthonunkban azért meghittebb volt a karácsony, mint így. De a fiam azért írt a Mikulásnak.
– És mit kért?
– Játékot, az a mindene. És azt szeretné, ha minél előbb elkészülnénk az építkezéssel. Egyre csak azt kérdezi: apa, mikor lesz kész a ház?

Az innen alig több mint tíz kilométerre fekvő Szendrőt sem kímélte az áradat. Emlékszem, nyáron a Bódva-patak megveszekedett folyamként hömpölygött több kilométer szélességben, hatalmas területet uralma alá vonva. Ma már csak a város központjában ideiglenesen álló pontonhíd emlékeztet arra, micsoda pusztítást végzett Szendrőn a folyam.
Kresók Zoltán, a szociális iroda vezetője elmondja: 246 ingatlan tulajdonosát károsította meg a pusztító ár. Hat családnak kellett új otthont keresni, nekik az állami kártalanítási programból fedezték vásárlási költségeiket.
Százhetven szendrőit építőanyag-utalvánnyal támogattak. Hetvenhat tulajdonosnak pedig a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) és a Duna Televízió közös adománygyűjtése révén nyújtottak segítséget. A MÖSZ építészcsapatának irányításával újították fel ezeket a még menthető ingatlanokat, volt, ahol a főfalakat is cserélni kellett.
Mint Jeremiás Jánoséknál. Az épület homlokzatán kis tábla adja hírül: a házat ökumenikusok segítségével állították helyre. Az utcában minden épületen fehérlik a felirat.
A házigazda fényképalbumot tesz elém, felesége megörökítette a katasztrófa pillanatait.
Az első képen még csak bokáig ér a kertet elöntő víz, a következőn a pince teljesen víz alatt, egy másikon személygépkocsijuk már az utcán áll, mert a portán derékig ér az ár, épp a negyedik lépcsőfokot nyaldossa. A másik felvételsorozaton pusztul a nyári konyha, a következőn fél fala már kidőlve, az újabb kocka azt örökíti meg, amint a kis lak az enyészeté lett.
A következő fotókon már a helyreállítás menetét követjük nyomon: az épület egyik sarka kidőlt, a hátsó frontján pedig akkora repedések keletkeztek, hogy félő volt: összedől, és magával rántja a tetőt is. Ezért lebontották, és téglából újjáépítették tizenhét méter hosszan. Az ebédlő negyven centiméterre süllyedt meg a ház több részéhez képest. Ott is helyreállították a kárt.
– Itt már elégedett édesanyám tekintete – mutat egy másik felvételre Jeremiás úr –, de nem így nézett szegény, amikor csónakkal vittük az unokánkat. Mondja, mindezek ellenére folyamatosan és sokat hadakozik a biztosítóval, eddig csupán háromszázezer forintot kapott.
Előhoz a szobából egy pólót, amelyen a MÖSZ emblémája alá azok a fiatalok kanyarították a nevüket, akik felújították családja otthonát. A házigazda lelkesen dicséri a segélyszervezet munkatársait, önkénteseit, mesterembereit. – El sem hittük, hogy ilyen létezik, hogy az emberen annyit segítsenek.
– Így azért csak másképp készül a család az ünnepekre – jegyzem meg.
– Kissé nyugodtabban vagyunk. De ebben a csapadékos időjárásban megint figyelem a kert végét… Belénk ivódott ez a víziszony.

– Ötvenöt éve lakom itt, de ekkora víz soha nem volt előtte – fogad bennünket a kapuban Nagy Lászlóné a Lenkei utcában. – Engem is traktorral vittek ki a házból – emlékszik. Egy hétig volt a lányánál, aki a település magasabban fekvő részén él, de nem volt maradása, csak visszajött.
Megdöbbentő kép fogadta: előzőleg a dohányzóasztalra és fotelekre feltett ágya alatt térdig cuppogott a víz. Ahol nem volt szigetelve a fal, ott tört utat magának a barna ár. Mutatja az új vakolást, előtte a vályogig leverték a falat. De kapott új laminált padlót a szobában, járólapot az ebédlőben, a padló ugyanis teljesen átrohadt. Ám unokája bútorai még nála vannak, mindig emlékeztetve az idős asszonyt a nyári szörnyűségre. Kikísérjük, botjára támaszkodva mutatja: a pincetetőn bugyogott ki a víz, de még most is bokáig áll benne. Nem tud kiszáradni a föld, annyi csapadék hullott az idén a vidékre.

Ivanics Bálintné kutyája ugat jöttünkre. – Az ár hozta Fickót, megtartottuk, bár eleinte nem szívelte egyikünket sem – hallgatom a fekete eb hányatott sorsát.
A lakásban sorra nyílnak meg a felújított helyiségek ajtajai. Ruháik nagy része még most is zsákokban pihen, üzenve: a restauráció még csak nemrég ért véget. – Az ablakpárkányig átázott a fal, szerencsére be nem tudott törni a víz, mert szilikátblokkból épült a házunk, az mentett meg minket. A falat a munkások újravakolták, bepucolták kívülről, kifestették belülről – mondja férj és feleség egymás szavába vágva. A férfi hozzáteszi: a padlót ezúttal már árvízbiztosra építették. – Nagyon elégedettek vagyunk a segélyszervezet munkájával, köszönjük – hangsúlyozza a házigazda.
A nagy szobába három bőrfotelt és egy dohányzóasztalt kaptak a református egyháztól a holland társegyház adományaként. – A Vöröskereszt hagymát, burgonyát adott, mert hiába van földünk, amiben mindig megtermett korábban egy kis kukorica, bab, burgonya, ami nekünk kell. De nyár óta ki sem tudtunk menni a határba, egyfolytában víz áll a földeken – kesereg Ivanics Bálint. Az árvíz idején is barátaik látták el őket élelemmel, ivóvízzel, tejjel, kenyérrel, tisztálkodószerekkel.
Szegényesen várják a karácsonyt, a sok csapadéktól ők is félnek.
– Olyan üres az ember, semmi életkedvünk nincs… De azért bízunk benne, hogy Isten szép ünnepeket ad – sóhajt fel a házigazda.
Keserűségből már volt elegük, mondják, annak örülnek, hogy a ház legalább szép lett.
– Tudja, azért is nehéz volt mindezt elviselni, mert inkább mi szoktunk segíteni másokon. Bár ne az árvíz miatt lenne szép a ház – veszi át a szót a feleség, aki midőn a szomszéd ingóságait mentették, beleesett egy vízaknába, kórházba kellett szállítani.
Az udvaron még ott hever nagy halomban a szobákban felvert betontörmelék. A portán még ma sem tudtak rendet tenni. Ivanics Bálint a falon egy csíkot mutat, addig ért a víz. Papi, a liba és párja, egy kakas élték csak túl az árvizet a baromfiudvarból, azóta nem tágítanak a bejárat előtti lépcsőről, mindig gazdáik közelében lennének.
– Kemény volt ezt túl- és átélni, folyton csak azt néztük, nézzük, jön-e a víz. Jó lenne, ha a gátat rendbe raknák már végre. Nem ártana számolni, mi kerül többe: a kármentés vagy a védművet kiigazítani? – kérdi Ivanics Bálint maga elé meredve.