Sorsának alakulása jóval a születése előtt, egy ötvenes évekbeli esős őszi napon kezdődött. A bagaméri borbély éppen le akarta húzni a redőnyt, gondolván, senki nem jár már arrafelé, pláne olyan ember nem, aki beretváltatni, nyíratni, szakállt igazíttatni akarna, amikor a távolban egy imbolygó alakot fedezett fel hegedűtokkal a kezében. Az a valaki pedig egyre határozottabb léptekkel az üzlet felé tartott. A városból érkező, elegáns ruházatú prímás fazont igazíttatott, de fizetni már nem tudott, ezért rövid időre zálogban hagyta nála a hegedűjét. A néhány napból több hónap lett, ezért a borbély unokájának volt alkalma, hogy megcsodálja a törékeny hangszert, amely képzeletben egészen más helyszínekre röpítette. El a román határ menti poros kis falu poros valóságától, egészen a koncerttermek varázslatos világáig, ahol oly boldog lehet az ember.
Így kezdődött a budapesti aluljárókban hegedülő Kárpule Ferenc kálváriája, ugyanis a hangszerre rácsodálkozó kisgyermek az ő apja volt. Elbűvölte a hangszer formája és hangja, de bánatára akkor nem tehette meg, hogy hangszeren tanuljon. A később Debrecenbe, a Medicor műszergyárba került családfő a két fiát, így Ferencet is zeneiskolába íratta, aki ambícióval tanult. Elsősként már eljutott a negyedikes anyagig, az úgynevezett vibrato technikáig. Hat évig figyelt tanáraira, akik tehetségesnek tartották. Zenei szakközépiskolába, majd konzervatóriumba került, ám négy év főiskola után mégsem szerzett diplomát. Saját bevallása szerint – bár kottaolvasási problémái nem voltak, s tiszta intonációval játszott – indiszponált volt egy fontos vizsgán, zeneileg nem dolgozta ki a játékát. A főtárgyból kapott egyes miatt korábbi tanára nem volt hajlandó felkészíteni az államvizsgára. A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetében folytatta tanulmányait, ahol korábbi éveit beszámítva két év alatt hegedűtanári, kamaraművészi diplomát szerzett.
Kárpule Ferenc a miskolci színházban játszott, de úgy érezte, szakmailag itt nem fejlődik.
– A magas színház légkörében csak a színészek számítanak, a zenészek egyfajta szolgai szerepet játszanak, én pedig fejlődésemet garantáló, önkifejezésemnek teret adó szólókarrierről álmodtam – fogalmaz.
Viszont nem sikerült szimfonikus zenekarnál elhelyezkednie. Helyettesítő tanárként tevékenykedett, de az nem jelentett biztos megélhetést. Valamiből mégiscsak meg kellett élnie, ezért 2003-ban újságkihordóként dolgozott Debrecenben, az újkerti lakótelepen. Egy újságköteggel a kezében összefutott egykori kitűnő tanárának feleségével is, nagyon szégyellte magát.
Alkalmi megbízásokat kapott, például Ránki Dezső kísérő zenekarában játszott időnként. Mivel a bátyja, aki fizikus lett, Budapesten él, volt kinél aludnia. Kárpule Ferenc nyaranta a budai várban kezdett utcazenélni.
– Nem a pénz érintett meg, inkább az, hogy az emberek méltányolják, befogadják a zenémet. Inspiráló, amikor a játékomat hallva őszintén lelkesednek, felbuzdulnak – vallja. – Elvégeztem a főiskolát, s naivan nagy hittel mentem a nagyvilágnak. Még Debrecenben összefutottam a villamoson egy sráccal, aki oboaművészként végzett a zeneművészeti főiskolán. Kérdeztem, hogy mit csinál, s azt felelte: portás. „Majd meglátod” – tette hozzá. Nos, megláttam. 2005–2006-ban itt, a fővárosban a nyári utcazenélések mellett – akkor még nem mertem vállalni a téli zenélést, féltettem a hidegtől a hangszert és a kezemet – egy nemzetközi gyorsétteremben dolgoztam. A krumplisütés volt a kedvencem. Később köztes és éjszakai műszakban nyolcvanezer forintért egy hipermarket zöldség-gyümölcs osztályán helyezkedtem el árufeltöltőként. Mindenesetre a brokkolit meg tudom különböztetni a patisszontól…
Kárpule Ferenc nehezen állt rá a beszélgetésre. Kirakják a városszéli albérletből, ha nem hegedül eleget, azaz nem keres elég pénzt. Így aztán autóval mentem érte, tizenöt kilométert megtéve az év végi tumultusban.
Aluljárós repertoárja Brahms, Csajkovszkij, Mendelssohn hegedűversenyeiből, Bach partitáiból, az adagióból és a fúgából áll, de piaci elvárásoknak megfelelően a Keresztapa, A profi és a Titanic filmek zenéit, a Monti-csárdást és a Pacsirtát is játssza.
– Nem tanultam meg, hogyan menedzseljem magamat. Ezt a főiskolán nem tanították. Képtelen vagyok csak úgy bekopogni valahová – tárja szét a karját.
Budapesti aluljárókban zenélni nem veszélytelen. Tele van börtönből szabadultakkal, akik nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba. Néha durván beszólnak neki. Miközben Brahmst zenél, odalép egy igen ittas hajléktalan, és azt mondja, hogy hamisan játszol, menjél inkább dolgozni. Volt, hogy apró helyett almacsutkát löktek be a hegedűtokba, vagy kikapták a megkeresett pénzét, és elrohantak vele.
– Előfordult, hogy agresszív kéregető telepedett a közelembe. Mondtam neki, ne haragudj, de itt én játszani fogok. Idővel megszégyenült, mert nekem dobtak be pénzt, neki meg nem. Elege lett, odébbállt. Akadnak azért már rizikós helyzetek is. Majdnem megkéseltek, egyszer pedig leköpött egy illető, mert szerinte zavartam a prostituált kuncsaftjait. A Nyugatiban a pénztárcámat és a telefonomat lopták el. Hogyan? Segíteni próbáltam egy emberen. Pénzt kért tőlem, mert éhezik. Azt feleltem: pénzt nem adok, de ételért beálltam neki a sorba, erre kitépte a kezemből az értékeimet tartalmazó kézitáskát – meséli.
Máskor a Ferenciek téri aluljáró újságárusa üzent neki hadat: megfenyegette, hogy a közterület-felügyelőket, majd a rendőrséget hívja ki rá, mert a hegedű hangja zavarja, nem hallja a vásárlóit, így elszámolja a visszajáró pénzt.
Szerencsére kedvező visszajelzést is kap: „A sörre szánt pénzt bedobtam a hegedűtokba, annyira szép a zenéd, hogy ma este nem iszom.” Volt, aki úgy vélekedett, hogy Kárpule Ferenc Csajkovszkij-játéka megszerettette vele a komolyzenét, s egy férfi bevallottan elállt öngyilkossági szándékától, amikor a játékát hallgatta.
Kétségtelen, Kárpule Ferenc nagyon jól hegedül. Túl jól ahhoz, hogy aluljárókban fecsérelje el a tehetségét. Sokan észreveszik ezt, próbálnak segíteni rajta. Játszott a Semmelweis Orvostudományi Egyetem ötvenhatos megemlékezésén, egy vállalkozás év végi partiján az ebédlőben, egy gyógyszerbevizsgáló cég nemzetközi rendezvényén is. Márai Sándor unokahúga, Márai Enikő szavalóestjén is közreműködött már. Születésnapra, családi összejövetelekre is meghívják. Tehetősebb emberek vacsoráin is zenél, maximum tízezer forintért.
– De ez máról holnapra élés, a kutya vacsorája – mondja. Mert megtehetik, át is vágják. – A Princess korábbi menedzsere – vagy magát annak adta ki – Korda György Póker című műsorába hívott zenélni. A négyórás stúdiófelvételen minden stimmelt, csak éppen nem fizettek ki. Hívogattam, de azt felelte, térjünk viszsza rá később. Nos, én nem az a fajta vagyok, aki ilyenkor veri a tamtamot – vallja be.
Egyszer a szerencse is majdnem ráköszönt.
– Éppen szenteste volt. Nem volt rá pénzem, hogy hazautazzak Debrecenbe, így a Nyugati aluljárójában zenéltem. Meghallotta egy USA-ban élő hazánkfia, aki zenészként felfigyelt a játékomra, s azt mondta, szeretne kivinni, tanítani, zenekarban zenélhetnék. Ám én egy németországi koncertlehetőség miatt a türelmét kértem. A német munkát jól megfizették, biztos jövedelmet jelentett. Amikor hazajöttem, az e-mailjére írtam, de a levelem ismeretlen címről visszaérkezett. Így aztán aluljáróban zenélek tovább.
Megállunk a Ferenc körútnál. Szállingózik a hó. Kárpule Ferenc óvatosan kiveszi a kocsi hátsó üléséről a hegedűtokot, aztán a csomagtartóból a diplomatatáskáját kotorászom elő. Nehéz, mint a só. Könyvek vannak benne a hosszú villamosozásra. Radnóti Miklós és Kosztolányi Dezső verseit szereti nagyon.
Aztán elindul lefelé. Imádkozik, hogy ne késeljék meg, ne törjék össze a hegedűjét.
origo.hu
Eladó a hírhedt szovjet laktanya Tatánál, amit most bárki megvehet - fotó
