Egy korinthusi asszony levele Pál apostolnak

Megyünk a halál felé, és egy ponton túl nem számít, hogy amit elmondunk, Istennek mondjuk-e el, az embereknek vagy annak, akit szeretünk.
Köszönöm nekünk írott leveledet. Jobban megérintett, mint amit a rómabelieknek küldtél, te talán nem is tudod, de azt a leveledet is ismerjük, keresztény testvéreink lemásolták és elhozták nekünk. Itt, Korinthusban sokat beszélünk rólad, és nem csak a férfiak. Vagy inkább azt kellett volna írnom: nem csak a nők? Arról vitatkoztunk, jó-e, hogy ennyire nem érdekel téged, minek, milyennek tűnsz. Egyeseknek gyanús vagy, amiért a vesztesek oldalán állsz. S nem tartozol-e vajon magad is közéjük, ha ennyire nem érdekel, hogy köztük és értük létezvén esetleg te sem győztesnek látszol? Egy asszony azt mondta, nem érti, hogy beszélhetsz így – egy férfi! –, hogy a szeretet mindent eltűr. S hogy csapnál inkább az asztalra, miként az ő ura, tűrés helyett.
Tudod, a járvány óta itt elég sokan vagyunk, akik elvesztették szeretteiket. Van, aki egyedül maradt az egész családból. Mi itt mindnyájan tudjuk egymásról, hogy kit milyen veszteség ért, és tanításod nyomán megpróbáljuk őket jobban szeretni. Közösségünk szabályai szerint odaengedjük őket a gyermekeink mellé, ha gyereküket vesztették el. Leültetjük a vacsora mellé, apánkkal hadd beszélgessen, aki apját temette el. Étkezési szokásait tiszteletben tartjuk, ő is a miénket, minket nem ez köt össze, és nem ez választ el. Tudjuk, hogy a mi részvétünk rajtuk egyáltalán nem segít, sőt néha csak rosszabb lesz nekik minden. Látni a más gyermekét, ha a miénk nincsen többé, figyelmes arccal hallgatni a más apját – aki, ha elég bölcs is, mégiscsak egy idegen öregember –, mikor elvesztettük a magunkét, nagyon nehéz. De mindannyian elfogadtuk a szeretet-magatartás követelményeit. Akiket fölsebzett az élet, azokat veszteségeik oldására oda kell engednünk, oda kell hívnunk életünk terébe, s csak akkor hagyjuk magukra őket, ha nem kívánják a társaságot. Tudni vagy inkább érezni kell, mikor mire van szükségük. Lehet, hogy csöndre és magányra. A sebeknek néha az egyedüllét a kamillás lemosás. De lehet, hogy föl kell emelni őket a földről, mint a sérült madarakat, hazahozni, vigyázni rájuk, míg nem mozdul a szárnyuk, elkergetni közelükből macskát és ebet, míg el nem jön újratanult szárnycsapásaik ideje. Így kap erőt az erőtlen is, aki szembesülni kénytelen vele: veszteségei miatt ő személy szerint nem, de az élet maga folytatódik. Előre- és visszafelé is folytatódik. Nem lezárt út. Akár az orrunk után indulunk el, akár hátraarcot csinálunk, lépteink vezetnek valahová. Akkor is, ha nem akarjuk.

Szeretni nem tőled tanultunk. Eddig is szerettünk, ki-ki természete szerint, szenvedélytől elborítva, gyűlöletre átváltva, ha azt diktálták királyi ösztöneink. Priscilla elmagyarázta, azért írsz nekünk egy másfajta szeretetről, mert példának állítod elénk, hogy jól szeressünk. Meg akarsz óvni minket a rosszul szeretés bűnétől. Sokat gondolkodtam Priscilla szavain, tudom, neked társaddá lett a munkádban, és amit ő mond, az tőled való, ahogyan azt is tudom, hogy amit meg te mondasz, az Krisztustól való. És mégis valahogyan haragudtam rád, mikor közösen olvastuk nekünk írott leveledet. Volt, aki sírt a gyülekezetből, úgy meghatódott, hát az nem én voltam. Zavar, káosz és elutasítás volt bennem, mikor először olvastalak. Talán csak nem te akarod elmondani nekem, nekünk, hogyan kell szeretni? Szerinted mi nem tudjuk? Te okos ember vagy, szenvedélyes is, ha nem is úgy, mint mi, korinthusiak, de azért érzem, hogy te magad is pontosan tudod: nem kell ezt tanítani senkinek sem. Mélyen van ez belénk írva. Erős érzéseink ellen nem tehetünk semmit. Mintha a kutat akarnánk kimerni, amikor meg akarjuk szüntetni őket. Nekiállhatunk, és kimerhetjük a kutat. Dolgozhatunk egész álló nap, és estére leapad a víz, de fölösleges büszkének lennünk. Mert másnap megtelik a kút újra. És csak még tisztább, még sötétebben ragyogó víz lesz benne. Talán még több is, mint korábban.
Mert a kutat nem mi tápláljuk, hanem a föld mélye. Érzéseink sorsa nem a fejünkben, nem az akaratunk szerint, még csak nem is az ösztöneinkben dől el, hanem a lélek kútmélyénél is mélyebben. A föld alatti forrásoknak sem léte, sem útjai felől nem mi döntünk.

Sokszor félrevonulok a gyülekezettől, elolvaslak újra, s érzem, neked mindaz, amit az imént írtam, nem ismeretlen. De tudsz még valamit, valami többet, mint én, és azt a „valamit” szeretnéd megosztani velünk.
Én nem mindig értelek téged. Megérintesz ugyan a szavaiddal, de csak néha érzem maradéktalanul, hogy igazad van, neked van igazad, s miért is nem értelek jobban, pontosabban. Mégsem azért jegyezlek meg, mert olyan fontos dolgokat mondasz, hiszen minden, ami fontos, rajtunk és a szavakon kívül van. De a szavak mindenre hatással vannak. Ezért figyelek rád. S hogy egyszer majd megértsem, miért is lázadtam régen a tanításaid ellen, s most miért fogadlak el fokról fokra mégis.
Járt itt egy tanító, a szeretetről beszélt ő is. Te biztosan hamis prófétának tartanád. Nemcsak mi, görögök, hanem a kereszténnyé lett zsidók is meghallgatták. Néha olyan tanácstalanok vagyunk, hogy már mindenkire odafigyelünk. Talán mert túl sok a szenvedés az életünkben, s mindig csak reménykedünk, hogy valaki nemcsak irányt ad, mint ahogyan azt te próbálod tenni, hanem pontosan megmondja nekünk, hogyan éljünk tovább. Meghallgattuk, mert – nem titkolom előled – bizonytalanok vagyunk a hitünkben, magunkban sem hiszünk eléggé. Istentől jobban félünk, mint amennyire szeretjük. Ne ítélj el minket ezért. Ha nem értesz meg minket, mi sem fogunk érteni téged. Neked, tarzusi, mindent elhiszünk, amíg köztünk vagy, és beszélsz hozzánk, de ha elmész, az egész régi életünk kiárad, mint a téli esőtől megáradt patak.
Ez a keletről jött tanító nagyon más volt, mint te. Azt mondta nekünk, hogy őneki mindegy, szeretik-e vagy gyűlölik. Neki csak az a fontos, hogy az érzés, amellyel viszonyulnak hozzá, intenzív legyen. A gyűlölet, állította, könnyen átválthat szeretésbe. Én azt mondtam neki (magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy nő létemre megszólaljak), az mégsem jó, ha gyűlölünk vagy gyűlölnek minket. Az intenzív gyűlölet megcsap, mint a láng, el kell futni onnan, mert ránk ég a ruhánk. Aztán mire megyünk vele, hogy a gyűlölet átvált szeretésbe, ha már megégtünk?

Azt írod, hogy minket, testi hívőket tejjel táplálsz, mert az könnyű eledel. A kemény eledel, a hit nehéz kérdései majd akkor kerülnek elénk, amikor már érettebbek és ügyesebbek leszünk a rágósabb lelki táplálék fogyasztásában. Szeretném, ha elhinnéd nekem, az újszülöttnek a tej kiszívása is kemény munka. Láttál már csecsemőt az anyja mellén? Egész lényével küzd a táplálékáért, átszellemülten eszik az életben maradásáért. Honnan vetted, hogy neki könnyebb? Többet küzd azért a tejért, hogy kicsiny gyomrába kerüljön, mint a jó fogú felnőtt a félig nyers ürücomb megrágásáért.
Mi, asszonyok nem nagyon tudunk könnyíteni az életünkön, amíg aprók a gyerekeink. Mindenhez mi kellünk nekik. Minket hívnak, minket követelnek, nem jó a szolgáló, nem jó az apjuk sem. Nem, a mama jöjjön! Ő jöjjön megetetni, ő öltöztessen, ő szedje ki a szálkát az ujjamból, ő törölje meg az orromat, a mama, csak a mama.
Azért értjük őket, és azért engedelmeskedünk nekik, mert mélyre ágyazottan bennünk is ott van ez az elfelejtett követelés. A múló évekkel egyre mélyebbre temetjük magunkba. Ritkán jön elő belőlünk ez a gyermeki tiltakozás, hogy nem, ne jöjjön más, csak az jöjjön, akit én akarok! Aki jó nekem, akit elfogadok, akiben annyira bízom, hogy hozzám érhet, a bőrömhöz, a sebemhez is, és nem fáj! Talán ezért vagyunk néha szerelmesek, hogy így kiáltozhassunk magunkban. Mert tudjuk, csak az boldog, aki ezt a követelést kiélheti. És addig boldog, amíg kiélheti. És boldog az is, akit ennyire szeretnek, akit ilyen kizárólagosan követelnek. És addig boldog, amíg őt akarják, és mást rajta kívül nem akarnak.
Aztán egyszer csak jöhet más is. De még akkor is úgy érezzük, az a más is olyan legyen, mint akit először követeltünk, akiért nem szégyelltünk sírni, akiért mindent bedobtunk, s őérte kiáltoztunk.
Mert ha jött, ha nem jött, ő kellett.

Akit nagyon szeretünk, az akkor sem távolodik el tőlünk, ha eleresztjük. Csak kicsit odébb megy abban az önfokozó erőtérben, ami a szeretésünk. Eltűnhet ég és tenger horizontján, akkor sem hajózhat ki belőle, amíg csak a szív titkos kazamatáiban föl nem robbantjuk azt az energiaközpontot, amely meghatározta ezt az erőteret. Mi, nők mind így szeretünk. Aki kockát vetett a sorsunkra, az dönti el még kislány korunkban, hogy felnőtt életünkben majd egy férfit vagy a gyerekünket fogjuk-e így szeretni. Látom, ahogy harag fog el, és szemrehányón megkérdezed tőlem: „Kockát vet a sorsodra a te szeretőn féltő Istened? Asszony, hol tartasz te, hol vesztegelsz még mindig, s mit feltételezel a Teremtőről, hogy így beszélsz róla?” És látom, ahogy megenyhülsz, mert megsajnálsz minket, mert magadat hibáztatod, hogy talán nem elég érzékletesen fejezted ki magad, ezért értünk oly keveset belőled. És körbenézel rajtunk, és megkíséreled újra, hogy megértesd magad. És beszélsz türelmesen arról a szeretésről, amelytől nem robban föl a szív.

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”

Ha Istenről beszélsz, mintha rólunk szólnál, és rólunk is úgy tudsz beszélni, mintha mások sem lennénk, csak Isten képmásai. Nem voltam papnő, de azért a magam egyszerű módján ifjú asszonyként átéltem a misztikus elragadtatást. Az Úr messze volt, az uram meg közel. Átadtam magam, hogy végre semmi ne maradjon belőlem, de az még ne a halál legyen. Nem tudtam, mit keresek, és nem értettem, miért nem találok. Testtől lélekig verődve hol testbe zártan lélekké hevültem, hol a lélekbörtönből testté szabadultam. Megcsendesedvén érteni szeretnélek. Erósz és agapé! Elégszer beszéltél a különbségről nekünk. De ha reggeltől estig a leveleidet olvasnám, akkor sem tudnám a kettőt különválasztani. Meg lehet próbálni, de a húsomba metszek, ha erőltetem. Beszélik rólad, hogy te sátorkészítő voltál. Mondd csak, kedves Paulusom, tudsz-e akkora sátrat készíteni, hogy aláférjen erósz és agapé?
S mégis elhiszem neked mindazt, amit a szeretetről írsz nekünk, korinthusiaknak. Olvasni fogják ezt még kétszáz év múlva is. Mert te nem példát adsz, Priscilla ezt rosszul tudja, hiába buzgó segítőd és munkatársad. Ő mindent elfogad tőled, de én tudom, hogy neked nemcsak a bólogatókra, hanem a sebzett szívűekre, a kétkedve hívőkre is szükséged van. Érzem, hogy te mindazt, amit nekünk a szeretetről írtál, magad is átélted. És beleremegett a nagy és erős szíved, hogy így szeretsz. És semmi egyebet nem akarsz, csak értésünkre adni, hogy aki így szeret, azt nem sajnálni kell. Nem példának, hanem vigasznak írtad le gondolataidat a szeretetről, hogy ne érezzék magukat egyedül azok, akik rájönnek életük valamely sorsfordulóján: ha nagyon szeretnek, ők is így szeretnek. Nem lehet másképpen. Nem tudunk másképpen. Mindent elfedezünk, mindent hiszünk, mindent remélünk, mindent eltűrünk. Én is csak azóta nem szégyellem, hogy csak így tudok szeretni, amióta elolvastam a nekünk, korinthusiaknak írott leveledet. Ennek a tudása most már olyan erővé válik bennem, amit legszívesebben beosztanék, tartalékolnék a szörnyű napokra, mert szörnyű napok mindig vannak, csak úgy eljönnek kopogtatás nélkül, és enni akarnak belőlünk.
Annak örülök legjobban, hogy már nem gondolom a szeretéseimről, hogy sötét erők rabságában vagyok. Megbocsátom magamnak az érintés vágyát, legyűröm a gyűlöletet, elfelejtem a féltékenységet. A fényben járok, és fény van a szívemben. Egy dolog bánt: ha nem tudok úgy szeretni, hogy az jó legyen annak, akit ér. De reménykedem, hogy képes leszek rá, hogy megfelelően szeressek, úgy, hogy az jó legyen, hogy egy kicsit segíteni tudjak vele. Hogy soha többé ne legyek pusztító erő.

Tudom, te nem botránkozol meg semmin, mert ha így teszel, elveszítesz minket. Szerezhetsz jó pontokat az Istennél, de engem bizonyosan elveszítesz, ha botránkozva elfordulsz tőlem. Titkot akarok elárulni neked. Amikor agyunkat és szívünket megtámadja egy szeretés, és mi küzdünk ellene, gyakran érezzük, hogy gyengék vagyunk, föl kell adnunk. És nagyon ritkán vagyunk képesek meglátni, hogy éppen az jelenti a szeretésünk rendkívüliségét, hogy tehetetlenek vagyunk ellene. Föl kell ismerni: ha ekkora erő bennem ez az érzés, hogy legyűr, akkor miért is vagyok tehetetlen? Miért is nem vagyok akkor határtalanul erős? Rájöttem, miért. Azért, mert amíg küzdök az érzéseim ellen, addig önmagammal állok háborúságban, s ezáltal meggyengítem magam. Csak hát nekem az egyensúly volt az eszményem. Elutasítottam mindent, amiből hiányoztak a szép arányok. Ha nem volt más kiút, elveszejtettem az érzéseimet. Küzdöttem minden fölém növekvő erő ellen, hogy ne vesszen el az egyensúly. Azt gondoltam, adni és kapni csak úgy érdemes, ha gyengülő ingással egy szinthez közelít a két mérlegserpenyő.

Akit legjobban szerettem életemben, és akiről Isten úgy döntött, elveszi tőlem, azért nem úgy harcoltam, ahogyan kellett volna. Későn jöttem rá, amikor már nem volt esélyem, hogy a bennünk lévő szeretés erejének alárendelődve kell élnünk életünk minden egyes pillanatát. Nem számítanak az arányok.
Azt hittem, a döntő pillanatban csak úgy odamondhatom az Istennek: nem tudod elvenni tőlem a gyerekemet, mert az én szeretésem a nagyobb erő! De a döntő pillanatban engem senki nem kérdezett, miközben élet és halál fölé kellett volna növekednem. S nemhogy nem nőttem egy ujjnyit sem, hanem éppenséggel arra döbbentem rá, milyen parányi vagyok. Nem erővel, hanem halálra váltan és hitehagyottan imádkoztam azért, akit a legjobban szerettem. Erő helyett csak eliszonyodás és kétségbeesés volt bennem. Korábban azt hittem, tönkreteszi az életemet, ha mindent csak várok valahonnan, ha függök, ha passzívvá válok. És megmutatkozott, hogy az emberi élet így is, úgy is semmivé tehető. Bármikor. Egyszerre szétesett minden. Valamit vártam valahonnan, valakitől függtem, és valamiért passzívvá váltam akkor.
Halálra váltan imádkoztam? Életté váltan kellett volna. A Halál ott járkált a házban, és dörömbölt bennem a szörnyű tudás, hogy én nagyon könnyen azzá válok, ami a közelemben a legnagyobb erő.
És a közelemben a Halál volt a legnagyobb erő.

Mi, görögök úgy tartjuk: az istenek elleni harcot vagy nem szabad elkezdeni, vagy nem szabad befejezni. Elkezdtem a harcot az istenekkel, amelyet bár nem adtam föl, bevégezni nem tudtam. Sokáig nem győztek sem ők, sem én. Ez volt az életem.

Harmónia ott feküdt fehér lepel alatt. Megcsókoltam a lábát, és visszatettem a lepedő alá. Összeomlott az idő. Rám zuhant a tizenkilenc év, amit együtt tölthettünk, és hallottam a bábaasszony hangját, aki apró testét gézbe bugyolálva kezembe adta. Kivettem kicsiny lábfejét a pólyából, és megütődve néztem rüsztjén a finom repedéseket. „Miért ilyen?” – kérdeztem. „Hát mert eddig vízben lubickolt!” – felelte nevetve a bábaasszony.
És most ugyanezt a finom bokát örökre visszatettem a fehér vászon alá. Többé nem érdekelt, szeretnek-e az istenek, elfordultam tőlük. Nem hittem el már semmilyen arányosságot. Ha lettek volna arányok, én haltam volna meg. Földre verten, de éltem. Nem volt tudatom. Fogalmam sem volt róla, hogy azt várom: valaki átölel, fölemel és megtart. Ebben a változtathatatlan sorrendben.
Mikor már ki tudtam nyitni a szememet, és elkezdtem újra látni, az arányok eltűntek. Az egy-Isten színe elé voltam taszítva. Nem jó érzés. Többé nem volt külön létezésem. A függés nem erő. Egy másik világ körvonalazódott előttem a hideg sötétségben. Te beszéltél hozzám. Szavaidat alig értettem, csak az akaratod áramlott felém: elvesztetted a lányodat, de te ne halj meg, még ne halj meg! Aztán a föltámadásról szóltál, és én megadóan hallgattalak. Egy szavadat sem hittem el, de éreztem a szeretetedet.
Hogyan van az, hogy a nemlétbe vágyunk, és mégis el tud kezdődni egy másik élet? Amelyben már nem tudom eltitkolni önmagam elől az egy-Istenről való tudást.

Nem elég úgy szeretni, hogy visszavonulásra késztessem az ítélő Istent. Ezért nem ellene kell harcolni, hanem az Ő segítségét kérve eggyé válni azzal az erővel, amit a szeretés jelent. Megértettem, hogy Vele szemben valójában nagyon kevés esélyünk van. Legyőz minket, ha akar, neki erőfeszítést sem kell tennie ahhoz, hogy győzedelmes legyen. Mi pedig elhanyatlunk kétszeresen kifosztva, Istentől és az önmagunk legyőzésére mozgósított erőktől lekaszabolva, nincstelenül. A szép arányok ellibbennek, mi pedig a porban maradunk.
Sokáig csak sírni tudtam, szavak helyett csak a könnyeim jöttek. Elismétlem utánad, de az én számból még mindig hazugság a „legyen meg a Te akaratod”. Arra biztattál engem, próbáljak imádkozni, nem baj, ha szembeszállok Istennel. Azt mondtad nekem, az imádság nem más, mint kérdéssé változtatott élet. Aki bezárkózik, aki elfordul Tőle, az a lelki halál állapotába kerül. Amíg beszélünk a lelkünk kérdéseiről, addig van élet, addig van kapcsolat. De miféle kapcsolat? Szent vagy profán? És kivel beszélgetek én? Istennel? Krisztussal? Vagy veled? És mondd csak: váltogathatlak-e titeket? Vagy majd még ezért is megkapom a magamét?
Sokszor érzem, késeken járok menny és pokol között. És sem a mennybe, sem a pokolba nem jutok el, csak a talpamat sebzem véresre minden lépésemmel. Sem Isten, sem ördög nem figyel rám, viszont a vérző lábam miatt sűrűn szimatolnak, és egyszer csak megtalálnak és széttépnek a vadak.

Nekem Isten és Krisztus között a legnagyobb különbség az, hogy Isten büntet, Krisztus pedig nem büntet. Egyformán tudják, mi a bűn, de az egyik mindent lever rajtam, a másik pedig annyit mond: „Eredj el, és többé ne vétkezzél”, és nem gyötör tovább. Isten megszólítható, Krisztus megérinthető. Szavakkal hozzáérhetek, és megkérdezhetem tőle: ha Istennek nem tudnék megfelelni, tehozzád elmehetek-e? Csóválja a fejét, kicsit nevet is rajtam, de nem mond nemet! Szabadsággal ajándékoz és sújt, amikor azt közli velem: te döntesz, milyen maradsz, megváltozol-e, meg akarsz-e felelni Istennek.
De ez már egy másféle szabadság.

Istentől félek, mert megtalál. Krisztus, attól félek, nem talál meg. Ezért nekem kell őt keresnem. Ezt a levelet neked írom, de őneki akarom megmutatni magam. Ez még a régi énem, amellyel őt keresem mindenkiben, a régi erőm. Azt mondjuk, „istenfélő”, ez a szó nagyon pontos. De hallottál-e Krisztus-félő emberről? Ilyen szavunk nincs is, a mi görög nyelvünk ilyet nem ismer. Egyszer magyarázd el nekem, miért mondjuk Jóistennek azt, aki csak egy közönyös Isten, akár kiköphetné magát a saját szájából, és miért nevezzük nevén, akárha gyerekünk vagy szerelmünk lenne, Jézust, a Krisztus-embert, aki a jó Isten?

Bármit gondolsz is rólam, tudnod kell: nem azért éltem olyan szépen, rendes asszony módjára, mert mást nem tudtam elképzelni magamnak, hanem mert értékek voltak az életemben. Jelen volt benne Harmónia, akiben ész és szépség ízléssel elegyedett. S mivel azt szoktam meg Istentől, hogy engem mindig nagyon megbüntet, engem a semmiért is megbüntet, mert egészen fiatal koromtól erre szemelt ki magának, egyszerűen nem mertem másképp élni, csak „Istennek tetszően”. Hogy ne bántson már. Ne szeressen, ha csak így tud szeretni! De ne álljon bosszút rajtam. Ne ejthesse túszul, ne vehesse el tőlem a gyermekemet, a szép arányokat megtestesítő Harmóniát.
S látod, nem számított, hogyan éltem. Talán mindent rosszul gondoltam el. Talán önmagunktól kellene jónak lenni, természetesen és magától értődően élni „Istennek tetsző” életet. De ez nem megy mindenkinek. Legtöbbünknek nagyon nehéz erőt vennie, néha szinte erőszakot kell tennie magán: a természetén, a hajlamain. Vannak földhöz nőtt sziklaemberek, és vannak ég felé lökődött lávakő emberek. Halott az a világ, amelyikben csak egyikük lehet jó. Van, akinek fohászát, mint Káin áldozatát, nem kéri Isten. Bedugja előle a fülét. Akinek imádkozásától, mint a rossz helyen letett gyertyától, lángba borul a templom.
De a lángoló templom is kérdéssé változtatott élet.
Közeledik a pillanat, amikor meg kell állni a zuhogó időben, és föl kell tenni a kérdést: valójában mit akart tőlem az Isten? Azt, hogy erős legyek, vagy azt, hogy gyenge? Azt, hogy „munkatársa” legyek, ahogyan te írtad nekünk, korinthusiaknak, vagy beérte volna azzal, ha reszkető teremtménnyé fajulok?
Miért nincs válasz?
Vagy csak én nem hallom?