Láncdohányos rasszistából szuperhős

Aki Roger Moore jóvoltából ismerkedett meg James Bonddal az 1970-es években vagy az 1980-as évek elején, abban az a kép alakulhatott ki a brit titkosszolgálat hőséről, hogy egy kedélyes, udvarias, elegáns, kissé gyermeteg úriemberrel van dolgunk, aki még a légynek sem ártana. Aki jobban ismeri a 007-es ügynök alkotója, Ian Fleming életét és munkásságát, tudja, hogy James Bond fikarcnyit sem kedves, habzsolja az élet örömeit – az italt, az ételt, a játékot –, láncdohányos, fél a megöregedéstől, a briteket felsőbbrendű lényeknek tartja, nem bízik az alacsony növésű férfiakban, meglehetősen rasszista, és kevésbé sikeres a nőkkel, mint azt Roger Moore elhitette velünk.

James Bond 1950-es évekbeli személyisége és későbbi filmbéli karaktere között éles határvonalat lehet meghúzni, a különbséget pedig mi sem példázza jobban, mint a következő jelenet Ian Fleming Oroszországból szeretettel című regényéből. Miután a szovjet kémnő, Tatyjana Romanova első találkozásuk alkalmával filmcsillaghoz hasonlítja Bondot – bóknak szánva a megjegyzést –, a brit ügynök felháborodva tiltakozik: „Az isten szerelmére! Ennél durvább sértést nem is mondhatna egy férfinak!”
A filmvásznon a szuperhősi magaslatokba emelkedő, rettenthetetlen, ellenállhatatlan és megállíthatatlan James Bond mellett megbújik és lassacskán feledésbe merül a sebezhetőbb, emberibb brit ügynök, aki egy valóságosabb, sötétebb világban él. Míg Sean Connery vagy a legutóbbi filmbéli Bond, Daniel Craig sokkal inkább megtestesítik az Ian Fleming által elképzelt 007-es ügynököt, a mozikban továbbra is a pergő eseménysorozat, a lenyűgöző akciójelenetek, az autós üldözések, az Aston Martinok, a gyönyörű nők, a mesebeli tájak játsszák a főszerepet. Illetve Bond szellemes megjegyzései, amelyek általában azután hangoznak el, hogy megölt valakit. „Megrázó! Határozottan megrázó!” – mondja Bond a Goldfinger című film nyitójelenetében, miután egy lámpát a vízzel teli fürdőkádba dobva kivégzi ellenségét. A Dr. No című alkotásban egy üveg pezsgővel védekezik Bond, akihez így szól Dr. No, a film főgonosza: „Egy ’55-ös Dom Perignont tart a kezében. Sajnálnám, ha eltörné. – Jómagam az ’53-asat kedvelem” – reagál mérgesen Bond.
Ian Fleming ezzel szemben egy olyan titkos ügynököt mutatott be olvasóinak 1953-ban a Casino Royale című első művében, aki sokat elmélkedik a világról, mereng az életről, fél a haláltól, aggódik szexuális teljesítménye miatt, véresen, összetörve kerül ki egy-egy verekedésből (az Oroszországból szeretettel című regényben kis híján meg is hal), főnöke pedig olykor lehordja. Bond egyszer annyira kétségbeesetten érzi magát egy mexikói bérgyilkos megölése miatt, hogy elhatározza, alkoholba fojtja bűntudatát, részegre issza magát, hogy „a ringyónak, akit összeszed, ágyba kelljen cipelnie őt”. A regények konzervatív köztisztviselőjének kalandjai régimódinak tűnhetnek a modern mozifilmeket kedvelőknek. Ian Fleming életét és munkásságát tanulmányozva filmkritikusok megjegyezték, hogy az egykori újságíró, tengerésztiszt és hírszerző valójában saját magáról mintázta regényeinek főhősét, hiszen számos párhuzam fedezhető fel a két férfi életvitelében. Mint Bond a könyvekben, úgy Fleming is láncdohányos volt, és kedvelte az italt. „Mindig sokat dohányoztam, ittam és szerettem. Tulajdonképpen nem éltem túl sokáig, hanem túl sokat” – áll Ian Fleming southamptoni sírkövén. Az író 56 éves korában halt meg második szívinfarktusa után. Maga Bond is napi 60-70 szál cigarettát szív a regényekben, három-négy dupla whiskeyt iszik meg egymás után, külföldi bevetésein három-fogásos vacsorákat fogyaszt el, hajnalig kártyázik. Míg a Daniel Craig által játszott Bond autósüldözéseit figyelemmel kísérve növekszik a néző adrenalinszintje, addig Ian Fleming Bondja a történetek jelentős részét éttermekben tölti, a leírtak hatására az olvasó megéhezik.
Egyben meg is botránkozhat, hiszen az 1950-es években még nem volt divat a politikai korrektség, Amerikában például másodrangú állampolgárok voltak még a feketék, a nőkről pedig sokan – így Fleming is – úgy tartották, hogy a konyhában a helyük. Ian Fleming nem fukarkodott a negatív jelzőkkel, ha egy másik népcsoportot akart bemutatni. Számára a britek voltak a felsőbbrendűek – még ha ezt ebben a formában nem is jelentette ki –, a britek legszorosabb szövetségeseit, az amerikaiakat azonban már lenézte. Bond úgy vélte, a legjobb dolog az Egyesült Államokban az osztrigaragu. „Bond azon tűnődött, hogy a jó amerikaiak rendes emberek, a legrendesebbek pedig általában texasiak voltak” – olvasható a Casino Royale-ban. Kevésbé megbocsátó azonban Fleming a koreaiakkal. Auric Goldfinger, egy későbbi regényének bűnözője – akit egyébként Goldfinger Ernőről, a Fleming által gyűlölt magyar származású londoni építészmérnökről nevezett el az író – azt ecseteli Bondnak, hogy a japánok azért alkalmaztak koreaiakat börtönőröknek a második világháborúban, mert „ők a legkegyetlenebb, legkönyörtelenebb emberek a világon”. Ian Fleming minden bizonnyal az alacsony embereket sem kedvelte: „Bond sosem bízott az alacsony férfiakban. Egész életükben arra törekedtek, hogy nagyok legyenek. Napóleon kicsi volt, Hitler is. Az alacsony férfiak voltak azok, akik a világ minden baját okozták.”