Az állandóság igénye
Schöpflin György: Ahogy a szocializmusnak is több fajtája volt, a kapitalizmus is sokféle lehet. Bár élnek a kiiktatásához fűzött illúziók, piacnak lennie kell, enélkül nincsen demokrácia. Kérdés viszont, milyen szerepet játsszon ezen belül a tőkepiac, amely jó ideje teljesen elszabadult, minden helyi kezdeményezést, vállalkozást ellehetetlenít. A társadalomnak szüksége van bizonyos állandóságra, megbízható szabályokra. Az emberek szeretik tudni, hogy ami tegnap működött, az holnapután is működni fog. Az öntörvényű piac azonban mindezt felrúgja. A következmény pedig, hogy a társadalom egyre kevésbé képes magát felszínen tartani mint közösséget. Tagjai polgárok helyett egyfajta biológiai egyedekké válnak. Nem túlzás: az ellenőrizetlen piac ugyanolyan irányba visz, mint a kommunizmus. Az egész újfelvilágosodás-projekt csak elkülönült egyénekben képes gondolkodni, ezért krízisbe jutott. Válságba taszította a modern civilizációt s a világgazdaságot. A neoliberalizmusnak nincsenek érvei, nem lehet vele még vitatkozni sem. Mindenre azt vágják rá: ez van, nem lehet és nem érdemes szembeszállni a piaci mechanizmusokkal. Ez a világ rendje, mert a piac a legjobb dolog. Sok tekintetben tehát éppen maga pusztítja el a szabadelvűséget, amelyet papíron képviselt valaha.
Káros mellékhatása e hozzáállásnak a szélsőségek felerősödése. Ha üldöznek minden állami beavatkozást, ne lepődjenek meg, ha a szélsőjobboldal népszerűvé válik. Szélsőbaloldal is létezik, de nincs mondanivalója. A széljobbnak viszont van, és sok emberre hat, úgy érzik, biztonságot nyújthat nekik. Mert majd ismét ki tudják számolni, mi lesz holnap, és hol lesznek abban ők? A neoliberalizmus, a szélsőségek veszélyei miatt is meg kell találnunk azokat a helyeket, ahol a demokratikus rendszerben gondolkodó polgárok formálni tudják a jövőt és megfogalmazhatják az elképzeléseiket. Hogy csak a demokrácia tudja garantálni a kiszámítható, tervezhető holnapot. Az államnak igenis legyen joga, sőt hatalma beavatkozni a gazdasági folyamatokba. A neoliberális szisztéma 2008-ban végleges csődöt mondott. Ezért veszélyes, hogy elvakult hívei mégis tovább erőltetik. Azt mondják: megbukott ugyan, de azért folytassuk csak. Ez is hasonló a marxisták–leninisták szemléletéhez. Abszurd a hozzáállásuk, de még mindig erősek. Hozzunk létre olyan konzervatív rendszert, amely válaszol a kihívásokra, amely képes a gazdasági prosperitásra, növekedésre, és segít az elesetteken, visszaadva önbizalmukat, lehetőségeiket. Sokan huszonöt év után kerülnek utcára, mert felszámolják a munkahelyüket, a mamutcégek Ázsiába viszik ki az üzemeiket. Nekik is perspektívát kell nyújtani. És persze az uniónak, hogy a multik ne számolhassák fel a termelést Európában. Térjünk vissza ahhoz a korszerű konzervativizmushoz, a szociális piacgazdaság modelljéhez, amelyet Ludwig Erhard kitalált! Ez az a közgazdasági rendszer, amely a magyar egyéniséghez és viszonyokhoz leginkább illik. Világléptékben szintén ez hozhatja el az emberi arcú kapitalizmust. A kérdéskörről érdemes lenne vitát folytatni Magyarországon. Ennek azonban gátja, hogy a baloldal nem hajlandó semmit sem változni, holott életidegenségével önmagát számolja fel. Egyfajta piaci fundamentalizmust próbál képviselni, és egyre inkább elszigetelődik.
Bele is lehet halni
Kopp Mária: Ahol léteznek közös értékek, kialakult az egymás iránti bizalom, s működik a kölcsönösség elve, ott élhető modellnek bizonyult a kapitalizmus. Ahol viszont a rivalizálás, az állandó versengés – a marxisták nyomán –, az osztályharc jellemző, a társadalmi csoportokat egymás ellen fordították, ott ebbe hamar bele lehet halni. S ez szó szerint is érthető. Az elmúlt húsz évben több alkalommal, sok ezer ember bevonásával végeztünk országos reprezentatív vizsgálatokat, amelyek révén legalább egyórás interjúkkal mértük fel a magyar népesség lelkiállapotát, életmódját, szociális, egészségi, pszichés helyzetét, és arra kérdeztünk rá, mennyire érzik értelmesnek életüket. A kilencvenes években kis javulás mutatkozott a rendszerváltozáskor mért értékekhez képest, 2002 és 2006 között azonban drámai romlás következett be. Ötvenről nyolcvan százalékra nőtt azok aránya, akik szerint senki sem törődik a másikkal, ötven helyett hetvenszázaléknyian vélték úgy, hogy a bizalom is elveszett. Ez anómiás, értékvesztett állapotra utal. Hollandiában például vagy a skandináv országokban hasonló vizsgálatokon körülbelül a lakosság negyede látta csupán negatívan a helyzetet. A magyarországihoz mérhetően rossz adatokkal Európában csak Oroszországban és Ukrajnában találkozhatunk. Érdekes, hogy a szintén gazdasági problémákkal küzdő mediterrán országok lakosságának sokkal egészségesebb a lelke, mint a magyaroknak. Ennek fő oka, hogy ezekben az országokban az emberek sokkal inkább megosztják egymással problémáikat, erősebb a társadalmi háló és a szolidaritás. Magyarországon viszont az állandó versengés, a munkahely elvesztésétől való félelem, a bizonytalanság s ezekből is adódóan az elmagányosodás jellemző. A munkahelyi kiszolgáltatottság leginkább a férfiakon csapódik le, őket viseli meg inkább az ilyen jellegű stressz, míg a nőket főként a kollégák közötti rossz légkör zavarja. Persze a szerencsésebb történelmi fejlődési utat bejárt országokban ezekre a problémákra már tudatosan, politikai szinten próbálnak megoldást találni. Franciaországban és Belgiumban például mindenki tagja az önkéntes, kölcsönös egészségpénztáraknak, az úgynevezett mutualitéknak. Ezek az igen erős civil szervezetek nagyon hatásosnak bizonyultak a megelőzésben, gyógyászati ellátást nyújtanak, a családok által fontosnak tartott programokat szerveznek. Náluk a betegségmegelőzésre helyezik a hangsúlyt, s a munkahelyi vezetők is rájöttek, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott alkalmazottak sokkal jobb munkát végeznek, mint a betegeskedő, görcsös, idegroncs társaik. 2001 óta az Európai Unió országaiban a munkaadók kötelező feladatává tették, hogy foglalkozzanak alkalmazottaik testi-lelki egészségével. Ma már számos országban, ha a munkahelyi vezető sem erre, sem pedig a normális légkör megteremtésére nem képes, továbbképzésre küldik. Állami vállalatoknál elvben már Magyarországon is kötelező volna ennek a feladatnak az ellátása, a minőség-ellenőrzési kritériumoknak is része a krónikus munkahelyi stressz megelőzése, de tartok attól, hogy nálunk jórészt még csak papíron vesszük ezt komolyan.
Azt mondtuk, ahol a rivalizálás, a társadalmi csoportok egymás elleni harca jellemző, ott a rosszul működő kapitalizmusba bele is lehet halni. Ez nem túlzás: a sok stresszel, a bizonytalansággal, magánnyal az alkoholizmus, az öngyilkosságok és – többek között – a szívbetegségek magas száma is együtt jár. Nálunk rosszabb anyagi helyzetben lévő, de sokkal összetartóbb társadalmakban is magasabb a várható élettartam a magyarországinál. Ahol pedig a közösségi szellem a jól működő vagy mondjuk így: emberarcú kapitalizmussal párosul, az életminőség és -hossz egészen más értékeket mutat. A 2002 és 2006 között bekövetkezett negatív fordulat azt jelzi, hogy egy ország lelkiállapota igen gyorsan változhat. Jó volna másfél-két év múlva újabb vizsgálatot végezni, s azt látni, pozitív irányba is tudunk váltani.
Legyél te a változás!
László Ervin: Lesz-e emberarcú kapitalizmus, azt nem tudom sem én, sem más. De hogy lehetséges, az egészen biztos. Bár én azt a kifejezést, hogy kapitalizmus, nem nagyon használom. Az tudniillik a szocializmusnak lenne az ellentéte. Szerintem az, ami a világban van, inkább bizonyos fajta piacgazdaság. Lényege: van kereslet, és van rá kínálat. Az, hogy milyen arca van, attól függ, hogy milyen a kereslet, és erre hogyan reagálnak azok, akik a kínálatot biztosítják. Ha bizonyos kívánságok meghaladnak egy kritikus tömeget, nem lehet a kínálati oldalon állóknak figyelmen kívül hagyni az igényeket. Valamilyen módon határt kell azonban szabni annak is, mi kerülhet a piacra. Ahhoz, hogy az emberek belássák ezeknek a korlátozásoknak a jogosultságát, megfelelő értékrendet kell elsajátítaniuk. Olyan világról álmodunk, amelyben hétmilliárdnyian jólétben és békében élnek. Ehhez viszont gyökeres változások kellenek. A kínálatot illetően ellenben az üzletemberek megértésére is szükség van, mert nem szabad mindent eladni, amit megvesznek. Angol kifejezéssel élve a doing well and doing good igazságát kell szem előtt tartani, amit Kazinczy Ferenc nyomán „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok”-ként lehetne fordítani. Tehát szó sincs arról, hogy a sikeres működés és a jócselekedet kizárnák – inkább feltételezik egymást.
Ez egy mostanában keletkező világszemlélet, amelynek legutóbb Hongkongban adtunk hangot a Budapest Klub által kezdeményezett alternatív G20 kiáltvány („WorldShift 20 Declaration”) nyilvánosságra hozatala alkalmából. A vállalkozásoknak tudomásul kell venniük, hogy felelős működés nélkül már középtávon megbukhatnak. Ha az ipari szféra nem hajtja végre ezt az irányváltást, akkor előbb-utóbb a társadalom fogja kikényszeríteni. Ez azért szükséges, mert különben veszélybe kerül a jövőnk az állandó gazdasági, pénzügyi, ökológiai és társadalmi válságok miatt. A WorldShift 20 kiáltvány is kimondja, hogy a politikai vezetések, kormányok elavult gazdasági érvekkel, módszerekkel dolgoznak. Mégis olyan irányt akarnak venni, hogy ezt a bukott rendszert stabilizálják. Pedig még azokat a célokat sem tudták teljesíteni, amelyeket maguk elé tűztek ki. Mégis ragaszkodnak a becsődölt modellhez, mert nincsen más gondolatuk. A szöuli G20-csúcstalálkozón is nyilvánvalóvá vált: sok politikus látja a zsákutcát, ám nem meri nyíltan kimondani az igazságot, mert fél, hogy leváltják. Holott olyan instabil világrend jött létre, amelyben az emberiségnek majdnem a fele szegénységben él. Több mint hárommilliárdan nélkülöznek. Azért vagyok mégis bizakodó, mert a rossz rendszereken éppen akkor lehet leginkább változtatni, amikor instabillá válnak. Nem lenne semmi értelme annak, hogy a világ az egyik krízisből a másikba bukdácsoljon. Az igazi felelősségteljes üzleti és pénzügyi körök már ma is belátják, hogy a fenntartható, békés világ irányába vezető út az egyedüli profithozó. Felnőttek új, pozitív gondolkodású fiatal generációk, amelyek kikövetelik a változásokat. Ez lehet Európa és benne Magyarország előnye: a kreativitás. Meg kellene fogadni Gandhi tanácsát: Legyél te a változás, amit a világban látni szeretnél!
Két szem krumpli
Makovecz Imre: Emberarcú kapitalizmus? Olyan egyszerűen nincs. Bár egész mást jelent számomra a nemzetközi és hazai politikai és gazdasági közeg, mint másoknak. Engem a pénzvilág nem használ: Budapesten – egyetlen átalakításon kívül – munkám soha nem volt. Lassan kiszorultam az országból is Romániába meg Szlovákiába, mert jelenleg itthon olyan a helyzet, hogy nincs pénz, és szellemi zavarodottság uralkodik az embereken. Az újjáépítést az árvíz és a vörösiszap-katasztrófa után nem lehet úgy nézni, hogy na, itt van egy új üzleti lehetőség. Vállaljuk a károsultak házépítését: kompletten, ahogy a Beregben. Jelentem, Felsőzsolcán hetven házba beköltöztek, és boldogok az emberek. Kolontáron más a helyzet. Megjelentek bizonyos ügyvédek, s megjelentek a bankok. Azokért a kolontári házakért, amelyeket eldózeroltunk a lúgos földdel együtt, az ügyvédek garantáltak a kárvallottaknak háromszázezer forint kártérítést. No, most, ha egy kisemmizett, tájékozatlan embernek ezt ígérik, aláírja a papírt – de lemond egy új házról. A bankok meg azt mondták, hogy ha a már eldózerolt házon volt jelzáloghitel, ők ezt ráteszik arra a házra, amely még nincs is meg. Én azt mondtam az egyik bankosnak: „Te nem szégyelled magad? Te nem látod, hogy itt mi van?” Erre azt feleli: „De hát a cégemnek a képviseletében…” Mondom: „Kifelé! Ide a lábadat többet nem teszed be!” Mert ő egy cégnek a személytelen képviselője, slussz.
A felvilágosodással elindult az emberiség lefelé, mert felrúgta az ebben a világban uralkodó vitathatatlan hierarchiát. Mégpedig egy felületes és romantikába hajló gondolkodásmóddal, amely mögött meghúzódott a hatalom és pénz világa. Mi a nyugat-európai országokat gazdag és életrevaló országoknak tartjuk. Kik is ezek? Spanyolok, franciák, hollandok, angolok. Kalandorai hajóra szálltak, elmentek Afrikába, Észak- és Dél-Amerikába, irtották az ott talált népeket, és minden aranyukat, minden értéküket elhozták. Ez a tőkefelhalmozásnak nevezett rabló hadjárat az alapja a kapitalizmusnak. Magyarországon ráadásul az elmúlt kilenc évben nem alakult ki igazi kapitalizmus. Olyan adózási rendszer volt, amely diszkriminatív a magyarországi vállalkozókkal és bűnösen megengedő a nemzetközi cégekkel. A multik az iparűzési adón kívül nem fizettek adót. Tessék megnézni, mi hogy adózunk… Példával illusztrálom. A hipermarketekben Afrikából hozott, vegyészettel előállított krumplit lehet kapni. Az alföldi krumplitermelőktől nem veszik meg ezek a láncok a krumplit, mert ők sokkal többet kérnek érte, mint az afrikai nyomorult. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a vidéki emberek tanuljanak meg újra krumplit és paradicsomot termeszteni, a multikat pedig rádöbbenteni, hogy ilyen ellentétet létrehozni az országon belül tilos. Ha nem tetszik, menjenek el! Nem fogunk veszíteni semmit. Kiszámoltuk az asszonnyal, hogy az árdifferencia a kétféle krumpliban egy kilót alapul véve két szem krumpli…
Út a humánus modellhez
Csaba László: Lehetséges és létezik is emberarcú kapitalizmus. Ezt Wilhelm Röpke 1943-ban megjelent, A harmadik út című könyvében gazdasági humanizmusként jellemezte, amelyben egyfelől a szovjet–német totális rendszer, másrészt a manchesteri kapitalizmussal szemben egy emberséges szociális piacgazdaság lehetőségét vázolta fel. Röpke programjának lényege máig is érvényes: mind az államokat, mind a piacokat a társadalomnak kellene ellenőrizni. Másik fontos elem, hogy maga a társadalom egyre kevésbé emlékeztessen egy ipari üzemre. Marx előrejelzése szerint a társadalom előbb-utóbb ipari üzemmé válik, ezzel párhuzamosan proletarizálódik, elidegenedik, és fogyasztási központú tömegtársadalommá alakul. Röpke ezzel szemben a társadalom deproletarizálódásának programját hirdette meg. Ez azt jelenti, hogy emberi léptékű üzemek, emberséges munkavállaló-munkaadó kapcsolatok szükségesek. Ennek része, hogy a falvakat és a közepes településeket fenn kell tartani: nem azért, mert ez lenne a leghatékonyabb például a vízelvezetés szempontjából, hanem azért, mert ez az emberi léptékű társadalom igazi tere, és így elkerülhető az urbanizációs válság. A program ma is érvényes, bár nagyon kevés valósult meg belőle. Amikor azonban működött – például Németországban a második világháború után egészen a diáklázadásokig –, akkor Németország tizenkétmillió menekültet tudott befogadni, és évi hét-nyolc százalékos fejlődést mutatott fel, miközben a környezetvédelmi szempontokra is figyeltek. Németországban nincs urbanizációs válság, nem néptelenedett el a vidék, és megmaradt az emberi léptékű városok zöme. Fennmaradt a kis- és középvállalkozói réteg, azok a tíz-háromszáz főt foglalkoztató egységek, amelyeket a válság most jóval kisebb mértékben érintett. Egy százfős cég ugyanis hosszabb távra tervez, és egy mamutvállalattal ellentétben mérlegeli, hogy most inkább nem bocsát el munkaerőt, mert az elviheti a tudását a konkurenciához. Az új alkalmazott betanítása sokkal több időbe és pénzbe kerülhet, mint amennyi a leépítéssel elvileg megnyerhető. Az emberarcú kapitalizmus modellje az, ahol személyközpontú intézmények működnek, ez jellemzi az állami szabályozókat, a törvényhozást is, és ez a fajta gondolkodásmód beépült a kultúrába is. Az egyéni felelősségvállalás és a versenyre épülő rendszer a kulcsszó, amelynek a támasza a középosztály, az önfoglalkoztatóktól a közepes vállalkozásokig, ahol a nemzethez vagy a kisebb tájegységhez tartozásnak ténylegesen van értéke. Ebben a modellben a legszegényebbekkel egyrészt a civil szervezetek foglalkoznak – egyéni élethelyzetekhez igazodva egyéni megoldásokat kínálva. Vagyis nem kizárólag egy központi hivatal utasításait végrehajtva, másrészt az állami ellátórendszerek a civilekkel együtt humánusan működnek. Ez a szociális piacgazdasági modell nem egyenlő a skandináv típusú jóléti társadalmakkal, mert nincs benne akkora állami jelenlét és újraelosztás. A röpkei „emberséges gazdaság, emberséges társadalom” eszme ma aktuálisabb, mint a megírásakor. Magyarországon ugyanis kétfajta rendszer ért össze: egy nagyon durva manchesteri kapitalista és egy rendkívül alulfejlett mikrovállalkozói kör, amely együtt jár a feketegazdasággal, átveréssel, maffiamódszerekkel. A humánus modell felé főképp a középvállalkozói társadalom kialakításának támogatásával lehetne lépéseket tenni.
Az SMS nem mindenható
Szalay Péter: Eddigi életem felezője a rendszerváltás, kamaszkorom meghatározó élménye a szabadság. Jóval később tudatosult bennem: bizonyos értelemben előny, hogy ismerhettem a hetvenes-nyolcvanas éveket, rálátásom van a szocializmus végóráira, miközben dokumentumfilmesként elsősorban a jelen dolgaival törődőm. Éppen a felnőttkorba lépve, édesapám elvesztését átélve kezdtem a nagybetűs életet. Műszaki pályáról érkeztem a film világába, voltak irodalmi, zenei ambícióim, ám sosem uralkodott el rajtam a ma sokfelé tapasztalható csalódottság. Annak idején sokan az irreális elvárások irányába lendültek át. Én hiszek egy ideálisabb valóság megteremtésének a lehetőségében, ez a szabadabb világ tette lehetővé, hogy megtaláljam a saját utamat. Igaz, az elmúlt húsz évben egyre nehezebb megtartani az emberi kapcsolatokat. Az új világ nagyon erős befelé forduláshoz vezetett, amely főleg az ezredforduló után felgyorsult. Ellentmondásos jelenség, hogy mindez a mobiltelefon és az internet elterjedésével egy időben történik. Ezek az eszközök részben segítik a kommunikációt, de egyben magányossá is tehetnek. Rendezőként egyik feladatom, hogy felhívjam a figyelmet: az emberi léptéket nem szabad elveszíteni, a tradíciókat sutba vágni. Érdemes a tempót csökkenteni, néha behúzni a féket, időt kell szánnunk egymásra. Az SMS nem mindenható, az emberi szó sokkal üdvözítőbb.
Felelősséggel tartozunk egymás iránt. Még ha a legmélyebb pokolról készítek is filmet, igyekszem kiutat mutatni, nem elengedni a néző kezét. Át akarom élni a jelent, arra törekszem, hogy ne illúziót ábrázoljak, hanem adekvát válaszokat találjak életünk kérdéseire. Minden művészeti ágnak társadalmi küldetése, hogy az emberek időnként elgondolkodjanak önmagukon, rájöjjenek arra, mi az, ami őket belülről emészti. A tömegkultúra hétköznapokra, gyorsfogyasztásra való. Olyasmi, mint egy fájdalomcsillapító tabletta: gyorsan hat, de számolni kell mellékhatással. Ám hosszabb távon minden embernek szüksége van ünnepnapokra, hogy a belső harangokat megszólaltathassuk magunkban. Két gyermekem van, igyekszem nekik is megmutatni azt, hogy a külcsín sokszor elvakít. Ha erőfeszítéseket tesznek, akkor sokkal mélyebbre áshatnak, és kincsekre lelhetnek.
Csak tükörbe kell nézni
Sebeők János: Emberarcú kapitalizmus a kérdés, én meg rávágom válasz gyanánt, hogy emberarcú evolúció. A jó válasz egyszersmind újabb kérdés, amiként ez a válasz is kérdés a javából. Emberarcú-e vajon az evolúció? Emberarcú, amennyiben érkeztette fajunkat a Föld bolygóra, ugyanakkor embertelen is, hisz a folyamatok, amelyeknek eredményeként az ember földre szállt, amelyeknek eredményeként bolygónkon az emberi jelenség fellépett, meglehetősen embertelenek. A darwinizmus szerint a folyamat, amely a Földön emberhez vezetett, még csak véletlenül sem lehet emberszabású, emberszerű. Nem szabad humánusnak tekintenünk. Innét a konfliktus a kreacionisták és a darwinisták között. A darwinizmus szerint az emberhez vezető utat ugyanúgy nem szabad emberinek tekintenünk, mint ahogy az etológia szerint tilos az állatok látszólag céloksági viselkedését emberiként értelmezni.
Hasonló probléma vethető fel az emberszabású kapitalizmus kapcsán is. A kapitalizmus mélységesen antihumánus rendszer, amely ennek ellenére az evolúcióhoz hasonlóan figyelemre méltó pontossággal rajzol embert, alakítja ki az ember formátumát, és elégíti ki az ember igényeit. Vegyük észre: ahogy az evolúció sem az ember végett munkálkodik, úgy szociális értelemben a kapitalizmus sem az emberért van! Mind az evolúció, mind a kapitalista társadalom szintjén a versenyhelyzet eredményez véletlenül embert, vezet váratlanul és a legkevésbé sem szükségszerűen humánus eredményre.
A párhuzam az evolúció és a társadalom közt persze nem új keletű, s eleddig ennek a párhuzamnak inkább destruktív, semmint konstruktív olvasata volt – jelesül a szociáldarwinizmus. A szociáldarwinizmus azért volt tévút, mert mind a természet, mind a társadalom dinamikáját alaposan félreértelmezte, félreolvasta. Két hamis vád közt vélt felfedezni konszonanciát. Mert bizony hamis vád, hogy az evolúció a fajok küzdelme a túlélésért. Ma már tudjuk, ez nem így igaz. Verseny ugyan folyik a fajok és az egyedek között, ám ez a verseny nem szorítkozik a puszta küzdelemre. A harc egy az ökológiailag releváns kapcsolati formák közül. Amiként az emberek kapcsolatában is az ökölharcon túl ezernyi forma létezik, amely még mindig nem okvetlenül szerelem vagy barátság, ugyanúgy a fajok viszonyait is komplex és már-már intellektuális összefüggések jellemzik. Hamisan vádolták tehát az evolúciót harci szellemmel, és hamisan vádolták meg a társadalmi fejlődést azzal, hogy az emberi fajok, vagyis a rasszok közötti küzdelem. A szociáldarwinizmus a félreértett természetképét illesztette egy ugyancsak félreértett társadalmi képhez.
Talán elég messze távolodtunk a fajelmélet árnyékától ahhoz, hogy az utóbbi ötven év során felhalmozott tudás birtokában ismét összemérjük, összehasonlítsuk a természet és a társadalom erőit, ám ezúttal nem abból a célból, hogy önpusztításunkat megideologizáljuk. Épp ellenkezőleg: most az emberséget kellene származtatnunk. Miképp áll elő az ember az embertelenségből, lett légyen ez az embertelenség akár természeti, akár társadalmi jellegű. A szociáldarwinista tévútról letérve érdemes volna megvizsgálni az akaratlan emberképződés, emberteremtés dinamikáját versenyhelyzetben. Meglehet, az ökológiai verseny közepette értelmes embert álmodó evolúció megértésén keresztül fogjuk tudni egyszer valaha felrajzolni, elővarázsolni a gazdasági verseny közepette megmutatkozó humánum vonásait. Az emberarcú kapitalizmus arcvonásait. Az evolúció emberarca jól ismert. Csak tükörbe kell néznünk. Talán a kapitalizmus emberarca sincs messze. Csak egy ugrás a Sugár.
origo.hu
Eladó a hírhedt szovjet laktanya Tatánál, amit most bárki megvehet - fotó
