Zsiványok, karácsony, Bundás

Mióta nincs kutyám, a régi kutyások többsége nem ismer meg az utcán. Köszönök, értetlenül bámulnak rám, tétován visszaköszönnek, látszik rajtuk, hogy Kormos nélkül nem vagyok senki, csak egy idegen. Tegnap fordult a kocka, nem én köszöntem valakire, hanem rám köszönt valaki az utcán.
– Nem ismer meg a Bundás nélkül – mosolygott az idős, barettsapkás férfi, aztán belekezdett egy történetbe arról az öregasszonyról, aki már kölyökkoromban is öregasszony volt, és akiről akkoriban úgy tudtuk, két szappant tart a mosdókagylón: az egyikkel megmossa azt, amelyikkel azután megmossa a kezét.
– Amáliának hívják – mondta a férfi. – A szomszéd házban lakik, és mulatságos dolgok történnek vele.
Nincs olyan környékbeli, aki ne ismerné a merev tartású, vékony öreg hölgyet, aki piszkafalábát szaporán kapkodva siklani látszik a járdák felett. Mindig feketében, ódivatú, súlyos kabátban, földig érő egyberuhában, koromszín pamutharisnyában. Örökké befelé fordulva, szótlan magányosan. Azt hiszem, harminc év alatt soha nem kaptam el a tekintetét. Mintha kiesett volna a saját idejéből. Idejétmúlt ember. Azt gondoltam, a férfi valami tréfás históriával akar traktálni, melyben az idős hölgy nevetség tárgya lesz, és belésajdult a szívem.
– A szeretet ünnepe van – mondtam –, ilyenkor azokon az embereken sem gúnyolódunk, akiket máskor kinevetünk.
– Ez nem olyan történet, amelyiken nevetni kell – mondta a Bundás nélkül majdnem idegen mesélő. – Ez a történet a szeretetvágyról szól. Maga író. Ha elmesélem, rögtön meg akarja majd írni.
– Az lehet – ismertem el. – Mindenki tudja, hogy a jó történeteket az élet írja, a rosszakat az író.
– Ígérjen meg valamit! – mondta váratlanul. – Ha a történetem elnyeri a tetszését, azonnal megírja. Nem várja meg, míg kiszorítja egy másik.
– Megígérem – ígértem meg, de ez nem volt elég.
– Ígérje meg azt is – mondta, és láthatóan izgalomba jött –, hogy ha használni tudja a történetemet, valahogy beleírja a Bundás nevét. A feleségem miatt. Szép karácsonyi ajándék lenne neki.
– Bundás jó kutya volt – mondtam. – Ha használni tudom a történetet, szerét ejtem, és legalább ötször leírom a nevét.
Hogy így megegyeztünk, nem kérette magát tovább.
– Senki sem tudja, hány éves lehet, de mindenki tudja, hogy emberemlékezet óta egyedül él. Azok a suhancok is tudták ezt, akik akkor osontak fel a ház padlására, onnan a tetőre, majd az erkélyre, amikor a piacon volt. Ahogy hazaért, és kinyitotta a lakásajtót, nyikkanni sem volt ideje. Megragadták, szájába tömtek egy konyharuhát, és az egyik fotelbe kötözték. Amikor mindannyian megnyugodtak egy kicsit, azt mondták, ha nem fog sikítozni és kiabálni, akkor kiveszik a szájából a rongyot, így aztán nem fullad meg, amivel mindenki jól jár. Ráadásul elbeszélgethetnek arról, hogy hol tartja az ékszereit, a betétkönyveket és a készpénzt. Azt előre megmondja, mondta egyikük, hogy ha visítozni kezd, akkor sót meg lisztet tömnek a szájába, megverik, ijedtükben valószínűleg meg is rugdossák, megsütögetik a forró vasalóval, még az is előfordulhat, hogy mind a ketten megerőszakolják. Amihez ugyan nem éreznek kedvet, de mit lehet tudni, mit hoz ki belőlük a rémület. Mindez arra az esetre is érvényes, ha nem sikítozik, de annyira sem nyitja ki a száját, hogy elköpje gyorsan, hol is tartja az aranyat, ezüstöt meg a pénzt. Mit tesz isten, amikor kivették a szájából a kendőt, Amália nem kiabált, hanem azt mondta: „Szegény kis csibéim, milyen igazságtalan az élet. Borzasztó gyerekkorotok lehetett, ha így kell rátörnötök egy vénasszonyra.” Aztán megmondta, hol tartja a pénzt, a kevéske ékszert, a betétkönyvet, és megkérte a két csirkefogót, hogy ne gyűrjék össze a szekrényben a vasalt ágyneműt. A két melák a meglepetéstől megnémult. Amíg összeszedték az értékeket, a néni szegény árváknak nevezte őket, akik nem ismerték az apjukat, és akiknek az a szomorú sors jutott, hogy haraggal és keserűséggel kell gondolniuk az édesanyjukra, aki biztosan szerette volna a gyermekeit, ha az élet nem ilyen igazságtalan. Végül felajánlotta a rablóknak, hogy összeüt gyorsan egy kolbászos omlettet. „Tudod, mit csinálj az omletteddel? Kettyintsd meg. Vén köcsögduda.” Ez volt a válasz, de a néni nem hagyta magát. Addig erőszakoskodott, hogy tőle korgó gyomorral még senki nem ment el, hogy a végén együtt tízóraiztak, elbeszélgettek életről, halálról, Istenről, szeretetről és bizalomról. Mielőtt ismét megkötözték, és a szájába visszatették a rongyot, szavukat vette, hogy újra meglátogatják. És ha az a két svihák négy órával később nem késel meg Kelenföldön két másik svihákot, aztán nem törnek ripityára egy kocsmát, akkor ki tudja, mikor kapják el őket. A néni megfulladhatott vagy szomjan is veszhetett volna. És nem tett feljelentést. Azóta, hogy a rendőrök megszabadították, egyszer sem ingott meg. A két vagány mindent bevallott. Talán maguk sem hitték a dolgot. De ez őt nem érdekli. Pénzről nem tud, a betétkönyvet és az ékszereket ajándékba adta. A fogadott fiainak. Akik talán meggondolatlan, de jóravaló fiúk.
A barettsapkás rám mosolygott.
– Rég találkoztunk – mondta –, pedig lesem magát egy ideje. El akartam mesélni ezt a történetet, aminek még nincs is vége. Amália kivirult. Él. Ügyvédet fogadott, látogatásokra jár, készül az örökbefogadási szerződés.
– Honnan tudja a részleteket?
– A feleségem rendőrtiszt – mondta, és lassan hátrálva elindult a magas hóban, aztán figyelmeztetőn felemelte kesztyűs kezét. – Ne feledje az ígéretét! A Bundás legyen benne!