A pedagógusok a nemzet lámpásai

Nem tudom szó nélkül megállni az írásukban foglaltak egyes kitételeit (Achs Károly: A ló másik oldalán, Magyar Nemzet, május 5.). Nem értem, miért nyitják egyáltalán szóra ajkukat azok után, hogy kilenc évvel ezelőtt a Fidesz-kormányzást az ország felszálló ágában és a gazdasági mutatókat tekintve Európa első helyén önök, pedagógusok és az egészségügyiek buktatták meg. Akkor az MSZP és Medgyessy Péter hatalmas fizetést és minden jót ígért, még áfát is csökkentett néhány hónapra. Ismétlem: növekedő gazdaságot sikerült kibillenteniük és lejtőre vinni. Miért? Mert elhitték, annak ellenére, hogy ennek nem voltak hiteles bizonyítékai, és nincsenek a mai napig sem, hogy a Fidesz lop, csal stb., tehát mennie kell. Önök pedig szavaztak, és hatalmas örömmel vették saját győzelmüket – meg is kapták érte a jutalmukat, és „a többi néma csend…” Soha többet önöket senki nem kérdezte meg semmiről, és nem dotálta jótéteményük után. Sőt. Kórházakat zártak be, előtte lezüllesztették az egészségügyet, iskolákat, postákat, vasutat szüntettek meg. Akkor Achs Károly személy szerint írt-e valakinek, hogy nem jó irányba mennek a dolgok? Megkérdezték akkor, hogy hol van a nemzet vagyona, pénze? Hol vannak az utcára került sorstársaik?
Nem ígérte Orbán Viktor azt, amit most nem restellnek a múltkori mélyen hallgatók követelni. Pénzt, paripát, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Nem ígérte! De azt igen, hogy a teljesen lelopott, lepusztított országot rendbe hozza, és ehhez segítséget, megértést, együttműködést kért. Az önök egyetlen dolga elgondolkozni azon, hogy kilenc évvel ezelőtt miért nem szóltak saját és a nemzet érdekében a megfelelő helyen. Önök akkor szólhatnak egyetlen szót is, ha majd minden gyermek legalább az első két szakaszát tudja a Himnusznak, Szózatnak, tudják, ki volt Arany, Madách, Ady, Radnóti, Bethlen Gábor és még folytathatnám. Ha olyan gyermekeket nevelnek, akikből olyan szülők lesznek, akik becsületes, hazaszerető utódokat nemzenek, nem tanárokat vernek és nem a drogban keresik a „könyvtárakat”. Nem a tanári pálya az egyetlen, ahol sok órát kell a munkahelyen eltölteni. Leéltem az életem az egészségügyben – soha nem kérdezték 60 órás szolgálat után sem, hogy élek-e még egyáltalán. A tanári pályáról csak annyit: soha el nem múló szeretettel és tisztelettel gondolok tanítóimra, akiknek nehéz sorsa volt, mint nekünk, mindannyiunknak abban az időben, és mi voltunk az elsők nekik, és az iskola.
Igen, a legvadabb rákosista időkben tanították a Himnuszt, Szózatot, hazaszeretet, és nevelték saját gyermekeiket abból a kevésből, ami jutott, és igen, a nemzet lámpásai voltak. Önök csak az órarendet és a fizetési listát világítják? Miért? Miért vádaskodnak ott, ahol milliók élnek az önök szavazatainak is köszönhetően a legmélyebb szegénységben?
Szathmári Veronika
e-mail

Kedves Szathmári Veronika!
A kormánypártiság nem azt jelenti, hogy mindent elfogadjak kritika nélkül, ahogy az ellenzékiség sem azt, hogy csípőből elutasítsak mindent. Én szeretnék gondolkozni először, aztán mondani bármit is a világról. Az eleve eldöntött kérdéseket nem szeretem.
A kormánykritikát elegánsabb a kormánnyal szimpatizáló sajtóban megjelentetni. Így volt ez az előző ciklusokban is: az írásaim nagy részét már sportból is a kormánypárti sajtóba küldtem először, az ő gyakori elutasításuk után jelentek meg ebben a lapban. Bevallom, ugyanennek a fordított változatára voltam felkészülve most is, így aztán nagyon pozitívan érintett, hogy a beküldés után másfél nappal már meg is jelent az írás. Mert akkora a baj, hogy meg kell beszélni, és nem a kormány–ellenzék dimenziójában.
Szerencsém van, alig néhány hónapja jelent meg a Csak azért is iskola című könyvem más, hozzám hasonló gondolkodású kollégák köteteivel együtt egy kis kiadónál. Ha hiányolja, hogy nem szóltam az elmúlt tíz évben, akkor ezt a könyvet olvasva megnyugodhat.
Persze hogy tudni kell a Himnuszt, de az olyan munkákra is szükség van, amilyet például a http: //www.osztalyfonok.hu/cikk.php? id=880 webhelyen láthat. Mert életbevágó. És pont az ilyen munkákra nem maradna idő, energia, ha valami gyárhoz hasonlóan minden percünket elrabolná, szabályozná, előírná a hozzá nem értő gazdasági szemlélet.
És még egy. Boldogabb lennék, ha sok-sok olyan fiatalunk lenne, aki akadozva tudja csak a Himnusz első két versszakát, de nyugodt, értékteremtő munkát tudna végezni a derűs Magyarországon. Mert naponta látok zokogó kollégákat, akiknek diplomás gyermeke a tökéletes Himnusz-tudással együtt sem kell, kénytelen bujdosásra (mai szóval emigrációra) adni a fejét.
Achs Károly


A szerkesztés (és az én számomra a véletlen) úgy hozta, hogy a május 5-i számban egy híres gyakorló pedagógus és egy volt egyetemi diákom cikkét olvashattam. (Ez utóbbi még a kandidátusi értekezésének téziseit is elküldte nekem, pedig a védés idején már pár éve nem tanítottam. Ott is voltam a nagy sikerű eseményen.)
Egy évet töltöttem el az akkor nyelvi tagozatúnak nevezett iskola elsős gimnazistáinak osztályfőnökeként, majd 42 és fél évet a felsőoktatásban. Elmondhatom, hogy mindkét szinten – sok-sok kollégámhoz hasonlóan – nagyon sokat dolgoztam. És nagyon lelkesen. És pontosan itt vélem felfedezni az egyik olyan pontot, amelyet az úgynevezett gazdasági szemléletű vezetők évtizedeken át megpróbáltak kihasználni – sikerrel. Tudniillik azt, hogy az, aki szenvedélyből lett tanár, úgyis elvégzi a még oly sok munkát is, aki pedig jobb híján keveredett a pályára, az úgyis csak panaszkodik, tehát nem kell foglalkozni vele. Az előző eset analóg a hivatásszeretetből, szintén kevés pénzért dolgozó orvosok és általában az egészségügyiek sorsával, akiknek az elkötelezettsége révén működik még az egészségügy ugyanúgy, mint a megszállott tanárok munkája révén az oktatásügy. Hiába azonban a hasonlóság, mégis mindig a tanárokat sajnálja le a társadalom, az egészségügyiek egyes tagjait pedig megajándékozza. (Én is ezt teszem, mert ha segítenek rajtam, hálás vagyok, és ehhez jogom is van.) Viszont: sosem akartam igazán megérteni az efféle különbségtételeket, amelyeket nap mint nap átélünk a társadalmi munkamegosztás egyes csoportjainak megítélésében. Egész életemben hordozom magamban az olyan hálamegnyilvánulásokat, mint egy fél HÉV-kocsit megtöltő virághalmaz és az azt hazavinni segítő kb. tíz gyerek! Az ilyen és az ehhez hasonló élmények miatt halljuk időről időre az olyan valódi pedagógusok jajkiáltásait, mint amilyen Achs Károly, aki nehéz munkakörülményei ellenére is időnként szót emel országos terjesztésű médiában is az oktatás (és nevelés) érdekében.
Hiába tudom azt is, hogy a kormányok legerősebb emberei, az elsősorban a gazdasági kényszerből fakadóan a gazdasági vezetők, mégsem tudom elfogadni – sok ezer kollégámmal együtt –, ha csakis a gazdasági az egyetlen (vagy legalábbis a legfontosabb) szempont a döntések meghozatalánál. Olyan unalmas már, hogy minden „hozzáértő” arra hivatkozik, hogy a kiugróan magas fejlettségű országokban a legkevésbé az oktatáson spóroltak. Természetesen ezt a gazdaság irányítói is pontosan tudják, mégsem akarnak szemléletváltoztatást a saját területükön.
Az örökös hivatkozási alap, hogy szegény az eklézsia, szintén unalmas már. De ez lenne a legkisebb baj. A tragédia az, hogy a magyar társadalom szellemi színvonala egyre lejjebb és lejjebb süllyed. Szerintem sem kéne a húrt a végsőkig feszíteni.
Molnár Judit
e-mail