És ismét egy francia remake. Az elmúlt években többször is örülhettek a nézők egy-egy francia klasszikus újrafeldolgozásának, vagy épp hüledezhettek a sekélyesre sikerült próbálkozások miatt. A Chloe egy nem is olyan régi, 2004-es mozi újracsomagolt változata; igazi nemzetközi koprodukció európai pénzből, kanadai rendezővel, ír és amerikai sztárszínészekkel.
A film története klasszikus melodrámákat idéz: sikeres házasságban élő középkorú feleség arra gyanakszik, hogy professzor férje félrelép a diáklányokkal. Felbérel egy escortlányt, hogy csábítsa el a családfőt, és él a gyanúval, hogy amennyiben a férfi félrelép, úgy bizonyos, hogy nem először csábul el. A fiatal Chloe azonban egyre jobban behálózza a nőt, aki mind bizonytalanabbá válik tette helyességét illetően. Ráadásul érzései is egyre inkább összekuszálódnak a kialakuló szerelmi háromszögben. Atom Egoyan mesterien képes filmre vinni az emberi kapcsolatok kihűlésének folyamatát – tökélyre csiszolta a téma ábrázolását. Egész életművet szentelt a viharos érzelmi állapotok kifejezésének, olyan remek csúcspontokkal, mint az Eljövendő szép napok. A Chloe elsősorban főszereplőinek kínál jutalomjátékot: Julianne Moore-ról már évek óta tudjuk, hogy remek színésznő, Liam Neeson pedig merészen szembemegy a mostanság ráaggatott akcióhős sztereotípiával. Párosukkal tipikus középosztálybeli házasság képei villannak fel, olyan házasságé, amelyben a napi rutin és a kételyek váltják fel az egykor lángoló érzelmeket.
A családi fészek kihűlőben, a színészek pedig kiválóan játsszák el a kapuzárási pánikra adott radikális reakciókat. A Chloe vélhetőleg ettől, a valós szituációk életszerű ábrázolásától válik hihetővé és érdekessé. Filmmé pedig attól, amilyen megoldást az esetleges félrelépés kiderítésére kínál – egy magánnyomozó szerepeltetése kézenfekvő, de kétségtelenül kevésbé izgalmas lett volna.
A játék meg működik. Nem tudjuk pontosan, mi is történt valójában; ki-ki a saját vérmérséklete szerint hihet a nőnek vagy a férfinak. Egoyan ügyesen vezeti bele a történetbe a házasságtörő escortlányt, aki mind jobban összetöri az idilli család illúzióját – kár, hogy az ígéretes felvezetés után inkább hitt a közhelyes lezárásban saját formabontó lázadásánál. Egoyan tabudöntögető alkotásai után a drámai csúcspont ezúttal csalódás. Így a Chloe „csupán” egy jó film korrekt, professzionális teljesítményekkel. Foghatjuk az évekre vagy múló hullámvölgyre. A tíz évvel ezelőtti független filmes Egoyan biztosan más véget rendezett volna.
(Chloe – A kísértés iskolája – színes, feliratos amerikai–kanadai–francia film, 96 perc, 2010. Rendező: Atom Egoyan. Forgalmazó: Corner Film.)
Szijjártó Péter: Magyarország elutasítja, hogy az EU katonai tanácsadókat küldjön Ukrajnába