Állambiztonság és békepipa

Török Ferenc a Koccanás után újabb színházi adaptációt vitt filmre. Kovács Krisztina és Bereményi Géza Apacsok című ügynökdarabját – amelyet már hat nyelvre lefordítottak – a Radnóti Színházban mutatták be 2009 elején, szintén az ő rendezésében. A Katapult Film segítségével Török Ferenc elkészítette a történet filmváltozatát, ahogy az előadásban is, Csányi Sándor, Csomós Mária, Schneider Zoltán és Szervét Tibor főszereplésével. Az Apacsok a tegnap megkezdődött magyar filmszemle tévéfilmes versenyprogramjában is szerepel.

Megnyílt a rendhagyó Magyar Filmszemle. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban megtartott nyitóünnepséggel és Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter köszöntőjével tegnap este kezdetét vette a 42. Magyar Filmszemle. A tárcavezető beszéde után átadták az életműdíjat, amelyet idén Bara Margit színésznő kapott. A szemle nyitófilmje Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténet című dokuja volt, amely különböző okok miatt el nem készült magyar alkotásoknak állít emléket. A versenyprogramból a mai nap folyamán többek között Vécsei Márton Diamond Club című első filmje, valamint az East Side Stories című szkeccsfilm lesz látható. Ma tartanak szakmai tanácskozást a televíziós filmek és kisjátékfilmek zsűritagjai, este pedig szabadtéri koncertek színesítik a filmes programokat.

Horváth Imre (Csányi Sándor) a hatvanas évek elején legjobb barátjával indián törzset alapít Zebegényben. Az ártatlan játék, ami a kilátástalan, szürke hétköznapokat elviselhetővé tette a kor fiataljai számára, tragédiába torkollik. Horváthot, a törzs varázslóját beszervezték: a megzsarolt férfi elárulja legjobb barátját, a törzsfőnök Szoboszlait (Schneider Zoltán), aki életével fizet a játékért. Ez az Apacsok alapszituációja, amelynek forgatókönyvét Kovács Krisztina, a Radnóti Színház dramaturgja és Bereményi Géza közösen jegyzi.
A Radnóti Színház 2008-ban szerette volna megnyerni magának Török Ferencet, hogy rendezzen náluk, de a filmrendezőt nem igazán mozgatták meg a már megírt darabok, ő ugyanis – Kovács Krisztina szerint – minden mű megszületésénél szeret bábáskodni. Így született az Apacsok is. Török Ferenc régóta szeretett volna a hatvanas-hetvenes évek Magyarországával foglalkozni, különösen az ügynöktéma foglalkoztatta, amely itthon egyelőre még mindig feldolgozatlan. Kovács Krisztina ezzel egy időben a korszak színház-politikai viszonyait, a hivatalos és nem hivatalos színházi cenzúrát kutatta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Így találtak közös nevezőre.
– Török Ferenccel ugyanazt gondoltuk a jelen ügynökmúlthoz való hozzáállásáról. Tragikus, hogy a magyar társadalom nem tudott átélni egy olyan kataklizmát, mint a keletnémetek. Bár egyre több átfogó, elemző tanulmány, komoly kutatásokra épülő kötet jelenik meg ebben a témakörben, mégis, az elmúlt húsz év ügynökügyeinek koreográfiája ugyanaz. Amikor napvilágra kerültek különböző dossziék, amelyek természetesen közszereplőkhöz köthető történetek voltak, azok megítélése mindig azonos utat járt be. Megdöbbenés, szitkozódás, némi mentegetés, de általános ítélkezés. Minden esetben kukoricára térdeltettük az ügynököket. Kutatói közhely, de tényleg nincs két egyforma dosszié, nincs két egyforma jelentés. Mindig más a kontextus, más a motiváció, más az ügynök személyes története. Kevés dosszié került teljes egészében nyilvánosságra, és azok sincsenek súlyozva, pontosan elemezve, kontextusukba helyezve. Mindig csak a gesztust látjuk, az árulást – és ezt morálisan könnyen el tudjuk ítélni. Az Apacsokkal szerettük volna kibillenteni ezt a merev hozzáállást. – meséli Kovács Krisztina.
– A dossziék olvasása során magamon is éreztem a változást: ahogy egyre mélyebbre ástam egy-egy történetben, úgy nyílt meg előttem egy-egy ügynök személyes élettörténete. Megrendítő és fojtogató élmény több dossziét végigolvasni egymás után. Mi csak elszigetelt eseteket ismerünk, miközben ez egy hihetetlen kiterjedt, mindent megfertőző járvány volt. A mennyiség megrémiszti az embert, de ez veszélyes is, mert könnyen immúnissá lehet válni. – emlékszik vissza a kutatómunkára Kovács Krisztina.
A dráma, illetve a forgatókönyv furcsa időszerkezete ugyanazt az élményt próbálja visszaadni, mint amit egy-egy ügy felfedezése során érez az ember. A jelenből indul a történet, és időben visszafelé halad a múltban, egyre több információval tudja a néző kiegészíteni a képet, minden új adat átszínezi a korábbiakat. Lassan rakjuk össze a mozaikot, míg eljutunk a beszervezés pillanatáig, ahol minden örökre megváltozik. De ekkor már ismerjük a tett okait és következményeit is, tehát pontosan látjuk, milyen hálóba, milyen csapdába kerül az ügynök. Ugyanezt az élményt nyújtja egy-egy dosszié olvasása is. A történet felszíne mindig durva, de ahogy mélyebbre hatolunk benne, úgy válik egyre összetettebbé, szövevényesebbé.
Bár az Apacsok nagy része a hatvanas években játszódik, Kovács Krisztina szerint a műben a jelen a legfontosabb, hiszen egy fiatal, mai generáció múlthoz való viszonyát vizsgálja. A szerzők az alkotói folyamat elején még nem tudták, mi lesz az ügynöktörténetük kerete, milyen területen fog tevékenykedni a főhős, kikről jelent, kiket sodor veszélybe. Legyen gyári munkás vagy színházi szakember?
Egy véletlen során találtak rá a magyar indiánok állambiztonsági ügyére. Kovács Krisztina a levéltárban ismerkedett meg Kovai Melindával, aki a magyar indiánok történetét kutatta. Ő mesélt az indiánperről, amelyben egy olyan ügynöknek a jelentései alapján indult eljárás az indiánok ellen, aki maga is tagja volt enne a körnek. Később ez a személy jelentett Cseh Tamásról is. Az előadásban ennek a konkrét ügynek több dokumentumát is felhasználták. Az indiánper – és így az Apacsok is – szorosan kapcsolódik egy „indián törzshöz”, amely a Duna-kanyarban – Zebegényben és Kisorosziban – táborozott, de az Apacsokban a fikció kiszínezi a valóságot: a magyar indiánpernek nem volt halálos áldozata.
Az indiánügynök-történetben a többszörös identitás kifejezetten érdekelte az alkotókat: van egy egyetemi tanár, aki szabadidejében indiánozik, indián neve is van. Aztán ügynökké lesz, és fedőnevet kap. Három identitás, három, szabályokkal és rítusokkal teli élet. Három név gravírozódik egymásra egyetlen személyben. A nagyapák és az unokáik történetében pedig szerepkettőzéseket használtak az írók: a családok férfitagjait ugyanazok a színészek alakítják. Ez az alkotók tudatos döntése volt.
– Alig van ismeretünk a közelmúltunkról. Pedig jobban értenénk mindent. Megérthetnénk a szüleink, nagyszüleink, tanáraink és főnökeink motivációit, döntéseit az életben, ha jobban tudnánk, mivel küzdöttek, és esetleg hol adták fel a harcot a múltban – meséli Kovács Krisztina. – Bereményi Géza ezt egyszer így fogalmazta meg nekem: Az ütött ember világéletében ütött marad. Akit a sors egyszer egy ilyen történetbe belekevert, azt a nyomot örökre hordani fogja a lelkében. És ez később minden cselekedetében, minden választásában benne lesz. És talán ezt a traumát tovább is örökíti – véli a dramaturg.
A darab és a film látványterveit Gauder Áron készítette, aki maga is „indián”. Sőt, a film forgatása során egyre több stábtagról derült ki, hogy szegről-végről köze van a magyar indiánokhoz. Például a kisoroszi törzs archív felvételein, amelyeket bevágtak a filmbe, a vágó Barsi Béla nagyszülei is szerepelnek.
Mind az előadás, mind pedig a film diafilmszerű, idealizált valóságban játszódik: festett mesehátterek előtt zajlanak a történések. Pont úgy, ahogy a múltat színezik ki a visszaemlékezők.