Éljen a drachma?

Ismét nagy a felfordulás és a kapkodás az unió központjaiban. A nemrég még megmentettnek kikiáltott tagállamokról ugyanis sorra kiderült, hogy változatlanul segítségre szorulnak. A súlyos terhekkel járó hitelcsomagok nem érték el a céljukat. Írország kamatcsökkentést szeretne, Portugália máris enyhítene a formálódó beavatkozás feltételein. Görögországban pedig egyértelműen rosszabbá vált a helyzet, mert a vasnehezékkel ellátott brüsszeli mentőöv lejjebb húzta a víz alá a fuldokló dél-európai államot.
Újabb hitelcsomag vagy a meglévő kölcsön átütemezése, esetleg egy részének elengedése – e verziók és ezek különféle változatai, állítások és azok cáfolatai jelenleg egyszerre vannak jelen a görögökkel kapcsolatos pénzügyi hírekben. A káoszt tetézi az a kiszivárgott értesülés, miszerint Athén meglebegtette az unió döntéshozói előtt, hogy megszünteti az eurót, és visszaállítja a drachmát, ha nem kap megfelelő segítséget súlyos problémái orvoslásához. S hiába cáfol a görög kormány, hiába indít az athéni ügyészség a hírt napvilágra hozó Der Spiegel ellen vizsgálatot, ennek a forgatókönyvnek lehet alapja. Legalábbis arra kiválóan alkalmas, hogy az eurózóna közös mentőcsomagjának finanszírozói még inkább a zsebükbe nyúljanak.
Mert ezek az országok biztosan tisztában vannak azzal, hogy kinek szolgálja jobban az érdekét a közös európai valuta fenntartása. Athént a drachma visszaállításától leginkább az tarthatja vissza, hogy bevezetése esetén egy csapásra leértékelődne az újjáélesztett nemzeti valuta, és a befektetők még lejjebb minősítenék az országot. Kérdés persze, hogy mi jelentősége lehet ennek, amikor a Standard & Poor’s már most is Szenegállal, Angolával, Nigériával és Zambiával tartja egy szinten Görögország besorolását, és ez az egyetlen állam az eurózónában, amit befektetésként senkinek sem ajánlanak. Innét már nincs mit veszíteni, ezért a befektetők kegyeinek keresése önmagában nem lehet elegendő érv a görög euró fenntartásához. Ráadásul a drachma visszaállítása mellett több indokot is fel lehet sorakoztatni. Például azt, hogy a jövőben nem Frankfurtban döntenének az athéni pénz sorsáról, és a hitelnyújtókkal is szabadabban alkudozhatna az ország, nem kellene emellé Brüsszel – más tagállamok politikai érdekeit képviselő – jármát is a görögök nyakába tenni. Arról nem beszélve, hogy a jelenlegi athéni adósság átütemezése is a nyugat-európai bankokat gazdagítaná.
A hellén euró fenntartása ma tehát a gazdagabb eurózónás országoknak sokkal inkább érdeke, mint Athénnak, és ezért további árat is hajlandók fizetni. Különösen igaz ez Németországra. Ez az állam rendkívül sokat nyert azon – mégpedig az érintettek kárára –, hogy a gyengébb déli államok átvették a közös pénzt. Berlinnek sokat segített az eurózóna kialakulása. Egyes vélemények szerint az euró nem más, mint a németek gazdasági fegyvere, amit arra használnak, hogy saját felvevőpiacukként működtessék a zóna szélein lévő tagországokat. A statisztikai adatok mindenesetre beszédesek. A német kivitel többlete Görögországba megháromszorozódott 2000 és 2007 között. Portugáliában pedig a németekkel szembeni külkereskedelmi hiány ugyanebben az időszakban öt és félszeresre emelkedett. S mindez egészen másképp alakult, amikor még működtek a nemzeti valuták.
Ha az euró tényleg csak arra jó, hogy profitot szállítson délről északra, netán keletről nyugatra, és növelje az egyenlőtlenséget a kontinens térségei között, akkor nem jósolható hosszú jövő ennek a valutának. A rendszer rogyadozik. Ideje lenne, hogy létrehozói saját hasznukon kívül Európa egészére is gondoljanak.