Révületbe esve ültünk a Népstadion lelátóján 1981. június 6-án, hiszen huszonöt év után először tért haza Puskás Ferenc. Három gólt vágott az öregfiúkmecscsen, a futballünnepet csak az angolok elleni vb-selejtezőn elszenvedett 3-1-es vereség árnyékolta be. Lóránt Gyula halálhíre nem. Mert egy szót sem ejtettek róla. Pedig az Aranycsapat hajdani középhátvédje, több Bundesliga-klub – köztük a Bayern München – sikeres edzője hat nappal korábban hunyt el. Ötvennyolc évesen vitte el a szíve, aktuális csapata, a PAOK Szaloniki kispadjáról, egy kihagyott ziccer után.
Itthon azonban, ahogyan külföldre távozásától éltében sem létezett, úgy holtában sem. Mint „diszszidens” válogatott társai sem; különösen nem Lóránt, aki alkalmanként így latolgatta egy-egy összecsapás esélyeit: „A Bundesliga-mérkőzések nem olyanok, mint az orosz választások, amelyeken mindig biztos a győzelem.”
Egy ideje persze már nem, ezért Lóránt Gyula is hazatérhetett. Ma szülővárosában, Kőszegen temetik újra, ennek apropóján beszélgettünk özvegyével, Zsófia asszonnyal.
– Miért éppen 2011-ben és május 13-án, pénteken rendezik a szertartást? Hiszen május 31-én lesz harminc éve, hogy elhunyt a férje.
– Igen, a halála óta eltelt harminc év, ezalatt lelkileg is fel kellett készülnöm az elválásra Gyulától. Már elköltöztem onnan, ahol a sírja található Németországban, a lányom is 130 kilométerre lakik tőle, most jött el az idő. Ezért feltettem a kérdést, Kőszeg városának van-e hajlandósága arra, hogy Lóránt Gyula hazatérjen a szülőföldjére, és tárt karokkal fogadták. Gyulának Kőszeg volt az otthona, mindig így beszélt róla, Budapestet soha nem emlegette.
– Igaz, hogy már halálakor, 1981-ben felvetődött a hazai temetés lehetősége?
– Akkor még csak bennem. Gyula Görögországban hunyt el, én pedig az athéni magyar nagykövetségen érdeklődtem arról, Magyarországra hozhatom-e, de rideg, vállrándító elutasításban volt részem. Ezért, mivel a görögöknél senkit sem hamvasztanak el, az viszont fel sem merült, hogy ott temessük el, a férjem koporsójával kellett visszautaznom Németországba. Nem akármilyen próbatétel volt.
– Meglepődött ezen? Korábban nem érezték, hogy az Aranycsapat középhátvédje már csak a magyar futballmúlt része, a jelenből kitagadták?
– Most mondjam azt, hogy ez engem nem zavart? Gyula is olyan ember volt, aki mindig előre nézett, mert ha hátrafelé tekingettünk volna, azzal nagyon boldogtalanná tesszük magunkat és a környezetünket. Én 1943-ban születtem, 1961-ben ismerkedtünk meg, a közös életünk akkor kezdődött, amikor elmentünk Magyarországról. Nekünk nem voltak az Aranycsapattal kapcsolatos közös élményeink. Gyula az itthon maradt társaival sem kereste a kapcsolatot, nem is lett volna okos dolog, mert ezzel csak bajba sodorta volna őket.
– Lóránt Gyulát roppant kemény középhátvédként, majd talán még kíméletlenebb edzőként tartották számon. Magánemberként is jellemezték e tulajdonságok?
– Következetes, kemény, sziklaszilárd volt – de csak a pályán. Otthon kenyérre lehetett kenni, a lányunk az ujjai köré tudta csavarni. Kiegyensúlyozott, szeretetteljes ember volt.
Publicisztika a 7. oldalon
origo.hu
Halálra gázoltak egy gyalogost Debrecenben
