Irányváltás

Nem tudom, milyen érzés lehet élő adásban végignézni legádázabb ellenségünk halálát. Nem tudom, csak a fényképet láttam. A fényképet, amelyen vasárnap éjszaka Barack Obama elnök népes stábjával, többek között alelnökével és külügyminiszterével a kivetítőre mered. Obama arcán feszültség, Joe Bidenén némi csodálkozás, Hillary Clinton pedig kezét a szája elé tartja, mintha épp valami borzalmasat látna.
A fotón nem látjuk a szörnyet, csak sejtjük jelenlétét. Hogy ott van, talán a szekrényből támad épp, mint egy B kategóriás rémfilmben. (Később a hírügynökségek képet is kiadnak a rém egyébként üres szekrényéről.)
Az első hivatalos beszámoló szerint a Fehér Ház „szituációs” termében összegyűlt társaság tényleg élőben követte az Oszama bin Laden likvidálására indított katonai akciót. Talán az egyik kommandós rohamsisakjára szerelt videokamerán keresztül. Kedden Leon Panetta, a CIA igazgatója sietett elmagyarázni, hogy az elnök, az alelnök és a külügyminiszter valójában nem látta az Al-Kaida vezérének kivégzését, mivel azután, hogy a kommandósok beléptek az épületbe, 20-25 percre elsötétült a képernyő.
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy valaki később ijedten a szájára csapott, mint Hillary Clinton a képen, mondván, Obama XXI. századi, progresszív imázsát kikezdheti, ha mint valami bizánci uralkodó személyesen tekinti meg egy lázadó felkoncolását. (Mindettől persze Bin Laden nem lesz hős: emberek válogatás nélküli lemészárlása – amit igencsak cinikusan „aszimmetrikus hadviselésnek” neveznek a terroristák – se nem rendszerkritika, se nem hatékony módja a fennálló állapotok érdemi megváltoztatásának, és akkor még szót sem ejtettünk mindennek a morális vetületéről.)
Szóval nem tudom, mit jelent rátapadni a képernyőre, és izgatottan várni, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a „fiúk” golyót repítsenek az első számú közellenség fejébe.
Elégtételt? Bizonyára. De a győzelem mámorát is és a korlátlan hatalomét.
A győzelem mámora azonban rövid ideig tart: akkor is lelohasztják a másnapok, ha éjjel pár hazafi még a Fehér Ház előtt ünnepeli a kivégzést. A legnagyobb gond pedig most az Amerikában a másnappal, hogy Oszama bin Laden halálával nem lesz több munkahely. És ez némileg rávilágít Obama hatalmának korlátaira is.
Nem egészen két héttel azelőtt, hogy az amerikai elnök bejelentette Bin Laden likvidálását, a CNN hírtelevízió egyik reggeli tudósítása arról szólt, hogy előző nap a McDonald’s étteremlánc 50 ezer állást hirdetett meg az Egyesült Államokban. A toborzást egyetlen napra szervezték, ami egyrészt kitűnő reklámfogásnak bizonyult, másrészt elég szívfacsaróra sikerült az erről szóló televíziós anyag, tekintve, hogy nem éppen álomállások elnyeréséért kígyóztak a sorok az éttermek előtt. A McDonald’s akcióját megelőzően a lakásfelszerelési cikkeket árusító Home Depot lánc jelentett be Amerikában munkaerő-toborzási csúcsot: ez a cég 60 ezer új állást hirdetett meg hirtelenében.
Mindez jól hangzik a válságból kikecmergő Egyesült Államokban. Kedvezően alakulnak a munkanélküliségi adatok is. Ám akadnak, akik azt mondják, hogy az újonnan teremtett álláshelyek között ijesztően sok a „McJob”, a gyorséttermi állásokhoz hasonlóan alulfizetett és hosszú távú biztonságot nem nyújtó munkahely.
Obama elnök megválasztása – 2008-ban, épp a pénzügyi világválság kellős közepén – nem csak annak ígéretét hordozta, hogy az elnök felülvizsgálja George W. Bush közel-keleti politikáját, és megvalósítja az egészségügyi reformot. Hanem kimondva-kimondatlanul azt is, hogy megállítja a középosztály lecsúszását.
A középosztály egyik legfőbb gondja pedig az, hogy a neoliberális gazdasági doktrína térnyerésével a nyolcvanas évek végétől folyamatosan települnek át Amerikából (is) az olcsóbb munkaerőt kínáló országokba a középosztály „kékgalléros” (fizikai munkát igénylő) munkahelyei. Hol vannak már az ötvenes-hatvanas évek, amikor Detroitban egy autógyári állás státusszimbólumnak számított, és a biztos jólét szinonimája lehetett.
Az Egyesült Államok az utóbbi húsz esztendő alatt sikeresen kiszervezte ipari termelésének egy részét Mexikóba, Indiába, Kínába. Közben a polgárokat azzal biztatták, hogy a jövő az innovációra alapozó, szellemi többletet előállító kreatív üzletágakban és a szolgáltatóiparban rejlik, itt fogják pótolni a megszűnő álláshelyeket. Azaz Kínában vagy Indiában, esetleg Kelet-Európában olcsó munkaerővel legyártatják azt, amit Amerikában kitaláltak. Néhány kivételtől eltekintve (például Apple, Microsoft) a modell nem működik zökkenőmentesen. Legalábbis nehéz belátni, hogy saját termelési kapacitások híján miként tudja majd a kreatív szektor érvényesíteni elsőségét azzal a Kínával szemben, amelyik nem éppen a szabadalmi jogok, a szellemi oltalom tiszteletben tartásáról híres. (Kína pedig a technológia megszerzése után természetesen az innováció terén lép előre, Amerika elsősége tehát ezen a területen sem lesz magától értetődő.)
Amikor Obamától azt kérik az amerikai választók, „hozd haza munkahelyeinket!” (bring our jobs home!), nem feltétlenül a McMunkahelyekre gondolnak…
Sokan a megvalósultnál határozottabb gazdaságpolitikai irányváltást is vártak az elnöktől. Hogy a bankcsődökhöz és az állami költségvetés eladósításához vezető neoliberális gazdaságpolitika után új időszámítás kezdődik. Hogy az állam – a demokrata Roosevelt New Dealjét alapul véve – határozottabb beavatkozással stimulálja majd a gazdaságot, és erősebb szabályozással kényszeríti felelősségvállalásra a pénzügyi szektort.
Nem mondhatni, hogy ebből semmi sem valósult meg, de a demokraták soraiból egyre többször hangzik el a vád: Obama elárulta az amerikai baloldalt (ami persze – tehetjük hozzá – nem európai értelemben vett baloldal).
A New York magazin május 2-ára keltezett száma terjedelmes és nagy vitát kiváltó portrét közölt Paul Krugman Nobel-díjas közgazdászról, illetve arról, hogy Obama tanácsadójaként miként szorultak partvonalra elgondolásai, amelyek a legradikálisabban jelenítették meg az újragondolás igényét az amerikai mainstreamben. Úgy tűnik, mintha a neoliberalizmus visszakúszott volna a küszöb alatt, épp miközben sok gondolkodó egy korszak végét ünnepelte.
Számosan mondják most, hogy Bin Laden likvidálásának belpolitikai hozadéka legfőképp Obama elnök újraválasztási esélyeinek ugrásszerű növekedése. Lehet, hogy így van. De a választást talán mégsem ez fogja eldönteni. Hanem hogy folytatódik-e az amerikai álom eróziója. Hogy hány embernek az otthonát viszi el a bank. Hogy miképpen érez majd az az alsó középosztály, amelynek soraiból a hadseregben szolgálatot vállalók is kikerülnek. Azok, akik például a Bin Laden ellen bevetett kommandóban most dicsőséget szereztek Amerikának.