Kapaszkodó

Egy nyugdíjas, győri katolikus plébános, Rédly Elemér kapta idén a Hit Pajzsa díjat. Mikor átvette az elismerést, váratlanul bejelentette, hogy egymillió forintot ajánl fel a magyar államadósság visszafizetésére. Nyilván maga sem gondolta volna, hogy ezzel nemcsak társadalmi mozgalmat hív életre, hanem komoly kormányzati törekvés és egy erről szóló törvény megvalósításához is segédkezet nyújt.

Korábban említette, vannak pillanatok, amelyekre örökké emlékezni fog, mert meghatározták az egész életét. Melyek voltak ezek?
– Budapesten születtem, ott is éltem át az ostromot. Három hónapon belül két testvéremet vesztettem el a bombázások alatt: a bátyám 15 éves, a nővérem 17 éves volt. Akkor értettem meg, mi is az igazi hit, amikor apám végtelen fájdalmában mégis ki tudta mondani: Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő neve! A Krisztinavárosban laktunk, a környéken szolgáló papok rendszeresen jártak az óvóhelyekre misézni, és tartani a lelket az emberekben. A mi pincénkbe egy héten egyszer Pritchmann Pál atya jött el. Egyszer nem érkezett meg a megbeszélt időben, nem volt aznap szentmise. Akkor tízéves voltam, és este arra gondoltam, hogy ha én pap leszek, miattam soha nem marad majd el mise! Ez is egy olyan pillanat, amely örökre megmaradt bennem, mert előrevetítette a jövőt. Mindenkinek vannak ilyen pillanatai. Másnap tudtuk meg, hogy azért nem jött a papunk, mert egy akna robbant mellette, és meghalt.
– Nehéz lehetett gyerekként ennyiszer szembenézni a halállal.
– Igen, de ezek a dolgok inkább erősítették és nem gyengítették a hitemet. A bencéseknél tanultam, ebből egy évet Pannonhalmán, aztán 1948-ban államosították ezt az iskolát is – csak két évvel később kapta vissza a rend. Én akkor már úgy mentem oda vissza, hogy bent is akarok maradni szerzetesként. 1953-ban érettségiztem, de akkor még nem tudtak felvenni a rendbe, mert kötve volt, hogy hány növendék lehet a bencés rendben. Két évig nem ürült meg hely. Úgyhogy elmentem a győri egyházmegyébe világi papnak.
– Nem akadályozták ebben?
– Fokozódott az egyházellenesség, de szerencsére az én papi pályámat nem akadályozták. Budapesten végeztem a teológiát, és 1958 júniusában szenteltek pappá Győrben. Utána mégis visszakerültem Budapestre, mert doktorálni készültem – akkor nem lehetett, később aztán sikerült, mégis adott faladatot a Jóisten. Akkoriban zártak ki nyolcvan kispapot a teológiáról. Tabódy István paptársammal szerveztük meg azt, hogy az eltávolított kispapok Budapestre költözhessenek, találtunk nekik állást, és így, munka mellett fejezhették be a tanulmányaikat. Évfolyamonként csoportokat alakítottunk, és egy-egy ilyen csoportnak volt egy konzulense, én a negyedévesekért feleltem. Természetesen tudtuk, hogy vannak körülöttünk besúgók, és figyelnek minket. Itt hangsúlyoznám, hogy én nem tartom helyesnek, hogy azokat hurcolják csak meg, akik annak idején ügynökök voltak, és jelentettek a hatalomnak. Ők sokszor megtört, megzsarolt, szerencsétlen emberek voltak, akiknek éppen elég elszámolni a saját lelkiismeretükkel. Én azokat tartom az igazán nagy bűnösöknek, akik beszervezték őket, és visszaéltek a megszerzett információkkal. Engem 1961-ben tartóztattak le: éjszaka jöttek, álmomból vertek fel, azonnal házkutatást tartottak.
– Miért?
– A kispapok támogatása miatt. Pontosan tudtuk, hogy le fognak tartóztatni, csak azt találgattuk, vajon Tabódy István vagy én leszek az első. Később a börtönben volt időm gondolkodni, remek agytorna volt kisakkozni, hogy mikor melyik beszélgetésemet hallgathatták le, ki lehetett a besúgó, honnan jutott hozzá az információkhoz. A kihallgatási jegyzőkönyvekből és a nyomozók kérdéseiből azt is tudtam, hogy a zárkatársaim mit jelentettek rólam. Volt köztük olyan is, aki arról gondoskodott, hogy ne legyen nyugalmam. Egész éjjel kihallgattak, nappal nem volt szabad pihenni, ha lehajtottam a fejem, azonnal rám szólt, hogy vigyázz, figyelnek! Szerencse, hogy pap voltam, azt mondhattam, hogy ilyenkor imádkozom. Végül is három és fél évet kaptam. Az ítélet úgy szólt, hogy mi háborúval kapcsolatos rendszerváltásra készültünk.
– Attól tartok, nem jól értettem. Mire?!
– Háborúval kapcsolatos rendszerváltásra. Akkoriban minden jelszó azt harsogta, hogy védeni kell a békét, meg békeharcot folytatunk és hasonlók, akkoriban volt a leghidegebb a hidegháború. Megkérdezték a nyomozók, beszélgettem-e a társaimmal a háború lehetőségéről. Mondtam, hogyne került volna szóba, de én köszönöm, nem kérek belőle, mert két testvéremet ölte meg a háború! De ez már nem került jegyzőkönyvbe, de az igen, hogy én háború esetén a kapitalisták győzelmét várom, mert egy kérdésre azt válaszoltam, hogy egy háborúban vagy az egyik fél győz, vagy a másik, nem lehet tudni. Megkérdezték, hogy egyetértek-e Kecskés Pál keresztény társadalomtudománnyal foglalkozó könyvével. Azt mondtam, igen! Ezért ők azt írták, keresztény társadalmat, vagyis rendszerváltozást akarok, ezért foglalkoztam a kispapokkal. Ezekhez hasonló képtelenségek alapján kaptam az ítéletet – szerencsére csak két évet ültem. Eszem ágában sem volt forradalmat csinálni, aki átélte ötvenhatot, az pontosan tudta, hogy a Nyugattól semmire sem számíthatunk. Szabadulásom után mosógépszervizben helyezkedtem el segédmunkásként.
– Tud még mosógépet szerelni?
– Egész jól boldogulok, a mai napig van barkácsműhelyem. De hála istennek, ez csak rövid ideig tartott. Gyömörére kerültem káplánnak, aztán Csornára, majd Győrben, illetve tíz évig Vértesszőlősön voltam plébános. Oroszlányban két évig a szeminárium rektora voltam, utána kerültem Sopronba, és 2002-ben vissza ide, Győrbe.
– Nem szenvedett a sok váltás miatt?
– Ezt egy papnak tudnia kell kezelni, és én nem is tartom rossznak ezeket a változásokat. Ha az ember valahová megérkezik, viszi az elképzeléseit, amelyeket megvalósít. De egy idő után nem tud újat csinálni. Az sem jó, ha a hívek már minden szófordulatát, minden gondolatát ismerik a papnak, mert akkor könnyen elunják. Az se mindig jó, ha a pap mindenki gyerekkori csínyeit ismeri. Nekem volt egy elődöm, akivel előfordult, hogy az éjféli mise alatt valaki bedrótozta a templom ajtaját, és a hívek nem tudtak kimenni. Az a kölyök, aki ezt a viccet csinálta, soha többet nem mert a plébános színe elé kerülni, többet a templom felé sem nézett. Mikor én meghallottam ezt a történetet, megüzentem, hogy jöjjön nyugodtan, szeretettel várjuk a templomban! Azóta visszatalált Istenhez.
– Hogyan lett rektor a hittudományi főiskolán?
– 1968-ban volt egy hittankönyvpályázat, amelyen én nyertem: évtizedekig ezt a könyvet használtuk a hittanórákon. A nevemhez fűződik a Hitünk és életünk című kötet is: egyik társszerzője vagyok Kerényi Lajos és Bognár Lajos mellett. Így kerültem be az Országos Hitoktatási Bizottságba, amelynek előbb titkára, majd 2002-ig igazgatója voltam. Nagy eredménynek tartom, hogy 1984-ben elindítottam Győrben a világiak hittanári képzését a teológián, illetve 1988 óta tanítok kispapokat, így lettem rektor is.
– A Hit Pajzsa díj átadásán tette az államadóssággal kapcsolatos bejelentést. Hogyan jött ez a gondolat?
– Nem az érdememnek, hanem Isten ajándékának tartom a kitüntetést. Akkoriban hangzott el Orbán Viktor évértékelő beszéde – én igyekszem széleskörűen tájékozódni, az internetet is sokat használom. Ebben a beszédben elhangzott, hogy a legnagyobb baja az országnak a hatalmas államadósság, ettől kéne megszabadulni. A Nézőpont Intézet azokban a hónapokban csinált egy felmérést, amelyből kiderült, hogy a magyarok fele szívesen hozzájárulna az államadósság visszafizetéséhez. Erre aztán elindult egy csúnya reakciólánc: egyre több helyről hallottam, hogy az emberek azt mondogatták, nem az én ügyem, fizesse az adósságot az állam! Ez késztetett arra, hogy megszólaljak a nyilvánosság előtt. Az államadósság mindannyiunk ügye, függetlenül attól, hogy a felhalmozása miatt kit tartunk felelősnek.
– Megnéztem az államadósság-számláló állását az interneten. A nemzeti össztermék 81 százalékát teszi ki az adósság, vagyis fejenként több mint kétmillió forintot.
– Én erre ajánlottam fel a magam részéről egymillió forintot. Kérdezhetik, honnan van egy öreg papnak ennyi pénze. Egyrészt nyugdíjat kapok.
– Biztos rengeteget…
– Nyugdíjat tényleg nem sokat, de kapok nemzetihelytállás-pótlékot is. Van plébánosi fizetésem, azt fölveszem, ám visszaadom, hogy ne terheljem az egyházközséget. Kapok a hittudományi főiskoláról is fizetést: ötven év szolgálati idő után már egész tisztességes összeget. Ebből a jövedelemből támogatok karitatív célokat. Sokan kérdik: miért nem a szegényeknek adtam? Talán évek óta ki kellett volna kürtölni, hogy kinek adtam? Ó, ha tudná, hányan írtak nekem kérőleveleket az utóbbi időben! Ebbe a tervembe is csak néhány embert avattam be, a díjátadón jelen lévők többségének meglepetés volt a bejelentésem. Bőzsöny Ferenc, aki a díjátadót vezette, azonnal csatlakozott a felajánlásomhoz, ő volt az első. Hende Csaba miniszter úrral, aki jelen volt, megbeszéltem, hogy erről a számláról én nem rendelkezhetek, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a kormány felkarolja az ügyet. Ő szólt Matolcsy Györgynek, akinek a titkárságáról másnap felhívtak, és ezzel átvették tőlem a gyakorlati lebonyolítás terhét. Most ott tart a dolog, hogy a kormány jogszabályi szintre emeli az „Összefogás az államadósság ellen” Alapról szóló törvényt, amelyben benne van az is, hogy az adóból leírható lesz a felajánlás összege. Ha ez megjelenik a Magyar Közlönyben, megnyílik a számla, és akkor lehet rá utalni. Eddig még én sem tudtam elutalni a pénzt.
– Eddig valóságos sikertörténet. Mégis az államadósság összegéhez képest mindez alighanem csak csepp lesz a tengerben…
– Én is tudok számolni, tudom, hogy azt a sok pénzt, amelyet vissza kell fizetni, nem lehet csak úgy előteremteni. Én a hozzáállást tartom fontosnak, megmutatni az embereknek: igenis mindenki számít egy nemzet közös ügyében! Ebben az önző világban túl kevesen élik át azt az érzést, mennyire megváltozik az ember hangulata, ha ad, akármilyen keveset is! Sokszor, amikor a Katolikus Karitásznak gyűjtünk, kiderül, hogy azok hoznak adományt, akiket én rászorulónak gondoltam, és nem kérni, hanem adni akartam nekik. Kaptam rengeteg szeretetteljes levelet, meg olyat is, amelyben egy jómódú ember kikéri magának, hogy én gyűjtést rendezek, mikor ő tisztességesen, sok milliót adózik évente – miért adjon még? Én meg azt kérdem: miért bántja őt az én tervem? Gondolom, mert érzi, hogy neki is adnia kellene, és mentegetőzik. Nekem mentegeti magát? De hát ki vagyok én?
– Nemcsak az állam, az emberek is eladósodtak. Sokan kényszerűségből, de megint csak sokan felelőtlenségből. Miért éljük fel a jövőnket?
– Erre mondja a hittan, hogy az áteredő bűn következményeként értelmünk elhomályosult, és akaratunk rosszra hajló lett. Azaz becsaphatók és elcsábíthatók vagyunk. De van kapaszkodónk is, például a lelkiismeret. Bármennyire nem tetszik is egyes embereknek, Isten beleszól az életünkbe, mégpedig a lelkiismeretünk szaván keresztül. Van, hogy a gondviselés különös utakat választ: vajon nekem eszembe jutott volna ez a felajánlás, ha nincs negatív kampány az után a bizonyos felmérés után? A hívő ember bennem azt mondja: a gondviselés sugalmazta az én gondolatomat. Ha Isten képes megérinteni sok ember lelkét, sokan fogják követni az Ő szavát.