Kegyelemkenyéren

Két évvel a dél-oszétiai konfliktus és csaknem húsz esztendővel az Abházia birtoklásáért kitört polgárháború után még most is több százezer menekült él ideiglenes szálláson Grúziában. Sztálin-kultusz és fényárban úszó, lüktető főváros, harmadik világbeli körülmények között élő otthontalanok és üvegfalú rendőrség – pillanatképek egy bonyolult országból.

Miközben a világ nagy része a pekingi olimpia lélegzetelállító megnyitóját bámulta a televízió képernyőjén, Európa és Ázsia határán egy kis országban háború tört ki. Grúz és orosz (valamint oszétiai) katonák harcoltak az elméletileg grúz területen lévő, ám gyakorlatilag orosz ellenőrzés alatt álló Dél-Oszétia birtoklásáért. A konfliktus során emberek százezrei menekültek el otthonaikból: előbb oszétok a grúzok elől, utána pedig grúzok az oszétok és oroszok elől. Sokan, legalább negyvenötezren azóta sem térhettek haza, ráadásul rajtuk kívül egy korábbi belső háború, az abháziai konfliktus miatt kétszáz-háromszáz ezer ember él menekülttáborokban immár évtizedek óta az alig négy és fél milliós országban. A térségnek különben olyan bonyolult és zaklatott történelme volt az elmúlt húsz esztendőben, amelyhez képest a balkáni háború átlátható, nagycsaládban lezajlott tömegverekedés. Tbiliszibe indulásom előtt tucatnyi oldalt nyomtattam ki a Szovjetunió széthullása után a kaukázusi térségben történtekről, de a három és fél órás repülőút után úgy tettem le a jegyzeteket, hogy zsongott a fejem a grúzok, oszétok és abházok mellett az adzsárok, krasznodariak, karacsájok, cserkeszek, ingusok, csecsenek, dagesztániak, örmények, azeriek, görögök, zsidók, észtek, kurdok, asszírok és ki tudja még, miféle nációk viselt dolgaitól.



Éjjel megérkezni Tbiliszibe (a helyiek közül sokan a középkori nevén, Tiflisznek hívják a grúz fővárost) nagyon sok szempontból meglepetés. Egyrészt azért, mert az új reptérről beautózva számtalan meghökkentő épületet látni, olyanokat, amelyek Budapesten talán még a tervezőasztalokon sem léteznek. Van bámulatosan szép, üveggel fedett gyaloghíd a városközpontot átszelő Kura folyó felett, a belügyminisztérium vadonatúj, hullámos épülete pedig elképesztően izgalmas építészeti remekmű. Miközben néhány évvel ezelőtt még gyakori volt az áramszünet, és az emberek generátorokkal próbáltak világítani, most minden tér és középület fényárban úszik. Kicsit át is estek a ló túlsó oldalára a kaukázusi térségre jellemző tiritarka világítással. A város fölé magasodó dombra épített tévétornyot például rikító narancsszínbe öltöztették, ráadásul az egészet megfejelték egy fehér futófénynyel. Mellette a Vake park püspöklila óriáskereke néz a városra, minden küllőn külön fénycsíkkal. Az embernek az az érzése támad, hogy egy fénycsöveket gyártó cég engedélyt kért és kapott a várostól a teljes termékkatalógus felvonultatására. Először a reptér mellett láttam, és egyedinek gondoltam, de később kiderült, hogy országos koncepció az autószalonra emlékeztető rendőrőrs: az épület utcafrontja teljes egészében üveg, így az egyenruhások hivatali tevékenysége nyitott könyv az utcán járók számára, és nem mellékesen a kedves ügyfelet sem lehet suttyomban gumibotozni.
Emberbaráti célból érkeztünk a Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkatársaival, akik egy szlovák partnerszervezettel közösen pályáztak a visegrádi országok humanitárius célra létrehozott alapjánál. A négy kelet-európai ország által létrehozott Visegrádi Alap hetvenötezer eurót adott arra, hogy a két kelet-európai szervezet a grúz civilekkel összefogva megpróbáljon minél több belső menekültet visszavezetni a munkaerőpiacra azáltal, hogy különféle szakmákat és készségeket tanítanak meg nekik. A szlovák People in Peril Associationt (Emberek Veszélyben Egyesület) különben újságírók alapították a koszovói krízis idején, és ma is vannak kollégák a kuratóriumban. A helyi civil szervezet, a Betheli Humanitarian Association pedig a csecsen krízis idején, 1999-ben jött létre. Egyetlen mondatot áldozzunk a belső menekültek magyarázatára is: ezek olyan emberek, akik tőlük független okok miatt szülő- és lakóhelyük elhagyására kényszerültek ugyan, de a saját országukon belül maradtak, nem lépve át államhatárokat.



Első nap elindulunk a fővárosból keletre. Az autópálya mellett hirtelen számtalan egyforma kis ház tűnik fel, mikor kiderül, hogy megérkeztünk. Cerovani a hely neve, és pár éve még nem is létezett. A kétezer (!) egyforma házat a kormány építtette nemzetközi segítséggel a Dél-Oszétiából elmenekült grúz családoknak, amelyek 2008 decemberében költözhettek át ide a sátraikból. Nyolcszor hét méteresek a piros tetejű házak, egymástól alig pár méterre, és legfeljebb abban különböznek egymástól, hogy egyiken van parabolaantenna, a másikon meg nincs. Hatezer-ötszáz ember él az új faluban, és a környéken még legalább három ilyet találunk. Mindegyikben van iskola és óvoda, közösségi ház, orvosi rendelő és persze kis boltok tömkelege.
Bekopogtatunk a polgármesterhez. Avtandil Kochivili egy grúz és egy uniós zászló mögül sorolja a statisztikákat, hogy hány házban hány ember lakik, és melyek a legnagyobb problémáik. Természetesen a munkanélküliség, amelyet ő negyvenszázalékosnak mond, de én az utcákon tébláboló férfiak és nők számából jóval magasabbra következtetnék – meglehet, hogy az elöljáró óvatos, és a hivatalos, a kormány által bevallott számot mondja nekünk. Érdekes adalék, hogy a menekültek magukkal hozták az otthagyott falu struktúráját: aki ott óvónő volt, az itt is az, és a házakat is úgy osztották ki (amennyiben ez megoldható volt), hogy az egykori szomszédok egymás közelében maradjanak.
Buszjárat nincs a fővárosba, mondja a polgármester. Aki ott dolgozik, iránytaxival vagy saját járművel oldja meg a közlekedést. Szerencsére nyílt egy üdítőpalackozó a környéken, és már próbaüzemel egy mosóporgyár is, amely várhatóan jó pár embernek ad majd munkát. A baptisták megbeszélik, hogy amennyiben lesz érdeklődés a kurzusaik iránt, kisbusszal viszik majd a fővárosba a leendő diákokat, akik kisvállalkozói ismereteket, számítógép-kezelést, üzleti angolt tanulhatnak, vagy járhatnak cukrász-szakács tanfolyamra. Utóbbiak közül azok, akik az egyéves képzés után életképes üzleti tervet tudnak összehozni, akár kétszázezer forintos vissza nem térítendő hitelt is kaphatnak kisvállalkozásukhoz. Ez itt nem kis pénz, hiszen az átlagfizetés kétszáz dollár körül van.



Cerovaniból továbbmegyünk az oszét határ közelében fekvő Gori nevű kisvárosba. Ide be is vonultak két éve az oroszok, nyolcvanezren menekültek el, a városban csak az öregek maradtak. A bevonulást megelőző bombázásokban sok civil is meghalt, köztük egy holland újságíró, akit bombatalálat ért a főtéren.
Ma már béke van, sokan hazaköltöztek az elmenekültek közül, és olyan Dél-Oszétiából kiűzött grúzok is laknak itt, akik minél közelebb akartak élni egykori falujukhoz. A város különben nem csak a két évvel ezelőtti konfliktusról híres, sőt az eltörpül nagy szülöttjéhez képest. Itt született ugyanis Ioszeb Dzsugasvili, akit aztán Joszif Visszarionovics Sztálinként volt kénytelen megismerni a nagyvilág. A leghírhedtebb szovjet diktátornak itt valóságos kultusza van: amikor a szülőháza és a mellette berendezett emlékmúzeum felől érdeklődtünk, egy járókelő párás tekintettel mondta, hogy „mi, grúzok még haláluk után sem értékeljük nagy szülötteinket”.
A múzeum különben üzleti alapokon működik: tőlünk például személyenként tíz larit, ezeregyszáz forintot gombolnak le a látogatásáért, és ha ki akarjuk nyittatni az udvaron kiállított páncélkocsit is, amelyben a diktátor a jaltai és a teheráni konferenciákra utazott, újabb öt larit kell fizetnünk. Engem elkapott a költekezés heve, és beruháztam harmincöt larit, vagyis négyezer forintot egy palack Sztálin vörösborba is, amelyhez hasonlót később (őszinte bánatomra) tizenhárom lariért is láttam egy fővárosi vinotékában. Azt hiszem, Joszif Visszarionovics idején az efféle magatartást tiltott nyerészkedésnek hívták, és a boltost „mocskos kulák!” felkiáltással Szibériába küldték ideológiai átképzésre. Mint megtudtuk, Sztálinnak halálakor mindössze tíz nadrágja és három kabátja volt, cserébe viszont számtalan könyvet hagyott a hálátlan utókorra.
A város lakosainak ragaszkodására jellemző, hogy a generalisszimusz hatméteres bronzszobrát csak tavaly nyáron, az éjszaka leple alatt merték eltávolítani a helyi hatóságok a főtérről úgy, hogy a rendőrök a helyszínre siető fotósokat és operatőröket sem hagyták dolgozni. Most a tervek szerint a 2008-as orosz agresszió áldozataira emlékeztető műalkotás kerül az egyelőre üresen árválkodó térre – azért nem írtam talapzatot, mert tavaly, biztos ami biztos, azt is elbontották.



A főtér mögött hamisítatlan szocreál lakótelep, borzalmas kinézetű panelházakkal. Közöttük egy még rosszabb állapotban lévő elhagyott óvoda, most hatvanegy menekült otthona. Nekik vagy nem jutott új ház a semmi közepén, vagy nem akartak odamenni. Érthető a dilemmájuk: ott ugyan civilizáltabb körülmények között laknak, de autó nélkül nem is álmodhatnak róla, hogy munkát találnak, itt viszont erre nagyobb az esély, elmehetnek napszámba.
A bejárat kitört üvegajtaján vagy hét-nyolc nagy nemzetközi segélyszervezet matricája, fölötte az emeleti ablak felső része kivágva. Üveg helyett pléh, amelyen át kidugták a kályhacsövet. Régen Romániában, a Ceausescu-diktatúra legsötétebb éveiben voltak ilyen megoldások a lakótelepeken. Bemegyünk az épületbe, a volt óvodában hatalmas lyukak a padlón, de a falakon még láthatók a hatalmas gombákon ülő mosolygós törpék. Betérünk az egyik szobába, amelyben egy kis csikókályha van, hatalmas ágy dunyhával és pár nagyon apró szék. Talán az óvoda régi felszereléséhez tartoznak, jut eszembe, és amikor hellyel kínálnak, nem merek ráülni, nehogy összeroppanjon alattam. Elbeszélgetek az ötvenéves nővel, akit Etsadasvili Venerának hívnak. Négyszobás háza volt egy közeli faluban, amely most már szakadár terület, és nem mer visszamenni. (Grúzia területének húsz százaléka szakadt le, és kiáltotta ki függetlenségét különféle nevek alatt, amelyeket Oroszországon kívül senki más nem ismer el.) A nő elmeséli, hogy az államtól havonta háromezer forintnyi támogatást kapnak, és ebből, valamint a segélyszervezetek kegyelemkenyerén élnek. Huszonkét éves fia évekkel ezelőtt eltűnt, miközben Dél-Oszétiába ment kereskedni: jó esetben csak elrabolták, és most rabszolga valahol, de előfordulhat, hogy a kocsija kellett, őt meg megölték, és ledobták egy szakadékba.
Szóba elegyedem egy hetvennek kinéző férfival, Metreveli Ramazzal, aki őszinte megdöbbenésemre azt mondja, hogy csak negyvenhat éves. Napszámosként dolgozik, amikor akad munka, de sokan visszaélnek kiszolgáltatott helyzetével. Míg egy tősgyökeres helyi lakos tíz larit, vagyis ezeregyszáz forintot kap napszámba, nekik állítólag jó esetben három-négyet ígérnek. Behív egy lyukba, a műhelyébe, ahol kartonból eszkábálta össze egy katedrális vázát, amelyre apró köveket ragaszt. Szép, középkori templomra emlékeztető makett készül, de úgy tűnik, jóval nagyobb, mint a pöttömnyi bejárati ajtó, így soha nem fogja tudni kivinni.
Kísérőnk elmondja, hogy szervezetük, a Betheli helyi tagja naponta egy kenyeret visz az itt lakó hatvanegy embernek. Mi is elmegyünk bevásárolni, a cukor annyiba kerül, mint otthon, a tészta valamivel olcsóbb – mindenkinek veszünk mindkettőből egy hétre elegendő adagot.



Vasárnap elmegyünk a fővárosi baptista gyülekezet istentiszteletére. Fura látvány a protestáns liturgia füstölővel és nagy szakállú pópára emlékeztető presbiterekkel az ikonokkal teli templomban. Néhány éve még bedeszkázták templomaikat, és üldözték őket a többségi ortodoxok, de ma már csend van. Az egyik gyülekezeti tag kiválóan beszél angolul, és elmondja, hogy a grúz nyelvű istentisztelet mellett vannak orosz és oszét nyelven tartott alkalmaik is. A háború idején a grúz istentiszteleten orosz nyelven olvasták fel Isten igéjét – azt mondja, ez nekik is jó lecke volt, hogy nem szabad gyűlölni embertársaikat.
Esténként van idő szétnézi a városban, és megkóstolni a nagyon ízletes grúz ételeket. A Perovskaya utca tipikus expatnegyed, a bárok és éttermek tele vannak itt élő külföldiekkel. A Dublin bárban mellém telepedik egy kanadai fiatal, akitől megkérdezem, mit keres itt. Angolt tanít, mondja, és elmeséli, hogy a grúz államfő érdekes programba kezdett tavaly: öt éven belül tízezer angol anyanyelvű nyelvtanárt hív be külföldről, hogy megtanítsák a világnyelvre a helyi fiatalokat. Elsősorban Kanadában és Amerikában toboroznak, már ezerötszázan meg is érkeztek a közép- és általános iskolákba tanítani. Itteni viszonyok között jelentős fizetést, ötszáz larit kapnak (ez mintegy 300 amerikai dollárnak felel meg), az állam évente kétszer kifizeti a hazaútjukat, és hétvégenként ingyen utazhatnak az országban, hogy megismerjék Grúziát. Elsősorban egyetemisták és fiatalok jönnek. Nem kötelező a pedagógusi végzettség, az a fontos, hogy ne beszéljenek grúzul, mert így a diákok kénytelenek megtanulni angolul. Ebből ugyan nem fognak meggazdagodni, de nekik nagy kaland átjönni egy évre a világ másik felébe.



Nemzetközi luxusmárkák boltjai között sétálok haza a szállodába, az utakon feltűnően sok a drága autó. Bizonyos értelemben olyan, mint a tíz évvel ezelőtti Magyarország: most épülnek a plázák, a tévében a Szerencsekerék megy esténként, és minden sarkon van egy szerencsejáték-kaszinó. Vadkapitalizmus van, a szállodám százötven dollárba kerül egy éjszakára, de négy nap nem elég arra, hogy sikerüljön bélyeget vásárolnom a képeslapjaimra.