Köznapló

Május 6., péntek
Ahogy Darnyiék Széchy Tamást, én apámat szerettem volna rajtakapni. Nem sikerült. Tornatanárként sok száz gyermeket megtanított úszni, ám vízben soha nem láttam. Mindig csak a parton. Anyám élcelődött is vele emiatt. Igazságtalan volt. Míg ő hat testvérével a Tisza mellett nőtt fel, s szinte kétéltűekké lettek, addig apám az Alföld legszárazabb vidékén, a Berettyóban próbálgatta, hogyan kerekedhet fölébe a víznek.
De nem csak ezért lett a víznek mítosza a családban. Apám tudománya az én esetemben csődöt mondott. Képtelen volt rávenni, hogy ússzak a Dunában. Húsz méterre laktunk a parttól, s fentről, a harmadik emeletről úgy láttam, nem rám méretezték a folyót. Széles. Nagy. Hullámos. Hajók lapátolnak benne.
Az is riasztott, hogy egyik télen a szomszéd utcából ráment a jégre egy fiú, beszakadt alatta, és elsodorta a víz. Soha nem találták meg. Azt a fájdalmas üvöltést, amely kiszakadt pár lépésre álló testvéréből, ma is hallom. Iszonyú. Így inkább a Császárba jártam. Vagy ahogy mindenki hívta, a Csasziba. A cimborák akkor már, tízévesen, úgy úsztak, mint Johnny Weissmüller. Hívtak engem is, de én maradtam a parton, mígnem egy Ősapai nevű fiú becsalt a medencébe.
Az a titka, hogy jól rúgd el magad a faltól, mondta. Elrúgtam, ekkor meg azzal biztatott, hogy két tempót biztosan tudok úszni. Utána a következő kettő sem lesz nehéz, s így haladtunk kettesével. A vége az lett, hogy keresztben átúsztam a nagymedencét. Attól fogva parancsra sem jöttem ki a vízből. Mámorosan kalimpáltam oda-vissza.
Ez a mámor járt át a minap, mikor egy antikvárium dobozos ócskaságai közt rábukkantam Peterdi Pali könyvére a Csasziról.
Palit mindenki ismerte a környéken. Nem csak újságíróként. Trenírozta a III. kerületi TVE úszóit, köztük Korényi Olgát, akibe én is, mint sokan a kamaszok közül, szerelmes voltam. Mindig lestem a percet, amikor kijön a medencéből… A víz testére simította úszódresszét, olyan volt, mintha nem lenne rajta semmi.
Peterdi a felelős, hogy annyi évet újságírással töltöttem. Korábban arra gondoltam, megpróbálok papírra vetni valamit Karácsony Benő módján. Az íróság érdekelt. De aztán elolvastam Pali egyik olimpiai riportját, már nem tudom, atlétikáról vagy öttusáról írta, s mint a villám hasított belém, hogy a sportújságírónak kell lennem. Kapok fényképes igazolványt, bejutok minden versenyre. Nem a sportuszoda esőcsatornáján kell majd felkúsznom, hogy lássam a vízilabda-válogatottat és mindenekelőtt Gyarmati Dezsőt.
Ám a sors másként akarta. Egy időre be kellett érnem a geodétasággal. A sóhajtozás azonban maradt, egy gyönyörű asszony meghallotta, mi után ácsingózom, és beprotezsált Kutashoz. Ő volt akkoriban a magyar sport mindenhatója. Tágas irodájából felhívta a sportlap legjobbnak ítélt rovatvezetőjét, s pár nap múlva ott állhattam Dávid Sándor előtt.
Kínos perceket éltem át.
Nézd meg azt a fiút, mutatott egy keskeny arcú, szőke újságíró felé. Őt senki nem protezsálta. Azért van itt, mert tehetséges… Úgy szégyelltem magam, mint még soha. S bár kaptam egy ideiglenes pályabelépőt, nem használtam, s a Népsport szerkesztőségének a tájára sem mentem többé.
Más kérdés, hogy tíz év múlva odakényszerültem, és úgy hozta a sors, hogy egy nap találkozzam Dáviddal. Akkor már nem írt. A Forma–1 riporterfülkéjében ült, vendégként érkezett a laphoz. Morvai Katit keresi, mondta, mikor belépett. Kati egy emelettel lejjebb járt, Dávidnak várnia kellett.
Kettesben ültünk a szobában, s egy pillanatra megkísértett: szólok, hogy azóta is őrzöm a régi pályabelépőt. Őrzöm, mert nem akarom elfelejteni, amit akkor mondott. De aztán jobbnak láttam, ha hallgatok. Azt hiszi tán, rá akarok cáfolni. Hetykélkedem. Holott eszembe se jutott ilyen.
Dávidot tiszteltem Balczó-könyvéért, arról éppenséggel válthattunk volna szót, de úgy gondoltam, nem töröm meg a csendet. Senki nem mutatott be minket egymásnak, azt sem tudja, ki vagyok. Némán ültünk, míg Kati meg nem érkezett.
Peterdi Palinak sem szóltam évek múlva, milyen vágyat ültetett belém. S a legfurcsább, hogy találkozásunk perceiben magázódtunk, holott mással mosolyosan tegeződött. Ez is igazolta, amit már rég gyanítottam. A sajtó világában én csak az írásaimmal voltam és vagyok jelen. Oka alighanem az, hogy csatát vívott bennem a vágy („szeretném magam megmutatni”) a kun ősök keleti szellemével. Hálát adok Istennek, hogy végül az utóbbi kerekedett felül.
Szamarkandban nem értettem, miért tiltakoznak az iszlám hitűek, amikor próbálom lefényképezni őket. Tudnom kellett volna, hogy arcukat őrzik – arrafelé mindenki vigyázza a magáét. Hiszen az arc többet árul el, mint a szó, ezért csak annak fedik fel, akiben végsőkig megbíznak. A fátyolnak is ez a magyarázata.
A fátyol, akárcsak a víz, merő titok, hullámzó sejtelem. Ha természetüket nézem, mindkettő a nőkkel rokon. A férfiak arcát ráncaik térképe takarja. Arab írásra emlékeztető, kiismerhetetlen jeleit csak azok képesek megfejteni, akik érezték már bőrükön a nap és a sivatag hevét.
Apám sejtjeiben hordozta gyanakvását a vízzel szemben. Őseinek a föld adott megélhetést. Vele küzdöttek, és sokan alulmaradtak a harcban. Én az ő fájuktól messzire estem. Tizenkét évesen az úszónőket bámultam a Csasziban, ahogy Peterdi sípszavára tempóztak. Ha az edzésnek vége lett, és kijöttek a medencéből, vad dolgokat képzeltem róluk. Meg velük. S ez számomra azt is jelentette, hogy a víz nemcsak titok és sejtelem – a paradicsomot is felidézi, amelyet kötelességünk megteremteni már itt a földön. Rossz irányt vesz, aki a csalfa sikerért liheg, vagy akit a tárgyak bűvölete tesz bolonddá. Utólag bánni fogják, de akkor már késő lesz.
Peterdi Pali könyve száz forintba került. Ha tudná, mi mindent felidézett, biztosan örülne. Cseppet sem zavarna, ha újra csak magázódva tenné.

Május 7., szombat
Nő van a dologban. A fényképét is látni. A Népszabadság hozta le. Azt hiszem, fodrásznál járt, bár göndörsége valószínűleg máshonnan való. Az anyaméhből hozta. Középen finom választék – ez az egyetlen, ami finom és középen van rajta. Életrajza, amelyet a lap tár elénk, csupa kóc. Nem tudni, hol született, azt sem, hogy mikor. Mosolya fölényes, már-már felsőbbrendű, alighanem Zeusz fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné. A neve dr. Karin Deutsch Karlekar. Mielőtt doktor lett volna, több angol és amerikai college küszöbét koptatta. 2001-ben lett a New York-i Freedom House munkatársa, szerkesztője. A dél-ázsiai térséget felügyeli. S mert ismétlés a tudás anyja, megismétlem: a hölgy Dél-Ázsia szakértője. A lap washingtoni tudósítója őt tartotta a legalkalmasabbnak, hogy leszedje rólunk a keresztvizet.
Ennek módja hallatlanul egyszerű. Úgy kell kérdezni, hogy a folyamatosan félretájékoztatott Népszabadság-olvasó ezután se lásson messzebb az orra hegyénél. E feltételnek Szőcs László, a tudósító tökéletesen megfelel. Írása olyan, mintha Ján Slota lapjába szánná. Ráadásul úgy tesz, mintha ő vinné a hírt a hölgynek: „a legfrissebb globális médiaszabadság-index” alapján példátlan, hogy Magyarország egy év alatt csepp híján kiesett a szabad sajtó országainak köréből. Ha így folytatja, hamar a „részben szabadok” közt találja magát!
Vártam, hogy Szőcs az ujjongáson kívül majd kérdez valamit. Kérdezett is. Kőkeményen. „Meg tudja ezt erősíteni?” – fordult a Dél-Ázsia szakos hölgyhöz, aki nem késett a válasszal: „…valóban példátlan.”
Mindebből kitetszik, hogy Szőcs szakmailag inasszinten mozog, s ha a Népszabadság így folytatja a politikai bulvárosodást, kizuhan a korrekt lapok köréből. A főszerkesztő közölhetné tudósítójával: ilyenfajta interjúkkal nem a kormányt járatják le, mint szeretnék, hanem dr. Karin Deutsch Karlekart. Olyan mondatot kipréselni az asszonykából, hogy a „parlament a Fidesz ellenőrzése alatt áll”, tisztességtelen. Itt tavaly választások voltak, ennek során a nép elsöpörte a balliberális vircsaftot. Loptak, csaltak, hazudtak, nem kellettek a kutyának sem. Erről beszélt Szőcs úr a hölgynek?
Bármibe fogadok, hogy nem. Vagyis jégre vitte, amit korrekt férfi aligha tenne. De hát nem is állítottam, hogy Szőcs László korrekt. Ami meg a sajtószabadságot illeti, embere válogatja. Én Kádárék idején is le tudtam írni, amit akartam, pedig nem hordott a tenyerén senki.
Globális médiaszabadság-index – mekkora baromság! Mintha az olvasó ezt keresné, amikor kezébe veszi a lapot. Csinálmány, amelyen semmi sem múlik. Csiklandoz a kíváncsiság, mit és hogyan írt ez a frissen fodrászolt hölgy, mielőtt a Freedom House-nál landolt.
Onnan akarja megmondani nekünk, mi jó és mi rossz? Ne nevettesse ki magát… Szőcs, ha már ilyen jól összejöttek, felvilágosíthatná: a sajtó azért jutott oda, hogy az újságban már nemigen találni olvasnivalót, csak cikkeket meg elemzéseket, mert efféle szabálymancik kotyognak bele – oktondi liberális elveik mentén.
Sajtószabadság? De hiszen ez oly egyszerű…
Ahol a szerző megtesz mindent, hogy tisztán lásson, és azt veti papírra, ami kirajzolódik előtte; ahol lényét felelősség járja át, ahol a tollal nem kapar, hanem ír, ott a sajtó valószínűleg szabad. Ott eleven a stílus, az olvasó kedvenceit találja a lapban, és az író nem rombol, hanem épít.