Köznapló

Május 1., vasárnap
Ha valaki arról kérdezne, milyen írókat szeretek leginkább, azt felelném: a veszélyeseket. Bennük bízom leginkább. Ennek egyik oka, hogy sokuk szagolt puskaport, és átélt néhány kartácstüzet is. Olyanokra gondolok, mint Zrínyi, Lermontov, Stendhal, Tolsztoj, Jünger vagy Céline. Többször rájuk vetült a halál árnyéka, ami kiűzi belőlük a bűn legfőbb forrását, a gyávaságot. Ez adja hitelüket.
Lermontov a Kaukázusban harcolt a hegyi lakókkal. Párbajban halt meg. Diáktársával vívta 27 évesen. Ő szándékosan a levegőbe lőtt, a barátja a szívére. Tolsztoj is arrafelé szolgált, de számára Szevasztopol védelme jelentette az igazi próbatételt. Stendhal egyenruhában egész Moszkváig kísérte Napóleont. Jünger két világháborút tisztként szolgált végig, ezért toporog életműve előtt zavartan az irodalomkritika. A francia Céline külön eset. Az első világháborúban megsebesült, a másodikban kollaboráns lett, el is mondtak róla minden rosszat, ami elmondható.
Mégsem hiszem, hogy befolyásolta volna bármelyiküket, mit tart felőlük a soros uralkodó, a hatalmat gyakorló pártalakulat, és nem izgatta őket az sem, ragaszt-e címkét rájuk a győztesek „igazsága”. Sohase kémlelték a kedvező széljárást, fütyültek a politikai divatokra, bár egyszerűbb, ha úgy fogalmazok, hogy férfiak voltak. Minden rezdülésükben szabadok, és tollukat is ez a szabadság mozgatta.
Életvitelük egyszerű volt és puritán.
Tolsztoj korán kelt, és mindig hideg vízben mosdott. Bevetette az ágyát, kitakarította a szobáját, majd begyújtott a kályhába, s tett egy rövid sétát. Kilenckor reggelizett, kávét száraz kenyérrel. Evés közben átfutotta az orosz újságokat és a The Timest. Az állomásról behozták a postáját, átnézte, melyik levélre kell válaszolnia, csak ezután kezdett írni. Erre az időre a kutyákat is elkergették a közelből, hogy semmi ne zavarja.
Két órakor harangszó jelezte az ebédet. Ekkor állt fel az íróasztal mellől. Vegetáriánus volt, ebédje lágy tojás, nyers paradicsom, sajtos makaróni, ilyesmi. Utána sétált a parkban, néha kilovagolt a határba. Ötkor ivott egy csésze kávét, s újra bezárkózott. Bőrdíványán jegyzetelt, olvasott, tervezett. Hétkor volt a vacsora. Káposztalevest, krumpli- vagy rizsgombócot evett és valami édességet. Vacsora után sakkozott a fiával, vagy zenét hallgatott.
Tíz órakor teáztak, utána Tolsztoj jó éjszakát kívánt a családjának, és a dolgozószobájában naplójába írta mindazt, amit nap közben följegyzett. A végén vonalat húzott, beírta a következő nap dátumát, hozzátéve két betűt: H. é. (Ha élek.)
Lelkiismeret-vizsgálata után imádkozott, majd lefeküdt vaságyára, várta, hogy elaludjék.
Jünger nem lavórból mosdott. Reggelente jéghideg vízzel töltötte tele a kádat, százéves koráig abban mártózott meg. Utána ugrókötelezett, s a kiadós reggelit követően munkához fogott. Ebédet sosem evett, helyette jó két órát sétált. (Utoljára a Von Stauffenberg család házában lakott. Egyikük követte el 1944-ben a Hitler elleni sikertelen merényletet.)
A séta után ismét dolgozott. Sokat foglalkozott harmincezer darabos rovargyűjteményével. E tekintetben az írók közt egyedül állt. Ellentétben Nabokovval, aki hiába gyűjtötte nagy buzgalommal a lepkéket, megmaradt élete végéig műkedvelőnek, akin mosolyog a szakma, Jünger ismert szakértője volt az entomológiának.
Maga ápolta kertjét, kilencvenéves koráig fát vágott. Ha pihenni akart, pasziánszozott. Élete végéig szívesen ivott bort és pezsgőt. Barátja volt Albert Hofmann vegyész, az LSD felfedezője. Tiszta sor, hogy elsőként ők próbálták ki a kábítószer hatását 1951-ben. (Utóbb könyvet írt róla.)
Szívesen nézett tévét, elsősorban krimit, közülük is leginkább Columbo hadnagy eseteit. Levelezését oly lelkiismeretesen bonyolította, hogy fel kellett vennie valakit, mert nem bírta egyedül.
Elgondolkoztató párhuzamot lát kettejük között az ember.
Tolsztojt, bár a legtekintélyesebb nemesi családok egyikének tagja volt, a Feltámadásban olvasható egyházellenes kirohanási miatt 1901-ben kiközösítette az egyház. A szinódus határozatát Oroszország minden templomának kapujára kifüggesztették.
Jüngernek köze volt a Hitler elleni merénylethez, a háború végén mégis megtagadta egy mindenkire kötelező űrlap kitöltését. Mivel foglalkozott a háború alatt, erre a kérdésre kellett volna válaszolnia a győzteseknek. A következmény súlyos volt: 1945-től több évre eltiltották a publikálástól. A keleti Németországban még komolyabban vették a határozatot. Jünger könyveit 40 évig nem adták ki. A verdiktet nálunk is érvényesítették: magyarul csak egyetlen regénye olvasható: a Márványszirteken.
Tanulságos eset az övék. Mindketten figyelmen kívül hagyták, hogy a gyeplő és a kassza kulcsa mindig a közepesek kezében volt. Azokéban, akik sosem kockáztattak, és legszívesebben belelökték volna a szakadékba azokat, akik egyensúlyozni tudnak az emberi lélek iszonytató mélységei fölött. Hogy végül mégsem tették? Nem, mert belőlük éltek. Bár a haláluk sem volt mindennapi.
Tolsztoj élete 1910-ben ért véget egy vidéki vasútállomáson, 82 évesen, családjától messzire futva.
Ernst Jünger mindenkit túlélt: első feleségét, gyermekeit, testvéreit. 102 évesen, 1998-ban temették.
Ha könyvei ezután sem jelennek meg nálunk, bizonyosságot szerzünk a kiadók gyávaságáról. Arról, hogy Jüngertől halálában is tartanak. Nem véletlenül.

Május 2., hétfő
Amerika ujjong. Az elnök bejelentette, egy helikopteres osztag pár hónap híján tíz év után a pakisztáni Abbotábádban rálelt Oszama bin Ladenre, s végzett vele. Obama ujjongása jogos. Újraválasztásához kellett az akció, amely állítólag sikerült.
A többiek mámorát nem értem.
A világ legerősebb hadserege – a CIA-vel együtt – milliárdokat költött egy (súlyos vesebeteg) terrorista kézre kerítésére. A kormányerők Bolíviában jobban működtek. Pár hónap alatt megtalálták a hegyek közt bujkáló Che Guevarát… Megtalálták, s bizonyítékot is szolgáltattak. Egy fényképet a halott kubai forradalmárról. Láthatta az egész világ.
Oszama bin Laden halála ezzel szemben csupa rejtelem. Már egy hete „megsemmisítették”, hallani, ám a kérdésre, miért hallgattak róla, nem ad meggyőző választ senki. Egy New York-i bulvárlap címoldala azt kívánja, „Rohadjon meg a pokolban!”, az amerikai hadsereg ugyanakkor tudatta, hogy az iszlám szokást tiszteletben tartva holttestét a tengerbe temették.
A mai hírmagyarázók látványos következtetése szerint Bin Laden halála nem változtat a terrorizmuson. Nagy felfedezés. Egy dokumentumfilmben már nyolc évvel ezelőtt megindokolta Abdel Bari Atwan, a Londonban megjelenő Al-Kudsz Al-Arabi főszerkesztője, hogy az Al-Kaida valójában egy ideológia, s ha megölik a vezetőjét, attól még tovább működik a szervezet.
Csak most értem meg, miért állította át antennánkat a UPC Direkt, s miért kell a 3 Sat, a Bayrische Rundfunk vagy az Arte csatornák helyett a chisinăui és a kijevi tévéadókat néznem.
Hogy tájékozatlan hülye legyek.
Az ilyen szándékot el kell fricskázni, mint egy nyálas galacsint. Mert az.

Május 3., kedd
Új dolgozószobám lett, át is hurcolkodtam. Tágasabb, világosabb, mint a régi, de olyan idegen még, mintha a máséban volnék. Nem találom sem a noteszeket, sem a tollbetéteket, de leginkább magamat keresem.
Ilyenkor ébredek rá, milyen nagy urak a tárgyak. Szerepük meghatározó, akárcsak a tornyoknak a geodéziában. S nem csupán az én esetemben.
Egy vajdasági magyar író mesélte szökését Újvidékről a boszniai háború idején. Menekülnie kellett, különben behívják, és viszik Szarajevóba.
Azt hiszik sokan, mondta, legszörnyűbb a zöldhatáron átjutni. Elkaphatnak, s akkor mindennek vége. Pedig ennél hátborzongatóbb, amikor hajnalban, mikor még alig dereng, az ágyból a polc felé nyúl az ember. Oda, ahonnan a Csokonai-kötetet szokta levenni. S akkor, mintha áram ütné meg, érzi, hogy a keze idegen falhoz, idegen tárgyakhoz ér. A Csokonai nincs ott. A kedv, a remények, a Lillák odaát maradtak. Azon a határon túl, amelyen átszökött. S az a szökés örökre elszakította tőle azt, aki addig volt.
Ezért zavarja össze az embert minden költözködés. Akár egy szobányi is, mint most az enyém.
Egy vasutasnőtől hallottam: „Tarts rendet, s a rend megtart téged.” Igaz, de itt másról van szó. Nem onnan vetül fény a papírra, ahonnan eddig. A polcok és a hangfalak sem ott állnak, ahol korábban, a távolságok pedig teljesen megváltoztak.
De mi ez ahhoz képest, amit akkor látunk, ha elmegyünk egy olyan ház előtt, ahol évekig laktunk. A kapu zárva, a csengőgombok mellett idegen nevek. A földszinti üzlethelyiségben valamikor suszter kopácsolt, most régiségeket árul valaki. Tekergetjük a nyakunkat, hátha felbukkan egy, aki ránk ismer, és mi őrá. De senki.
Az ember megszégyenülten baktat tovább. Szégyelli, hogy elérzékenyült. Azt hitte, találkozhat valakivel, legalább eggyel, aki emlékezteti tegnapi magára. De nem. Meg aztán arra mindenki másképp emlékszik.
Kicsit elkalandoztam. Annyi történt csak, hogy holmijaimmal új szobába költöztem.