Mérlegen a második Orbán-kormány első éve

Elszántság, akarat, felhatalmazás. Hosszú gondolkodás után döntöttem úgy, hogy röviden ezzel a három szóval jellemzem a második Orbán-kormány első évét, amelyet formailag 2010. május 29-től, a kormányprogram elfogadásától és a miniszterelnök megválasztásától számíthatunk. A Fidesz által vezetett politikai szövetség összességében azt ígérte, hogy a kormány szakítani fog az elmúlt két évtizedben megszokott politikával és bebizonyítja: mind tartalmilag, mind formailag másként is lehet, így másként is fog kormányozni. Ehhez kétségkívül megvan (és volt) az elszántság, az erős ellenszélben is kitart az akarat, végül, ami talán a leglényegesebb, továbbra is megkérdőjelezhetetlen az a társadalmi felhatalmazás, amely 2010-ben kétharmados többséget biztosított a kormánypártok számára. (Referenciaként tartsuk emlékezetünkben, hogy a második Gyurcsány-kormány már hivatalba lépésekor, közel egy hónappal a 2006-os választások után elveszítette támogatottságát.)
A következőkben tekintsük végig az elmúlt egy év lényegesebb változásait a politikai közeg átalakulása, valamint a fontosabb politikai döntések szempontjából.
Formai keretek
Az Orbán-kormány első éve elegendőnek bizonyult arra, hogy mind a kormányzás, mind a politika új formai kereteket kapjon. Ha egy megszokottan száraz politológiai elemzést kívánnék adni, abban az esetben itt a piramisjellegű kormányzati struktúrára, az egyes területekért felelős kormánybiztosokra, vagy például a leendő sarkalatos törvények bázisát képező, frissen elfogadott alaptörvényre hivatkozhatnék (ami a kritikákkal ellentétben nem forgatta fel a köztársaság alkotmányos berendezkedését). Az öncélú tudományoskodás helyett inkább olyan jellemzőkre mutatok rá, amelyek a kormány-ellenzék és a politika-társadalom viszonyában mutatnak újdonságot.
A kormány-ellenzék relációban – természetesen elsősorban a kétharmados többségnek köszönhetően – a kormányzat szempontjából kegyelmi állapot alakult ki. Az elmúlt időszakban egyetlen ellenzéki párt sem tudta átlépni saját árnyékát. Az MSZP folyamatosan nyögi Gyurcsány Ferenc politikailag terhes jelenlétét, így megújulásra, valamint érdemi politizálásra alkalmatlanná vált, míg a két új szereplő továbbra sem képes megfelelni az országos és parlamenti politizálás által megkívántaknak. Ha a balliberális hálózatnak nem lenne stabil nemzetközi politikai és médiatámogatottsága, holdudvarának pedig aránytalanul és érdemtelenül nagy jelenléte a legkülönbözőbb fórumokon, úgy a magyarországi politikában nemcsak kegyelmi, de nyugalmi állapot is lehetne. Ilyen adottságok mellett lényeges újdonságként értékelhetjük, hogy a kormány tulajdonképpen megőrizte kezdeményező- és tematizációs képességét, hiszen néhány szélsőséges esetet kivéve a tág értelemben vett kormányzat határozza meg a politikai napirendet. (Ilyen szélsőséges esetként értékelhetjük a médiatörvény körüli hisztériát vagy a Gyöngyöspata-jelenséget, azonban mindkettő a megöröklött adottságok – balliberális aknamunka, illetve a megoldatlan cigánykérdés – által determinált, így bármikor kijátszható politikai kártyának tekinthető.)
A politika-társadalom viszonyban újdonságnak tekinthető a társadalmi felhatalmazás stabilitása. Annak ellenére, hogy a kormánypártok népszerűsége valamelyest csökkent, a bizalom továbbra is egyértelmű, amely leginkább az egyes politikai döntések támogatottságában jelentkezik. Példaként említhető a kettős állampolgárság, a gazdasági tervek, vagy magának az alaptörvénynek a társadalmi elfogadottsága. Mindez arra vezethető vissza, hogy a kormány aktív munkát folytat az első pillanattól kezdve, amely nem hektikus kiszámíthatatlanságot mutat (mint a Gyurcsány-kormányok havonta meghirdetett új programjai), hanem egy határozott politikai irány egymásra épülő intézkedéseinek folyamatát mutatja. Az intézkedések sikeressége mellett a kitűzött cél egyértelműsége és a megvalósításához szükséges elszántság lehet az, ami folyamatosan biztosítja a politikai felhatalmazást a kormányzat számára.
Gyakorlati intézkedések
A kormányzás keretei tehát meglehetős stabilitást és több szempontból is újdonságot hoztak az elmúlt év során. A négyéves ciklus kormányzati céljaként nagy általánosságban a kiszámítható és racionalizált állami működés, valamint a gazdaság élénkítésének megteremtését jelölhetjük meg. Az egyes szakpolitikákra lebontva e tekintetben az utóbbi egy év vegyes képet mutat, hiszen bizonyos területeken már érdemi változások történtek, míg egyes alrendszerek még intézkedésekre várnak.
A legnyilvánvalóbb változások a gazdaságpolitika területén történtek, hiszen a kormány szakított az MSZP–SZDSZ-kormányok szervilis-neoliberális felfogásával, és tökéletesen új irányt szabott. A határozott fellépés a nemzetközi térben (lásd IMF-tárgyalások) a nemzeti érdekek védelmét célozva ugyan nagyobb mozgásteret nyert hazánknak, ámde a kormány hamar a piac és a külső intézmények kereszttüzében találta magát. Onnantól fogva viszont sikeres egyensúlypolitikát mutatott a kormányzat, hiszen az államadósság csökkentésének programjával helyreállította az ország nemzetközi tekintélyét, miközben más intézkedéseivel (Új Széchenyi-terv, különadók, Széll Kálmán-terv) határozott üzenetet küldött a belföldi gazdasági szereplőknek a kkv-szektor előnyben részesítését illetően. Emellett viszont a kormány gazdaság- és társadalompolitikájának hosszú távú sikerét biztosító munkahelyteremtés területén még meglehetős deficit mutatkozik, pedig a gazdaságélénkítés céljának eléréséhez ennek megoldása elengedhetetlen a következő időszakban.
Társadalompolitikai szempontból egyrészt lényeges szemléletváltás történt, minthogy a kormányzat elődeihez képest gyökeresen másként viszonyul a nemzeti értékekhez, erősítve azokat. Másrészt alapvető elmozdulásnak tekinthető az új népességpolitika elindítása, a szociális segélyezési rendszer újragondolása, a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata vagy a gyermekvállalás támogatása, viszont a társadalmi kohézió és szolidaritás szempontjából az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésének meglehetősen bizonytalan a megítélése.
Az állam működésének ésszerűsítését célzó egyéb intézkedések között sorolhatjuk fel a különböző nagy és költséges alrendszerek újragondolását. Ezeken a területeken a struktúra-, intézmény- és személyi változások már folyamatban vannak – bizonyos esetekben ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhelten. A nyugdíjrendszer államilag garantált stabilitásának megteremtése irányában például már egyértelmű lépések történtek a magánkasszák visszaszorításával, azonban a különösen érzékeny egészségügyi, illetve oktatási területeken még egyáltalán nem világos, milyen átfogó intézkedéseket tervez a kormány. (Előbbiben részsikereknek tekinthető a gyógyszerkassza racionalizálása, a gyógyszercégek extraprofitjának esetleges korlátozása, vagy a táppénzrendszer reformja, de számtalan megoldatlan kérdés vár még válaszra. Az oktatáspolitikában hol nyíltan, hol burkoltan már folyamatosan zajlik a koncepcionális és/vagy ideológiai vita.)
Végül az utóbbi hetekben a figyelem középpontjába került terület, a jog- és közbiztonság (beleértve a személyi és vagyonbiztonságot) kérdése felemás képet mutat. A fehérgalléros bűnözés, azaz elsősorban a korrupció elleni küzdelemben határozott elmozdulást tapasztalhatunk, mind a felelősségre vonás – mint elszámoltató, de egyben precedensértékű lépések – terén, mind pedig a jogszabályi környezet megelőző jellegű intézkedéseinek módosításával. Más területeken azonban továbbra is megoldatlan problémák várnak kormányzati intézkedésekre. A közbiztonság és a jogkövető magatartás biztosítása a hétköznapi ember szintjén még megválaszolatlan kihívást jelent hazánk egyes területein. Noha ennek gyökere egyrészt szociális (munkanélküliség), másrészt kulturális természetű (romaintegráció), és mint ilyen, kizárólag sikeres gazdaságélénkítéssel és évtizedes, türelmes politikával megválaszolható, ám bizonyos megelőző, tünetkezelő intézkedések elkerülhetetlennek látszanak. (Ilyen sikeres adminisztratív eszközzé vált a különböző segélyek, családi pótlék kifizetését a gyerekek iskoláztatási kötelezettségéhez kötő határozat.) Amennyiben valóban komolyan veszszük az állam erőszak-monopóliumát, úgy ennek érvényt is kell szereznie a kormányzatnak a rend, saját tekintélye és társadalmi támogatásának megőrzése érdekében is – származásra tekintet nélkül, mindenkivel szemben.
Az Orbán-kormány első évét zárva összességében megállapíthatjuk, hogy a kitűzött célok és az oda vezető út világos, az eszközök pedig adottak. Az EU-elnökség sikeres befejeztével, a megalkotásra váró sarkalatos törvényeken keresztül és megfelelő személyzeti politikával – amelyben, mint mindenben, mindig van tökéletesíteni való – az eddigi utat folytatva az ésszerűen működő állam és a gazdasági növekedés kettős célja a ciklus végére elérhetőnek látszik. Az elszántság, az akarat és a felhatalmazás még mindig adott.

A szerző politológus