Mindig válság?

Mindennapjaink szókincséhez már hosszú ideje hozzátartozik a válság szó. A válság eredetileg olyan súlyos helyzetet, illetve (sors)döntő eseményt jelent, amely rosszra is, jóra is fordulhat. A szerves életfolyamatok fejlődésében a válság az egészséges életműködést akadályozó zavar, egy közösség életében a közösség sorsát hosszabb-rövidebb időre eldöntő nehéz helyzet vagy fordulat.
A 2008-as válság (ami valójában jóval korábban elkezdődött) nem múlt el, csak átalakult, hangzott el az európai pénzügyminiszterek látogatásának idejére szervezett, a múlt hónapban tartott budapesti konferencián. Adósságválság lett a neve. De mindegy, minek nevezik! Szétpattant a neoliberalizmus színes légbuboréka.
Sokan hitték, hogy – miként az 1840-es években a vasút kiépítése az ipar hatalmas fellendülését hozta Nyugat-Európában – az új évezred küszöbén a virtuális útrendszer, az informatikai beruházások, a műholdas telekommunikáció határtalan fejlődést eredményeznek majd.
Megkezdődött a nagy gazdasági háború az elektronikus hálózatok birtoklásáért, a képek, az adatok, a hang, a játék piacáért. Aki az évezred utolsó évtizedének derekán ezer eurót fektetett be az öt legnagyobb internetes társaság részvényeibe, 1999-ben egymillió euró haszonra tett szert. Munka nélkül, minden erőfeszítés nélkül befektetni és őrült gazdagságot nyerni: ez volt az új csoda. Ám a New York-i NASDAQ, az elektronikus technológia tőzsdéje 2000-ben összeomlott, és a csődbe magával rántotta a telekommunikációs befektetőket.
A neoliberális globalizáció egyetlen gazdasági mintát mutat fel minden ország számára. 1989 óta Argentína szolgaian követte a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tanácsait. Az állami vagyont (a kőolajat, bányákat, elektromosságot, vízkészletet, telefont, autópályákat, vasutat, metrót, légitársaságokat, még a postát is) privatizálták, a külkereskedelmet liberalizálták. A köztisztviselők tízezrei veszítették el állásukat, a fizetések és a nyugdíjak egyre zsugorodtak, hogy valamiképpen csökkentsék a mindinkább növekvő államadósságot. 2001. december végén aztán öszszeomlott az argentin gazdaság. A több tízmilliárd dollár értékű állami vagyon egyszerűen elenyészett, miközben a külső államadósság egy fillérrel sem csökkent. A privatizáció előtt az adósság nyolcmilliárd dollárt tett ki, az állam javainak elkótyavetyélése után ez az összeg a tizenhatszorosára, 132 milliárd dollárra nőtt.
Mindezen belső bajok és az óriási államadósság ellenére az IMF továbbra is Argentína gazdaságára hivatkozott mint követendő példára, az argentin gazdasági miniszter, a privatizáció élharcosa, Domingo Cavallo 2001 márciusában a The New York Timestól „az év liberális hőse” címet kapta. A világ elé példaként tárt Argentína társadalma csakhamar szétzilálódott, középosztálya lesüllyedt, az emberek többsége mélyszegénységbe zuhant, az argentin ipar tönkrement, az IMF jó tanácsainak köszönhetően emberek milliói váltak munkanélkülivé. S a válság, mint a pestis, egyre terjedt: a délkelet-ázsiai országokat 1997-ben dúlta fel, legutóbb Görögország dőlt be, aztán Írország, Portugália.
Nemzetek és államok fölötti hatalommá nőtte ki magát az IMF, a Világbank, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD (amely azért jött létre, hogy „segítse a tagállamok kormányait a lehető legjobb gazdasági és szociális politika kialakításában és értékelésében”). A parlamentáris demokrácia keretein kívül, nemzeti érdekeket felülírva döntenek olyan kérdésekben, amelyek korábban a nemzet és a parlament hatáskörébe tartoztak. A szabadjára engedett, nem ellenőrzött pénzvilág krachja miatt bekövetkezett látványos gazdasági összeomlásokat, a költségvetés növekvő hiányait újabb és újabb mesés hitelekkel vélik orvosolni.
A kilencvenes években az államok világszerte 513 milliárd euró értékben szabadultak meg nemzeti vagyonuktól a magáncégek javára (az Európai Unió 215 milliárd euró értékben). A befektetők a privatizált cégeket keresték, mert az állam pénzt adott újraindításukhoz, és korábbi adósságaikat is elengedte. Kockázatmentes volt, és biztos hasznot ígért befektetni az energiaszektorba, a közlekedésbe, a telekommunikációba, az egészségügybe. Újabban jó üzlet a víz és a föld.
Egyetlen munkahely teremtésének ígéretéért az állam 6–10 millió forintot ajándékoz a külföldi cégnek. De nem volna okosabb életre támasztani a milliárdokból a lepusztított hazai ipart? A külföldi cégek többsége, miután megszedte magát, egyre keletebbre költözik, még olcsóbb munkaerőt, még nagyobb profitot hajhászva.
Az állampolgárok tehetetlenül nézik az új típusú gyarmatosítást. Jövedelmük nagy részét elnyelik az energiát, a vizet szolgáltató nemzetközi óriáscégek, amelyek megtalálták a módját, hogy ne abban az országban adózzanak, ahol óriási hasznukra szert tesznek. A hagyományos ellenhatalmak, az állam, a pártok, a szakszervezetek (már ahol nem a nagyvállalatok kiszolgálóiként működnek) tehetetlenek a tőke mohóságával szemben. A globalizáció velejárója mindenütt a környezet pusztítása, az egyenlőtlenségek elmélyítése. A szegénység és munkanélküliség következménye a társadalmi erőszak és a bűnözés.
A világ majdnem hétmilliárd lakosából több mint ötmilliárd szegénységben él. Ezenközben naponta mintegy 1600 milliárd euró kering a banki világban, a nemzetközi árutőzsdéken, hogy bőséges hasznot hajtson tulajdonosainak a valutaárfolyamok ingadozásaiból. Óriási vagyonok keletkeznek így. A Capgemini és a Merril Lynch pénzügyi tanácsadó cégek jelentése szerint 2008-ban mindössze 95 ezer ember rendelkezett a világban keletkezett gazdagság egynegyedével, 13 ezermilliárd dollárral.
François Morin közgazdász, a Banque de France igazgatótanácsának volt tagja megdöbbentő számokat tett közzé a pénzintézeteket megrázó válság kitörésekor az IMF és a Világbank adatai alapján: a világ bankközi tranzakcióinak az értéke 2005-ben 2069 teradollár volt (egy teradollár = ezermilliárd dollár), míg a reálgazdaság 44 ezermilliárdot, azaz 44 teradollárt termelt. A reálgazdaság értéke a bankközi tranzakciók mindössze két százalékát tette ki! Ezek az adatok végzetes aránytalanságról árulkodnak, megmutatják, mennyire elszakadt egymástól a pénzgazdaság és a reálgazdaság. A 2008-as, sokáig letagadott válság a Wall Streeten robbant ki, az amerikai bankrendszerben, onnan gyűrűzött szét a világba.
Az államok, hogy elkerüljék a gazdasági katasztrófát, hatalmas pénzösszegeket juttattak a bankoknak, a biztosítótársaságoknak, a jelzálogintézeteknek, amelyekből futotta az igazgatótanács prémiumának növelésére és egzotikus nyaralásokra is, hiszen a menedzsmentnek ki kellett valahol pihennie a válság megrázkódtatásait. Ám a kisbefektetők kártalanítására már nem futotta.
Legnagyobb károkozása a válságnak a bizalomvesztés. Márpedig bizalom nélkül nem működhet egészségesen sem az egyén, sem a társadalom élete. Az olyan értékek, mint igazmondás, lojalitás, bizalom, gazdasági értékek is. A gazdaság akkor működik zavartalanul és hatékonyan, ha a mindennapok életét bizalom és tisztesség hatja át. Abban a világban, ahol a bankok, a biztosítótársaságok, a kereskedelmi társaságok felrúgják a szabályokat, áthágják az etikai normákat, amelyek korábban rájuk is érvényesek voltak, minden bizonytalanná válik, kiszámíthatatlan lesz. A válság egyik súlyos következménye, s erről kevés szó esik, hiszen pénzben nem mérhető, hogy megnőtt a bizalmatlanság, az önzés, a „kaparj, kurta, neked is lesz” mentalitás, tragikusan csökkent a társadalmi szolidaritás.
A válság régi világunkból átbillentett bennünket egy új világba. A világot az egyén akkor érti, a jövőt csak akkor tudja elképzelni, tehát tervezni, ha szilárd intézmények (állam, vállalat, család) veszik körül, amelyek a társadalmi szerepeket és a szabályokat meghatározva, szervezetten biztosítják a társadalom egészséges működését. A kisiklott pénzügyek, a tudatosan megszegett szabályok világában az embert ismeretlen, váratlan tényezők akadályozzák terveiben, életvitelében.
Nem tudni, mit hoz a holnap. Nem védenek bennünket az intézmények, nem véd a megtanult viselkedés sem. A pénzintézetek gyanús spekulációkba, átláthatatlan pénzügyi manőverekbe bocsátkoznak, más pénzét kockáztatva. A pénzpiac, azt remélve, hogy az ígért hozamok újabb és újabb résztvevőket fognak vonzani, egyre merészebb, egyre nagyobb kockázatot vállal. Valamiféle piramisjátékot folytat a szemünk láttára hosszú évek óta. Ebben a játékban a – ki tudja, kinek a kárán mesésen megfizetett – menedzsment ügyességének köszönhetően többet lehet szétosztani nyereségként, mint amennyit befizetnek a befektetők vagy a biztosítottak. A Matmut, a magát olcsónak hirdető francia szövetkezeti biztosítótársaság elnöke, amikor a tőzsdén megkopasztották, s a vagyon elolvadt, olyan érvekkel védekezett a vagyonvesztés vádjával szemben, mintha nem kölcsönös felelősségvállaláson alapuló pénzintézet igazgatója lett volna, hanem holmi kaszinótulajdonos, a vakszerencse áldozata.
Paul Thibaud, a francia Esprit volt főszerkesztője kárhoztatja, hogy a felelőtlen kockázatvállalás rákos sejtként burjánzik a pénzügyi intézetek körében. Szerinte napjainkra lezüllött, a csalás művészete lett az önző célokat, a profitot hajszoló, önmagát a szabályokon kívül helyező pénzvilág. A pénzt kezelők kapzsiságuk foglyai, minden valóságérzékük elhagyta őket. Thibaud a részvényeseket, a befektetőket sem menti fel: őket is cserbenhagyta a valóságérzékük, amikor olyan ígéreteknek dőltek be, olyan hozamokat vártak, amelyek nem valósíthatók meg valóságos gazdasági tevékenységen nyugvó pénzügyi tevékenységgel. A bankvilágot lezüllesztette a menedzserek ragadozó mentalitása, a részvényesek nagy étvágya, a pillanatnyi lehetőségnek örülő kisemberek hiteléhsége. A kispénzűeket csillagászati hozammal és korlátlan hitellel kecsegtető pénzintézetek fittyet hánytak a régi közmondásra: addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! Megtévesztő reklámokkal ejtik csapdába az embereket. Kihasználva, hogy mindenki jobb életre vágyik, valójában maguk alatt vágják a fát: a nyaralást, a gyereknek a tévét, majd a heti bevásárlást, végül a felvett hitelt is hitelből fedező kisemberek, akiknek gőzük sem volt az új világ társasjátékának új formáiról és szabálytalanságairól, szükségszerűen rossz játszmákba bonyolódva összeroskasztották az egész mesterséges építményt, és magukra döntötték.
A könnyű hitel politikáját bevezető, öt amerikai elnököt kiszolgáló Alan Greenspan, az amerikai jegybank, a Fed volt elnöke ezt válaszolta az összeomlás utáni szemrehányásokra: „De hát Amerika hitelre akart élni!” S ez a cinizmus mindent elárul az új világról, a kizökkent rendszerről, amelyet már nem a kereslet és a kínálat törvényei szabályoznak, hanem a gyors, becstelen haszonszerzés, a rövid távú spekuláció, játék a kamattal és a valutákkal.
Ebben az új világban fény derült a politika tehetetlenségére is. Sok politikai vezető érzi úgy, hogy az új világ foglya, gúzsba kötik a szinte kifizethetetlen adósság kamatos kamatai. Nem tudja kielégíteni állampolgárai vágyait, igényeit, mert az adósságot kell „kezelnie”, a nemzetközi pénzintézetek elvárásainak kell megfelelnie. A neoliberális globalizáció utópiája nagy károkat okozott. A piac mindenhatóságát hirdetve, a köz- és a társadalmi szférák privatizálásával, a tömegtájékoztatás manipulálásával megsemmisíti a közösségeket, szétrombolja az etikai és a társadalmi struktúrákat. Egy hatalmas, egyforma társadalomban szeretné látni a világ országait, ahol a pénzpiac az úr, a kommunikáció a fő hittétel.
Ebben az új világban a hagyományos értékek (család, vallás, nemzet) meggyengítése, a közösségek szétzúzása után a demokrácia kiüresedik, nem képes ellenőrzése alatt tartani az újraelosztást, nem tudja megvédeni az intézményeket, sem az egyént, képtelen elősegíteni boldogulását. Képtelen a közjó szolgálatára. Az új világban az egyén kiszámíthatatlannak tartja a jövőt, áttekinthetetlennek a társadalmat. Egy érthetetlennek tartott világban megszűnik a tudás vágya, senki nem hisz a kiszámítható társadalmi felemelkedésben.
És miért hinne az integrációban? Hová integrálódna? A pénztelenség, az eladósodottság, a társadalmi szolidaritás hiánya, az alsó néposztályok tragikus leszakadása, az iskolázatlanság, a munkanélküliség utópisztikussá teszik a demokrácia törekvéseit.
Egyre többen érzik úgy ebben a rájuk kényszerített új világban, hogy paradigmaváltásra volna szükség. A magánszerződések ellenében új társadalmi szerződést kellene kötni. A pénzvilággal összefonódott globális erők szemérmetlenségének az egyén nem tud ellenállni egy szál magában. Csak öntudatos, érdekeiket kifejezni és védeni tudó közösségek, jól szervezett társadalmú, öntudatos nemzetek tudnának gátat vetni a nem a munkán, nem a reálgazdaság tényleges tevékenységén alapuló pénzvilág térhódításának. Ám nagy kérdés, hogy van-e választása egy adósságcsapdában vergődő, mesterségesen leszegényített társadalomnak. És ha a választáshoz nincs erőnk, sem bátorságunk, akkor kénytelen-kelletlen belesimulunk majd az új világba, belenyugszunk, hogy a válság, mint valami rossz nyavalya, nem múlik el, csak átalakul? A végén beletörődünk, hogy a válság határozza meg az életünket: mindig válság van?