Pokolian szórakoztató tűzijáték

Megtörtént a csoda. Ezen a héten egymás után két CD-t, a The Baseballs (Strings ’n’ Stripes) és a Tudósok (Bocs, megölhetlek?) albumát is sikerült lángvágó és ideg-összeroppanás nélkül előcsalogatni a celofánból. Hatalmas áttörés ez a lemeziparban, hála érte a kivitelezőknek.
A The Baseballs Németország ajándéka a világnak, stílusukat ők maguk voice ’n’ rollnak nevezik, ami hibátlan meghatározás, bizonyára csapatmunka eredménye. Két éve jelentős sikereket aratnak azzal a jól bevált trükkel, hogy a fősodort uraló slágereket alakítják át valami egész mássá. Első lemezük, a Strike! rögtön platina lett számos országban, köztük az Egyesült Királyságban is, ami azt jelzi, hogy van igény az ilyesmire, sőt újratermelődik. Nemrég másodszor is elnyerték a német Echo-díjat a „külföldön legsikeresebb előadó” kategóriában, ami ezek után nem is olyan különös. Karrierjük 2007-ben kezdődött Berlinben, amikor az ötvenes-hatvanas évek dalait kezdték átdolgozni, aztán arra is hamar rájöttek, hogy még jobb, ha mai, a rádiók által különösen exponált szerzeményeket értelmeznek át a saját stílusukra. Második lemezük áldozatai többek között Lady Gaga, Katy Perry és a Backstreet Boys, így aztán némi odafigyeléssel mindegyik feldolgozás jobb is lett, mint az eredeti. Nem nagy kunszt, mondhatnánk, de a The Baseballst nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. Az utolsó szögig hibátlanul felépített produkciót látunk-hallunk, steril és profi, mint egy jobb műtő. Már a borító is autentikus, a három fiatalember mint megannyi Nicolas Cage (Lynch: Veszett a világ) tekint bele az amerikai álomba, a legutolsó cipőfűző is rendben van. Belül meg azt kapjuk, amit vártunk, az ötvenes évek vokálra kihegyezett rockabillyjét, rettentő jól elénekelve, a hatás több dal erejéig kitart, mielőtt enyhe unalomba fulladna.
Rendelkeznek már a fiúk saját legendáriummal is, ami az idő rövidségét tekintve ugyancsak szép teljesítmény. Eszerint Sam délről érkezett Berlinbe egy meghallgatásra, Digger a sógora zenekarának jött besegíteni Kölnből, míg Basti helyi lakos lévén éppen csak arra járt, így aztán találkozásuk örömére rögtön el is énekelték a Blue Suede Shoest egy raktárban, úgy, ahogy voltak, a capella. Akár így is történhetett, bár a musicaleket kivéve ritkán adódik, hogy három ember látszólag minden ok nélkül dalra fakad, amint megpillantják egymást. Ezek után hamarosan kiderült, hogy érdeklődési körük számos ponton egyezik, például valamennyien Elvis-lemezt vásároltak először életükben, kiválóan utánozzák a Simpson család összes tagját, és fésűt hordanak a farzsebükben. Enynyi véletlen egybeesést kitűnően lehet tálalni a médiának, mert ugye van az a verzió is, hogy a srácokat úgy rakták össze castingokban megőszült producerek, mint néhai Erdős Péter annak idején a Dinamit együttest. Így vagy úgy, a The Baseballs Strings ’n’ Stripes című lemeze jó kis egynyári mulatság, valamint újabb kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Elvis él.
A Tudósoké homlokegyenest más világ. A magyar underground legnépszerűbb exportcikkei az idén ünnepelik fennállásuk huszonötödik esztendejét, és ebből az alkalomból egy tizennégy vadonatúj szerzeményt felvonultató lemezzel is jelentkeztek. A zenekar lelke, drMáriás közben megírta a Tudósok történetét feldolgozó Nem élhetek Milosevics nélkül című könyvét (Mindenzene, 2011. április 30.), amely olyan, mint vizsgálatának tárgya, egyszerre vicces és drámai. Tehát újra dübörög a banda, ahogyan azt Frenreisz Károly tudatta a közönséggel annak idején, a tőlük megszokott elánnal, formákat bontogatva és összerakosgatva. A lemez címe Bocs, megölhetlek?, és van rajta minden, amit jó játszani, funk, rock, reggae és blues el egészen a goromba metálig. A címadó dal „tudományos” válasz az emberiséget fenyegető túlnépesedés problémájára, és a többi tizenhárom is fajsúlyos témákat feszeget, természetesen drMáriás sajátos modorában.
Nehéz eldönteni, hogy mi durvább, a szövegei vagy a szaxofonjátéka, de tény, hogy a boldog emlékezetű Bizottság zenekar óta nem hallhattunk ilyen áldott kakofóniát. A Bocs, megölhetlek? ugyan nem best of lemez, viszont megtalálható rajta minden olyan stílusjegy, ami miatt a Tudósok egyedülálló jelenség a hazai mezőnyben, minimum az Apa kocsit hajt című korszakos opus óta. Rögtön az elején megismerkedhetünk a zenekar eredetmítoszával, a Rege a Tudósokról többek között Jimi Hendrix, John Lennon és Sid Vicious bevonásával pozicionálja az alkotót, és egyben körvonalazza, hogy mire is számíthatunk a továbbiakban. Többek között az Internacionálé legújabb változatára, a Nacionáléra, de hírt kapunk a menedzserekről (Nincs időm), a karalábédiszkóról, és jelentős ütés a nyilván saját tapasztalatokon is alapuló Bevándorlóblúz. A Tudósok nem nyugszik egészen a végéig, utolsó csapásként megjelenik a legnagyobb találmány, jelesül a szétszerelhető nő (Az ezermester dala). Az egész együtt meg olyan, ahogy a rock and roll a legszebb arcát mutatja, kompromisszummentes és szabad. DrMáriás tettestársai a Brains zenekarból is ismert Endei Dávid és Jeli Gergely.
Ha már szóba került Sid Vicious, alighanem Szilágyi László volt az utolsó hiteles punk. Hasonlóképpen gondolhatta Kovács Endre fotóművész is, amikor emléket állított neki fotóesszéjével. Lackó úgy festett, ahogy élt, és úgy élt, ahogy festett. Önmagát punkként definiálta, és igaza is volt. Lackóval először Budapesten találkoztam, a kisképző, egy alternatív színház és a koncertek környékén. Aztán hallottam, hogy elvégezte a képzőt, és visszament Veszprémbe. Aztán hallottam, hogy meghalt 2007. február 3-án. Negyvenegy évet élt. Borzalmas betegséggel viaskodott majdnem egész életében, amelytől a csendes, visszahúzódó beszélgetőtárs egyszerre dühöngővé változott. Az, hogy határ, hiányzott a szótárából.
És ha már „jugó” Tudósok, álljon itt egy részlet Fenyvesi Ottó Egy életmű lenyomatai című írásából, amely Kovács Endre albumában olvasható. „Festményein általában a megalázottak és önpusztítók, outsiderek, punkok hullafoltokkal festett portréi láthatók. Pokolian szórakoztató tűzijáték. Széles gesztusokkal, expresszív vonásokkal vastagon felkent, néha felragasztott, összemontázsolt, csillogó rózsaszín tekintetű szörnyek. Véres piros és monumentálisan mocskos fekete, barna áradat. Neonzöld. A létezés drámája a felismerés éles fényében megvilágítva. Irtózatos dobszóló. Furcsa és fájdalmas görcsben rángó figurák, ördögien cinikusak és keserűek, mint a XX. századvég volt. Legtöbbször önarcképek ezek, Szilágyi saját lelki mozgásait, saját indulatait dokumentálta.” Vagy másképpen fogalmazva: „Ez lenne hát az utolsó kötélen táncoló pogó, / a labirintus vége. Lackó és Bada, / menni underground, oké, cselendzser!”
I Wanna Be Me. Ez a Sex Pistols-idézet áll Kovács Endre könyvének elején. A genfi École Supérieure d’Art Visuelen végzett fotográfus, aki filmesként dolgozott Európában, majd a Balaton-felvidéken telepedett le, olyan feladatot teljesített munkájával, amely nyilván rá várt. Megmutatni egy másikat, miközben önmagunk maradunk, ez ám a trouvaille! Képekről képeket készíteni úgy, hogy érezzük a külön és az együtt pillanatait. Kovácsnak sikerült, az idő itt maradt.

The Baseballs: Strings ’n’ Stripes (Warner, 2011) l l l
Tudósok: Bocs, megölhetlek? (Playground Records, 2011) l l l l l
Kovács Endre: Szilágyi László („Miklós utca 18.” Művészekért Alapítvány, 2010) l l l l l