Merthogy szorgalmasan gyűlik ám a téka, a Decca exkluzív szerződése jóvoltából az amerikai sztárszoprán operában, operettben, dalesten és dizőzként is feltűnik. Sőt a Metropolitan HD-közvetítéseiben riporteri szerepre vállalkozik, ekkor kivasalt hajjal, decens kosztümben. Már ha nem épp ő énekel, mint tavaly, amikor Rossini porlepte Armidáját kimondottan a kedvéért tűzte műsorra New York fő operaháza. Pedig aki már rég túl van Strauss hősnőin is, a mai Fach-szektás korban nem tekinthető par excellence belcantoénekesnek, pláne nem koloratúrnak.
A darab egyébként formáns kórképe a Rossini-jelenségnek, amely az ötlettelenséget is éppoly kellembe képes csomagolni, mint a korszakos megoldásokat. Itt egy széttartó, mégis pompás nyitányt hallunk komplett kürt-kettősversennyel – nem mernék ellene nagy tétben fogadni, hogy ne lett volna az idő tájt egy efféle versenymű-kezdeménye a mesternek, ami aztán belekerült az Armida-patchworkbe „jó lesz az oda” alapon. Sok fényes, null kilométeres sisak és mellvért, pálmapark és ránctalan ruhaparádé, számos tenorszerep közepette természetesen Miss Fleming itt a fő attrakció. Képes az accompagnatókat is átélhetőre énekelni, hangja hajlékonyságán a széles repertoár nem hagyott nyomot.
És túl az ötvenen Glavari Hanna jelmezében is hiteles. A drezdai szilveszterre oly erőkkel hozzák ki Lehár magas igényű operettjének metszetét, hogy még a Semperoper kövei is andalítóan bizseregnek. Christian Thielemann, miután nehézfegyverzetben Bayreuth sűrű és misztikus közegét is meghódította, most eszköztelenül, mondhatni: puszta kézzel muzsikál. A báj itt van, nem vész el a hatalmas zenekar közepette, és újra megérintjük a klasszikus muzsika elengedett kezét: ezt hívom nívós szórakoztatásnak. Az epicentrum persze itt is Fleming: fülkápráztató Hochdeutsch-csal hol behízelgő, hol nosztalgikusan párás hangon adja az özvegyet, aki újra összefut a mihaszna diplomatával – Christopher Maltman modern konzulja kevéssé érzékeny erre a bécsies hangra, inkább egy stockholmi üvegpalotában volna otthon, de hát ez a civilizációs koherenciazavar már anno is jót tett a darabnak. Egy cetlin megtaláltam még az Arabella kapcsán írott jegyzetem. Ott „Renée Fleming királynői alakítást nyújtott, és befolyásolt a werkfilm is, amelyben ugyancsak virulens német nyelvet használt. Ez az amerikai hölgy annyira akarta magának Richard Strausst és a német repertoár egy részét (negyed százada Konstanzéval kezdte), hogy végül meg is hódította, s azért ez nem kis dolog, pláne nem a szerző hazai stadionjában, Münchenben”. A hátoldalon a Massenet-féle Thais-opera kapcsán: „Miss Fleming elsőrangú színésznő, de neki is elkelne egy kis segítség Cox rendező úrtól. A második felvonás eleji monológban hosszas misztikumnak kell átadnia magát – egy magenta színű, pliszírozott ruhával nehezítve a koncentrációt –, és a darab több pontján feltűnő maga-kelletésnek is nyílhatna szofisztikáltabb eszköztára, mintsem Carmen szokásos önkontúr-tapogatása.”
Ám elég most, nézzük a jelenséget magát. Pár nap múlva az Andrássy úti gála során nemcsak bináris, de valóságos szemünkre-fülünkre hagyatkozhatunk.
(Rossini: Armida & Lehár: A víg özvegy – Decca DVD-k, 2011.)
origo.hu
Magyar Péter mutyis szerződései: az MFB a KEHI vizsgálat után kirúgta a baloldali politikust
