Sikerdíj és végkielégítés

A Horn-időszakot a sikerdíjas kifizetés jellemezte, a Gyurcsány–Kóka-korszakot pedig a végkielégítések sorozata. Óriási naivitás – ha nem a közönség megtévesztése –, hogy az államnak vagy az ügyészségnek konkrét bírósági perekben kellene visszakövetelnie a kiosztott tíz- és százmilliós tételeket

Megszavazta hétfőn a különadótörvény legújabb, immár harmadik változatát a parlament. A Tisztelt Ház úgy döntött: az állami-önkormányzati vezetőknek a 2010. évre és az elkövetkező esztendőkre is meg kell fizetniük a 98 százalékos különadót a 2 millió, illetve a 3,5 millió forintot meghaladó bevételeik után. A szabályozást kiterjesztették az Országgyűlés és az Európai Parlament leköszönő képviselőire, az alpolgármesterekre, a főpolgármester-helyettesekre és a megyei közgyűlési alelnökökre is.
Szinte biztos, hogy ezek a rendelkezések is eljutnak az Alkotmánybíróságra (AB), de ismert, hogy a jogszabály előző két változata jórészt elbukott az alkotmányossági vizsgán. Az AB második alkalommal, vagyis múlt pénteken ugyanakkor tett némi engedményt a kormánypártoknak, és azt mondta: a 2005 és 2009 közötti időszakra nem lehet kivetni a különadót, a 2010-es esztendőre viszont igen. Szerintük az adóbevallásban feltüntetett, jogszabály alapján megszerzett jövedelmek visszamenőleg nem adóztathatók, mert ez sértené az emberi méltóságot. A méltóság alapja ugyanis a megszerzett pénz, a tulajdon, így ahhoz utólag már nem lehet hozzányúlni. Az AB úgy látta: meg kell védenie az érintetteket az illetéktelen állami beavatkozástól. A 2010-es bevételekre a 98 százalékos különadó kivethető lett volna, de az AB szerint az erről szóló szabályt olyan módon szerkesztették egybe a megelőző évekre vonatkozó rendelkezéssel, hogy az egészet meg kellett semmisíteni.
Viszontagságos jogalkotási folyamatnak lehettünk a tanúi. A kormányzat egy teljes évet töltött el azzal, hogy dűlőre vigye a különadó ügyét, és csak reménykedni lehet, hogy most pont került az eljárás végére. Akár megtámadják az új rendelkezéseket, akár nem, a folyamatból kinek-kinek le kell vonnia a tanulságokat. Annál is inkább, mert a mostani adójogi szabályozás csak az egyik jele annak a diszszonanciának, amely az elmúlt egy esztendőt jellemezte. Másik példaként a rendőrség 2006-os működésének megítélése említhető. Maradjunk azonban egyelőre az adóügyeknél.
Az nyilvánvaló volt, hogy a Gyurcsány- és a Bajnai-adminisztráció idején az országot jórészt a tehetetlenség tartotta egyben. A vezetők és érdekköreik éveken át sefteltek, mutyiztak, idejüket lázas haszonszerzési manőverekkel töltötték. A polgárokat az a remény éltette, hogy a ciklus végén leválthatják alkalmatlan és érdemtelen megbízottaikat. A kétharmados választási győzelem után, tavaly májusban a kormány egyik első feladata az volt, hogy visszaszerezze az ellopott közvagyon egy részét. Az államkassza a kormányváltás idejére kiürült, sőt az adatok azt igazolták, hogy egyes vezetők előre is elköltöttek bizonyos összegeket. Ilyen előzmények után készült el a 98 százalékos különadótörvény első, majd – a kedvezőtlen AB-döntést követően – a második változata. S így jutottunk el a mostani időszakhoz, amikor óhatatlanul fel kell tenni a kérdést: összeegyeztethető-e a privát jogvédelem a jogállam közjogi eszközeivel?
A hétfői parlamenti történéseket és a legutóbbi idők más fejleményeit átgondolva úgy látszik: visszajutottunk a kályhához, sőt az elmúlt húsz évben nem is tudtunk eltávolodni tőle. Most is a rendszerváltozást követő időszak kérdésein vitatkozunk. Azt elemezzük: megtarthatják-e előjogaikat, gazdasági-politikai előnyeiket, s mindörökre megszabhatják-e cselekvési lehetőségeinket a régi nómenklatúra tagjai? Az új kormánytöbbség mindenesetre úgy vélte, lezárja a húszéves átmenetet, és több megoldatlan kérdésben határozott lépéseket tesz. Kétharmados többségének birtokában közigazgatási-közjogi döntéssel visszaveszi például az érintettektől az arcátlanul nagy összegű végkielégítéseket, illetve semmisségi törvénnyel törli azokat az ítéleteket, amelyek 2006 után rendőri vallomás alapján állapították meg békés járókelők bűnösségét. Ezek a törekvései eddig kevés eredményre vezettek.
Az AB – csakúgy, mint a kilencvenes években, a vagyoni kárpótlás, majd a privatizáció idején – nem kívánta bolygatni az igazságtalan tulajdonszerzést. Döntései azt sugallták és sugallják jelenleg is: legjobb, ha a kárvallott közösség a pereskedést választja. Láthattuk azonban, hogy az elmúlt húsz évben ez hova vezetett. A polgári bíróság két különösen kirívó esetben állapította meg, hogy a szerződés jó erkölcsbe ütközik és ezért semmis. Az egyik ügyben Nagy Sándor szakszervezeti vezető adta el a 90-es évek elején meg nem engedhető módon a SZOT székházát, de a megsemmisítő ítéletnek a köz vajmi kevés hasznát vette. Később a Tocsik-ügyben mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a jogásznő és az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság 1995-ös sikerdíjas szerződése a jó erkölcsbe ütközött, s semmisnek tekinthető. Tocsik Mártát utóbb kötelezték bizonyos összegek megfizetésére, ám az eljárás máig sem zárult le végérvényesen. Úgy látszik, a valóságban a jó erkölcs – egyáltalán az erkölcs – nem jogállami kategória. Csak papíron az: a polgári törvénykönyv lapjain és az AB egyes határozataiban említik anélkül, hogy ennek bármilyen konzekvenciája volna. Nem csoda, hogy a Horn-kormány gazdasági, politikai vezetői lényegében megúszták az annak idején hatalmas botrányt kavaró esetet, és sohasem derült fény arra, hogy milyen pártkasszákba került az a pénzt, amelyet a privatizációs bevételből – a sikerdíjas alku után – végül nem fizettek ki az önkormányzatoknak. Egyes szabad demokrata funkcionáriusok utóbb elismerték, hogy a Tocsik-ügynek nem Tocsik Márta volt a fő felelőse, az esetet azonban végül a szőnyeg alá söpörték. Most is csak azt rögzíthetjük, hogy a végkielégítések ügye valójában a sikerdíjas megoldás egyenes folytatása volt. A Horn-időszakot a sikerdíjas kifizetés jellemezte, a Gyurcsány–Kóka-korszakot pedig a végkielégítések sorozata. Óriási naivitás – ha nem a közönség megtévesztése –, hogy az államnak vagy az ügyészségnek konkrét bírósági perekben kellene visszakövetelnie a kiosztott tíz- és százmilliós tételeket. Az LMP és az MSZP egyes képviselői ezt javasolták az adó bevezetése, a pénz egyidejű visszavétele helyett. A tömeges pereskedés érdemben sem rövid, sem hosszú távon nem vezetne sehova.
Nemcsak a vagyoni, de a személyi jóvátétel ügyében sem volt semmi foganatja az elmúlt húsz év bírósági eljárásainak. Az igazságszolgáltatás sem a hazai, sem a nemzetközi jogszabályoknak nem volt képes érvényt szerezni. Az 1956-os sortüzek miatt indult eljárásoktól igyekeztek megszabadulni a jogállam hatóságai. Ennek persze az volt az előzménye, hogy az AB sorra megsemmisítette az igazságtételt szolgáló törvényeket.
A legutóbbi hírek szerint több bíró a 2006-os rendőri brutalitást elítélő semmisségi törvény miatt most az AB-hez fordult, korábban pedig egy tanácsvezető azt a jogszabályt támadta meg, amely lehetővé tenné az 1956-os megtorlást irányító volt belügyminiszter, Biszku Béla felelősségre vonását. Kérdés, hogy az AB ebben az ügycsoportban is folytatja-e a rendszerváltozást követő gyakorlatát, amely szerint a jogbiztonság előbbre való az erkölcsi normáknál, az igazságosságnál. Az erkölcs kiiktatása – mint tapasztalható – egy idő után megingathatja a jogállamba vetett bizalmat. Ha a jogi norma nem az általános erkölcsi felfogáson alapul, azzal a közönség nem fog tudni azonosulni, sőt esetleg szembefordul a jogállaminak nevezett intézményrendszerrel. Jó lenne ezt még idejében figyelembe venni.