Lehetett volna csupán egy a sok jó innivaló közül az idei budapesti pálinkafesztivál blendelt szilvapálinkája, amelyet tíz pálinkaház italaiból kóstoltak össze Békési Zoltán és Panyik Gáborné professzorok vezetésével, de ez a sokszólamú, mégis könnyed, parfümös-virágos tavaszi (bár ötvenfokos!) ital mérföldkő lett azon az úton, amelyen a pálinka megtalálhatja a helyét ünnepi és mindennapi szokásainkban. Mert azon muszáj elgondolkodnunk, hogy a szakma legtekintélyesebbjei miért tarthatták fontosnak, hogy alkalmazkodó, nyitott, sokfunkciós italt készítsenek, s ne olyat, amely harsány, egyéni karakterével kijelöli, milyen étel előzheti meg vagy következhet utána. Mi ezt Az év pálinkáját még étel mellé is iszogattuk, amikor a Szilvagányok sátránál jártunk, ahol Takács Lajos (Olimpia étterem), Bernáth Dániel (U26), Kerekes Sándor (volt Gold bisztró, a most nyíló Almárium bisztró), Péter Anna (Malackaraj) szilvás ételeket sütött-főzött, mivelhogy az idei pálinkafesztivál gyümölcse a szilva lett. Kacsamájas, aszalt szilvás rétes, grízes derelyébe burkolt vaddisznóragu szilvafénnyel, aszalt szilvás kacsakolbász fehérbab-főzelékkel – többek közt ilyen remekek szerepeltek az étlapon. Mi blooddogot, vagyis véres hurkás kenyérszendvicset kóstoltunk szilvamustárral meg lapos, élesztő nélküli lepényt sült malaccal, édesköményes szilvasalátával. Nem volt panaszunk, tiszta, kifejező, lekerekített ízeket kaptunk, és bár mennyiséget ettünk, egyik fogás sem viselte meg a gyomrunkat, és közben megtudtuk azt is, hogy az általunk falatozott malac úgy sült, ahogy az Mátyás király korában volt szokás. Kerekes Sándor főleg ott nyomta meg a hangsúlyt, amikor azt mondta: a csonton sütötték meg a régiek a húst. (Párolás után, egészben.) Bólogattunk rá, hiszen Krúdy is azt írja, hogy a csont közelében lévő hús a legfinomabb, kár lenne a tányéron hagyni. (Kár lenne kicsontozni nyersen, ahogy azt ma egyesek a csirkecombokkal teszik.)
A szilva ünneplése jegyében temérdek pompásabbnál pompásabb szilvapálinka kínálgatta magát a huszonöt kiállító pálinkafőzde fesztiválkuckóiban. A Brill pálinkasort állított hadrendbe besztercei szilvával, Stanley-vel, muskotályos szilvával. Mi azért párlatkollekciójuk új darabjait, a sárgarépapárlatot és a céklát is megkóstoltuk, miután a medvehagyma- és a spárgapárlatot már korábban megkedveltük.
A Rézangyal ötvenöt fokos szilvapálinkájával a Zila cukrászat aszaltszilva-krémes süteményének a kellős közepén találkoztunk pálinkába ájult szilvaszeletkéket harapva. Beszterceiszilva-pálinkából sosem elég. A keszthelyi Bezericsék tétele nyers és bátor, azt írnám: rock and roll, ha most lennének az ötvenes vagy a hetvenes évek.
A pálinkák mellé jó híreket is hallunk: a Spiritus Primus például a fesztivál napjaiban nyitotta meg a Várfok Galéria Pálinkakultúrházat. Azt is hallani, hogy akad gyümölcstermesztő, aki már kifejezetten azért telepít gyümölcsöst, hogy a termést a pálinkásoknak adja el, akikkel évekre előre leszerződik. Megtudom végre azt is, hogy némely ágyaspálinkának mitől van rágógumiíze. Állítólag a kéntől, ami az ágyazáshoz használt gyümölcsbe kerülhetett.
Míg a legtestesebb, legnyersebb, legkisüstibb szilvapálinkát kóstolgatjuk, valaki éppen itt, a Spiritus Primus kuckójánál akar valami édeset inni. És ez nem vicc. Igaz, hogy nem is tájékozottság. Mert ha mondjuk egy panyolai Aranyalmára kapna rá vagy Mártonék ünnepi mézeseire vagy a Zsindelyesnél, a Brillnél, és körülbelül bárhol máshol próbálkozik… De már le is intettem magam. Mert talán a sors ilyen, talán most fog valami szárazat, szikárat, atavisztikusan nyerset inni először életében, mondjuk egy szép, holdfényű Dereszla aszútörkölyt, ami itt a „legédesebb”. És ízleni fog neki.
origo.hu
Tíz Gidrán harcjármű érkezik Tatára
